^{„A könyvek mindig további könyvekről
beszélnek, és minden történet egyszer
már elmesélt történetet mesél el.”
(Umberto Eco)}

^{„Tanulmányom kettőt akart: kibontani és értékelni
Umberto Eco írását; és tovább vinni
az emberi létben és  história során. 
A regény titka szerint ezek feltételezik egymást,
és követelik is az ilyen előrelépést.”
(Vatai László)}

 

Umberto Eco íróként ebben a regényében, amellyel 1980-ban, 48 éves korában berobbant az irodalomba, s műve hatalmas nemzetközi regényszenzáció lett, ötvözte irodalmár vénáját a középkori filozófia iránti rajongásával. Életében ezután egy sor regényt írt A Foucault-inga, A tegnap szigete, Az új középkor, A prágai temető, Loana királynő titokzatos tüze, Baudolino stb. címmel, melyek közül A rózsa neve vált a főművévé. Eco, a komoly középkorkutató Vatai Lászlóhoz hasonlóan a filozófiatudományok doktora is volt; Aquinói Szent Tamásról írta 1954-ben a disszertációját. Professzorként a bolognai egyetem szemiotikai tanszékét vezette. Eco 18 évvel volt fiatalabb, mint Vatai, ami majdnem egy nemzedéknyi távolságot jelent, mégis kortársak lehettek. Az alábbiakat olvashatjuk a regényről a legújabb kiadásban: „Az olvasó az utóbbi évtizedek legnagyobb világsikerét tartja a kezében. Súlyosan szórakoztató és szórakoztatóan súlyos regény.”[1] Vatait nemcsak irodalmár és teológus mivoltában, hanem filozófusként is megszólította, megihlette a regény.

[[paginate]]

Vatai jelenős tanulmányt szentelt[2] Umberto Eco A rózsa neve című, a középkorban (1327-ben) játszódó regénye elemzésének. A szerző írása elején felteszi a kérdést: „hogy bontakozik ki egy detektívregényben az emberiség életmenete, hogy tölthet ki évezredeket egy ilyen írás?”[3] Vatai első megközelítésében kriminek nevezi Eco művét, ám amellyel az olasz szerző valójában a világtörténelem kulcsát adta az olvasók kezébe. Ez az ún. bűnügyi regény ugyanis az alapvető kortörténeti ismeretek mellett filozófiai háttértudást is igényel. A realizmus és a nominalizmus ellentétére alapozza a téma megvilágítását, mert nélkülük kizárólag a régmúlt szörnyűségeit olvasnánk ki belőle. Fölteszi a kérdést: „Mi köze lehet a filozófiának a Grand Guignolhoz, hogy kerül egy lapra a bölcsesség tudománya és a sorozatos gyilkosság? Umberto Eco megtanít rá.”[4] A regénynek a papság és a császárság harca adja a keretét, amikor nem más volt a tét, mint a világhatalom megszerzése. Vagyis Itália és a Német Birodalom kulcspozíciója: a császár és a pápa mellett Franciaország és Anglia is nemzetállamként lépett fel. Ez az a kor, amelyet Vatai ismertetett, amikor XXII. János volt a pápa, s a Német Birodalmat egyszerre két császár uralta: Ausztriai (Szép) Frigyes és Bajor Lajos. A küzdelemből győztesen kikerülő Lajos a pápa ellen fordult, aminek kiátkozás lett az eredménye: válaszul a császár eretneknek nevezte a pápát, így kezdődött a világhatalomért folytatott harc. Vatai kiemeli: „a pápát a romlott, hatalom-, gyönyör- és pénzéhes hierarchia támogatta, élükön az inkvizítorokkal, a császár egyházi szövetségese pedig a Ferences-rend volt.”[5] Vatai nem próbált szisztematikus összefoglalót készíteni a műről, ugyanis „a zsúfolt események egymás sarkát tapossák” – állapítja meg ugyanitt, majd azt is hozzáteszi: „Umberto Eco a középkort átfogó tablóit is ráakasztja a liturgikus sorrend fonalára”.[6]

