Sokat beszélgettünk. Szerettem, szerettünk vele beszélgetni. Elsőként, még gimnazista koromban szólított meg, rá egyébként nem jellemző módon, egy sikerfilmen keresztül. Gyakorlatilag ez tette nevét ismerté szerte a világban és vezetett sokakat arra, hogy kezükbe vegyék a Sean Connery főszereplésével bemutatott film alapjául szolgáló regényt. Nekem is ez volt az első beszélgetésem vele. Nem volt könnyű beszélgetés, de akkor még azt hittem, csak a kiadás formája keseríti életemet, mivel a végjegyzetes szedés a hosszú latin idézetek miatt meglehetősen nehézkessé tette az olvasást. Később azonban, már teológusként, amikor egy féléves filozófia szeminárium alapjául szolgált a regény, hogy belélegezhessük a nominalizmus-realizmus vita középkori levegőjét, szóval csak ekkor vált tudatossá bennem, hogy „A rózsa neve” mire is utal valójában, és szerzője mennyivel több szimpla krimi írónál. És innentől kezdve nem volt megállás, amint megjelent Eco-tól egy regény, hamarosan kezeim közé kaparintottam. Így kalandoztam Baudolinoval, nyomoztam ama ominózus cetli alapján a Faucault-inga lapjait habzsolva és éltem át izgalmakat a prágai temető kövei között sétálgatva. Írtam számos szakdolgozatot, mert ő kiválóan elmondta, hogyan, és sétáltam vele a fikció erdejében, sőt, – hermeneutikát oktatva – másokkal is számos sétára indultam ebbe a bizonyos erdőbe. Tudományos alapműként forgattam a „Nyitott mű”, „Az új középkor”, „A szépség története”és ennek kistestvére a „Művészet és szépség a középkori esztétikában” című írásait, és hagytam magam vezetni, hogy együtt találjuk meg – ha már egyszer keressük – a tökéletes nyelvet. Közben németországi ösztöndíjasként sem hagyott nyugodni Eco. Elsőként német nyelven vettem meg a „Gyufaleveleket” és naivan azt hittem, ez is egy műve, majd gyorsan rájöttem, hogy ezekből több tucatot írt, így a magyar nyelven megjelent kiadványban egészen más szösszenetek tűnnek fel, mint a németben (Streichholzbriefe). Legjobb tudomásom szerint az „Im Labyrinth der Vernunft” című könyve magyarul nem jelent meg, de németül olvastam, ez Umberto Eco szemiotikai gondolataiba nyújt betekintést. Később, hazatérve és az angol nyelvvel barátkozva, ebben kísérőtársam lett a „Rózsa neve” és „Loana királynő titokzatos tüze” angolul, amiknek olvasása közben számos érzelem, emlék és élmény kavargott bennem. Mint ahogyan most is, amikor megemlékezem erről a kiváló tudósról. Legutolsó, már magyarul is olvasható könyvét (Mutatványszám) még nem vettem meg, de nem várat magára sokáig.

[[paginate]]

Umberto Eco (1932. január 5. – 2016. február 19.) egy olasz kisvárosban született egy kispolgári családban. Apja akarata ellenére, aki jogtanácsosnak szánta, 1948-ban irodalomtörténetet és filozófiát kezd el tanulni Torinóban. Doktori disszertációját 1954-ben írta meg Aquinói Tamás esztétikájából. Elsőként mégsem szakmájában helyezkedik el, hanem Milánóba megy és az olasz televíziónál dolgozik, kulturális programokkal foglalkozik. 1956-ban jelenik meg az első könyve, ami tulajdonképpen doktori disszertációja átdolgozása volt (Il problema estetico in San Thommaso). Következő munkahelye a milánói Bompiani kiadó lett, ahol szaklektorként keresi a kenyerét. Itt dolgozik 1975-ig. Ugyanekkor aktív tagja lesz a Gruppo 63, új-avantgárd irodalmi mozgalomnak. 1962-ben köt házasságot a német származású Renate Ramgeval. A tudományos áttörést az ugyanebben az évben megjelent „Nyitott mű” (Opera aperta) hozta el számára, amiben az írás önmagát feltáró jellegét hangsúlyozza és megállapításaival egészen közel kerül a Sola Scriptura reformátori elvéhez, azzal a markáns különbséggel, hogy Eco nem csupán a Bibliának tulajdonítja ezt a képességet, hanem praktikusan minden irodalmi műnek. Tudományos karrierje 1963-ban kezdődik, amikor a Milánói Politechnikum Vizuális Kommunikáció szakán kinevezik docensnek. Fő kutatási területe az esztétika. Innen a Firenzei Egyetemre kerül, majd végül a Bolognai Egyetemre. Itt írja meg szemiotika tankönyvét, ami sajnos magyar nyelven mindmáig nem jelent meg, noha a szemiotika alapművének számít. 1975-ben nevezik ki a szemiotika professzorának Bolognába. 39 egyetem adományozott neki díszdoktori címet. Tudományos pályája mellett számtalan irodalmi mű szerzője és az olasz közélet aktív szereplője volt, mint újságíró és szabad gondolkodó, és ami kevésbé köztudott, még gyermekkönyveket is írt. 2016. február 19-én milánói otthonában halt meg 84 évesen.

Láttam vele egy portréműsort. Nagy hatást gyakorolt rám. Varázslatos személyiség volt, számos nyelven beszélt és adott elő. Finom humora nem csak írásaiban, de a riporter kérdéseire adott válaszaiban is élménnyé tette a beszélgetést. Noha a lakása úgy nézett ki, mint egy könyvtár, minden falat polcok borítottak, legnagyobb bánata mégis az volt, hogy nincs egy földalatti alagút, amin keresztül bejuthatna a könyvtárba, ha az éppen zárva van. Mániákusan ragaszkodott hozzá, hogy ha egy olyan országba belépett, aminek ismerte a nyelvét, akkor csak azon volt hajlandó megszólalni, ezért a portréfilm Franciaországban forgatott részleteiben franciául válaszolt a feltett kérdésekre. Nagy pipás volt, szerette a könyveket, különösen a régieket és hihetetlen irodalmi ismeretekkel rendelkezett. Saját bevallása szerint Jorge Luis Borges és James Joyce volt rá a legnagyobb hatással a modern írók közül, de aki olvasta a könyveit tudja, hogy a középkor irodalmában, az olasz és a világirodalomban is hatalmas ismeretekkel rendelkezett. Nem volt polihisztor, de sikerült neki megvalósítani azt a csodát, amire sok kutató vágyik, hogy hidat verjen a tudomány és az irodalom közé. A krimi műfaját filozófiai magaslatokba emelte, az összeesküvés elméleteket pedig veretes irodalmisággal állította pellengérre.

20 könyv a polcomon és megannyi tartalmas beszélgetés, vele, róla, általa. Nagy álmom volt egyszer elmenni Bolognába és személyesen meghallgatni őt, még akkor is, ha olaszul egy szót sem értek. Sajnos azt az alkalmat is kihagytam, amikor Budapesten járt 2007-ben a könyvfesztiválon, talán féltem tőle, hogy ez a találkozás nem lenne eléggé meghitt…

Kókai-Nagy Viktor