[[paginate]]

Megállapítja, hogy a szereplők egy része történelmi személy, de van köztük kitalált alak, ami hiteles történelmi regényből történelmi témájú szépirodalmi művé alakította Eco munkáját. Tanulmányíróként azonban Vatai feloldja a helyzetet: „Egybeolvad a két társaság, s megjelenítő erővel játsszák el a krimit és a késő középkort. Umberto Eco mély történelmi ismeretei, teremtő és elhitető ereje rendkívüli.”[7] Ennek a rendkívüliségnek hitető ereje hatja át a hatalmas művet.

Vatai ismerteti a kőfalakkal körülvett Benedek-rendi közösség életterét: a szerzetesek munkatermét, a könyvtárat, a dormitóriumot, a káptalant, a szkriptóriumot, a kórházat, a fürdőt, a veteményest, a füvészkertet, az ebédlőt, a társalkodótermet, az istállókat, a kovácsműhelyt stb. Vilmos, Adso és egy vak, öreg szerzetes, Jorge a regény három központi alakja. Gyilkosságok zavarják meg a szerzetesek életét; az apátságban hatalmi harcok dúlnak (féltékenység, pozícióharc, nacionalista erők munkája: ugyanis az olaszok sérelmezték, hogy idegenek kerültek előtérbe), de a fő mozgatóerőnek Vatai a homoszexualitás szenvedélyét nevezte, amely eluralkodott a közösségben, s amelyről az apát úgy tett, mintha nem tudna.

A könyvtár Vilmos előtt (is) zárva maradt, ám Adsóval egy rejtett alagúton keresztül bejutottak. Előkerült az a kötet, amely a gyilkosságok oka lett! Vatai úgy fogalmaz: „Ebben a tanulmányban nyílt kártyával játszunk. A könyvtáros, Malakiás szerelmes a segédkönyvtárosba, Berengárba, aki viszont megcsalja az ártatlan Adelmusszal. Ez a tehetséges, fiatal szerzetes nagyon szeretné megkapni a rejtegetett könyvet, ezért eladja a testét Berengárnak. Így a titok birtokába jut, megnyílik előtte a könyvhöz vezető út, de öngyilkosságba hajszolja a lelkiismeret-furdalás. Jorge, gyónása végén, nem oldozza fel, ezért a mélységbe veti magát. A vén, vak spanyol szerzetes elvi meggyőződésből rejtegeti a könyvet, gyorsan ölő méreggel is preparálja Adelmus halála után.”[8] Vatai belemegy a történet legmélyébe, és felvillant egy-egy jellemző elemet a mérgezéses halálesetekből, ugyanis mindenki meghal, aki kézbe veszi a kötetet, és elolvassa. Mindeközben feltárul a középkori világ egy része is, különösen az egyházi világé.

ffpaginate]]

Vatai bemutatja, hogy Adelmus hátrahagyott és befejezetlen kódexillusztrációi között valamiféle fordított világot ábrázoló rajzok kerültek elő: „az agár menekül a nyúl elől, a szarvas kergeti az oroszlánt, az állatok hátából emberkezek nőnek ki, négylábúak kígyókkal, lófejű emberek, kéttestű szörnyetegek, íjjal felfegyverkezett rókák: mindenütt lehetetlen és nevetséges világ”.[9] Fontos helyük és erkölcsi szerepük volt a képeknek: „Ezek a bestiáriumok morális igazságokat sugároztak a szemlélőknek, az állatok az emberi világot jelenítették meg.”[10] A könyvtár afféle labirintus, aki illetéktelenül megpróbál behatolni, az nemcsak eltéved, mert csupán beavatott segítségével lehet itt tájékozódni, de még életveszélybe is kerülhet. Vatai azt is hozzáteszi, hogy az illetéktelen tátogatókat különféle tudományos módszerekkel halálra rémisztették, mint egy elvarázsolt kastélyban: szellemjárást sejtettek, homorú és domború tükrökkel manipulálták, mécsesekben kábító növényeket égetve zavarták össze a kutakodók tudatát. Vatai a lényeget is megfogalmazta: „…az apátság kultúrpolitikája a könyvtárat nem a tudomány terjesztési helyének tekintette, hanem szellemi börtönének: az egyház hivatalos felfogásával szemben álló műveket el kell rejteni a kutatók elől”.[11]

Végül Vilmos bejutott az eldugott szobába, ahol megtalálta Arisztotelész Poétikájának elveszettnek hitt második részét. Itt bukkant rá Jorgéra is, aki a gyilkossági ügyek valódi mozgatója volt. Lezajlott köztük egy súlyos párbeszéd, amely egy drámai regényjelenet szövegrésze lehetne. Vatai meg is jegyzi: „Dosztojevszkij súlyos lapjainak az ereje, mélysége csap ki a dialógusukból”.[12] Vilmost a józan esze mentette meg a haláltól, s kezdetét vette Jorge és közte egy megrendítő és mindent megoldó disputa. Vilmos így fogalmazott: „Te magad vagy az ördög. /…/ Igaz, becsaptak téged, az ördög nem az anyag fejedelme, az ördög a szellem elbizakodottsága, a mosolytalan hit, a soha kétségbe nem vont igazság.” [13] Arisztotelész ellen meg akarta óvni – a Biblia védelmében – az egyházatyákat, vakhitében az Istent és a katolicizmust ez ellen a gondolkodásmód ellen. Általában véve a nevelést az ördög eszközének tartotta, amely rombol, mert komikussá tesz sok mindent, s nevetni – szerinte – csak a tanulatlan tömegnek szabad: „Nem az eretnekek az egyház veszedelmei, hanem a Filozófusnak a komédiáról és nevetésről szóló könyve.”[14] Emiatt rejtegette ezt az egyetlen példányt, s emiatt halt meg mindenki, aki kézbe vette.

[[paginate]]

Vatai látja, hogy a vakhit áll szemben nemcsak a hívő emberrel, hanem a humanistával is. Ahogy Vatai írja: „»Jorge azért félt Arisztotelész második könyvétől, mert az talán csakugyan arra tanított, hogyan torzítsuk el mindenféle igazságnak az arcát, nehogy fantomok rabszolgáivá váljunk. Annak, aki szereti az embereket, talán épp az a dolga, hogy nevetségessé tegye, hogy megnevettesse az igazságot, mert csak egy igazság van: megtanulni, hogyan szabadulunk meg az igazságra törő őrült szenvedélytől.« Talán nem is közvetlenül Umberto Eco, hiszen jelzés nélkül gyakran korunk filozófusainak gondolatait írja (Wittgenstein, Levi-Strauss, Foucault stb.).”[15] A könyv történetének ismertetésében Vatai elérkezik odáig, hogy Vilmos nyomozói munkája eredményeként kiderül, ki és hogyan ölt, de már későn, mert elpusztul az apátság. A monostor teljes vezetősége meghal, Csak Jorge marad életben, aki inkább az öngyilkosságot választja (a könyv lapjait csíkokra tépve megette, így megmérgezve magát), s halála előtt felgyújtotta a könyvtárat. Lángra kapott az Aedificium, a szél szétterjesztette a tüzet, s a templom és az apátság minden épülete leégett. Ezzel elpusztult a keresztény világ legnagyobb könyvtára s a leggazdagabb bencés monostor. Itt véget ért a krimi, Vatai befejezte a történet fő- és mellékszálainak kibogozását, s ettől fogva a spirituális és szellemi harc hátterét fejti ki.

Eco középkortörténészként és filozófusként írta meg regényét, amely egyből – méltán – világsikerré vált. Szakmailag „otthon volt” a 14. századi egyház zárt világában. Így fogalmaz Vatai: „Egyetemes, mind az embert, mind a történelmet illetően. Ezt a hatást a mese bonyolításával nem érheti el senki, valami plusz kell hozzá, örök lelki és szellemi folyamat: a filozófia mindent meghatározó ereje. Az ember az egyetlen bölcselkedő lény a földön. Tragikus figura. Ezt írta meg Umberto Eco.”[16] A regény főszereplője a filozófia, s mennyire abszurd, de a gyilkosságok mozgatója egy könyv: egy filozófiai mű, Arisztotelész Poétikája, pontosabban az elveszettnek hitt második fele, a komikum és a nevetés elemzése és apoteózisa. Mind e mögött Platón és Arisztotelész áll, az ő gondolatviláguk hatja át az Eco által megrajzolt kort. Vatai ezt úgy látja: „A késő középkorban jóformán csak a ferencesek és a dominikánusok filozofáltak vagy az egyén földi és mennyei üdvössége, vagy a hierarchia érdekében. Kivétel volt regényünkben a bencés Jorge. Gyűlölte az Arisztotelészre támaszkodó nominalizmust, teologizálásban elment a gyilkosságig, nem bánta még az apátság pusztulását sem. Van is ebben az irányzatban valami szeptikus elem, azért látta Vilmos Jorge arcán az Antikrisztus képét. Végighúzódik a regényen Bacon és Ockham tanítványának mindenben való kételkedése: az igazság sosem az, aminek mutatkozik.”[17] De Vatai nem áll meg ennél a pontnál, mert sokkal távolabbról látja a történéseket, illetve messzebbre néz: „Nem is ezek szerepe csodálatos, hanem az a tény, hogy Krisztus hitét és addigi teológiáját rásiklatták az örök emberi útra, filozófiát csináltak belőle: emberi történelemmé tették”.[18]

[[paginate]]

Nem erőszakosan előadott, vagyis erőltetetten beillesztett Vatai filozófiatörténeti áttekintése, bár olykor kissé dogmatikusnak hat. Szóba kerül sok „-izmus”: terminizmus, realizmus, konceptualizmus, nominalizmus, materializmus, individualizmus stb. A regényben szerepeltetett XXII. János pápa – ahogyan Vatai fogalmaz – „a züllöttség egyik mélypontját jelentette, mégis abszolút Isteni igényekkel vitte a dolgokat”.[19] Vatai felidézi Marsiliust is, a középkori itáliai teológust és filozófust, Dante harcostársát, aki a maga korában (a XIV. században) a diktatórikus állameszme helyett megfogalmazta a demokrácia eszményét, ami miatt a pápa ki is átkozta. XXII. János nem kívánta elfogadni, hogy a császár nem függ(het) az egyház fejétől. Emellett Marsilius a népszuverenitást hangsúlyozta a pápai egyeduralommal szemben. De miért hozta szóba a szerző Páduai Marsiliust? – Vatai meglátta, hogy Eco a műve társadalomtudományi mondanivalóját (és kritikáját) rá alapozta. Túl a pápai és a császári erők küzdelmén, létezett egy harmadik tényezője is a harcnak: az eretnekmozgalmak üldözése, ami tulajdonképpen a polgári életforma ellen zajlott. Vatai érzékelte, hogy ezt a kétirányú szörnyűséget Eco eleinte nem kívánta felhasználni a művében, ám ráébredt, hogy nélküle a bemutatott korrajz, sőt a filozófiai háttér sem lenne teljes.

Vatai műértelmezése a filozófiai fejtegetés közben átcsap egyfajta prédikációba a szegénység-gazdagság témaköréről[20] – nem a teológus, hanem a lelkész szavai ezek. Még csak nem is tématartó ez a szövegrész, de kiegészítésül megfér a tanulmány általános mondanivalói között. Vatai kiemelte, hogy Umberto Eco évszázadok eretnekmozgalmait (bogumilokat, patarénusokat, valdenseket, katarokat stb.) is beleszövi a történetbe – ily módon kívánta érzékelhetőbbé tenni a kort és a császárság, a pápaság, illetve a ferencesek politikáját, ezek évszázados harcait. Kiemeli a Dolcino-mozgalmat, amely a regény szempontjából legjelentősebb eretnekség. Vatai pontos képet ad róluk: Dolcino „Krisztus egyetlen igaz tanítványának tartotta magát, nemcsak hirdette a szegénységet és a nincstelenek jogait, hanem az urak és zsidók elleni lázadásra bujtogatott. A vagyonnélküliség nevében harcra uszított mások tulajdona ellen. Még szabadabb elveket hirdetett a nemi élet területén […] a szerelemben minden közös. […] Ezt a libertinizmust összekötötték apokaliptikus gondolatokkal. […] Bármilyen furcsán hangzik is, a valdensek után, a beginákkal együtt vele kezdődött az egyházban a laikusok szerepe a klérussal szemben.”[21]

[[paginate]]

V. Kelemen pápa keresztes hadjáratot hirdetett ellenük, és kiirtotta őket, ám történetünk színhelyén, vagyis a bencés apátságban meghúzódott pár hű emberük, akiket likvidáltak, de az igazi gyilkos (Jorge) szóba sem került, hiszen ő leplezte magát: a pápaság következetes híveként lépett fel, hogy a végén tűzzel elpusztítsa a könyvtárat és az apátságot (nehogy a komikum és nevetés megfertőzze a keresztyénséget Arisztotelész művén keresztül). Vatai megmutatja, hogy a gyilkosságok és háborúk mögött filozófiák harca állt. „Umberto Eco nemcsak egy apátságon belüli detektív elbeszélést írt, hanem az emberiség történelmét rajzolta meg ebben a művében, ezt a formát használta hozzá”[22] – állapítja meg Vatai. Túl az apátság történetén, a regény cselekményén, a valóság és a képzelet keveredésén A rózsa nevében a könyv ölt, illetve a benne rejlő tartalom által, vagyis ellen gyilkolt – ahogyan Vatai látta.

Vatai először a realizmust emeli ki a regény cselekményével kapcsolatban: „az egyedi jelenségeken az általános fogalmak önálló léttel bíró valóságok, mozgatói és urai az univerzumnak. Emberi viszonylatban ezek képviselői és birtokosai diktatórikus módon uralkodnak minden és mindenki fölött.”[23] Rögzíti azt is, hogy a pápa istent játszik a történelemben, miközben ellenfelei véleménye alapján éppen ő a legfőbb eretnek. A másik oldalt a nominalizmus képviselői, a Kúria igazi ellenfelei jelentik. A szerző úgy mutatja be a nominalistákat (az univerzalistákkal együtt), mint akik „az ideák ténylegessége helyett jeleket tapasztalnak a világban. Ezek igazítanak el minket. Arra törekedtek, hogy a jelek összefüggéseit meglássák és értelmezzék.”[24] Vilmos a regényben szkeptikus volt, aki nem hitt a jelek, vagyis a világegyetem rendjében. Vatai tulajdonképpen arra használta fel ezt a könyvkritikának álcázott tanulmányát, hogy kifejthesse a nézeteit. Például az egyik fontos ilyen: „tényleges univerzáliák híján a tudomány számára eltűnt az Isten is a világból. […] Szörnyű és hasztalan volt az eretnekmozgalmak ténykedése, az angliai ferencesek tudománya nem volt képes mederbe terelni, nem is nagyon akarta; a császársággal kötött szövetsége pedig csak sakkhúzás volt a pápa és a Kúria ténykedése ellen. A nominalizmus megbukott az eretnekmozgalmakban.”[25]

[[paginate]]

De tovább élt a tudomány területén, ahol eredményes lett: „kidolgozták az új emberi teológiát, ami más néven a természet filozófiája, s ezt a modern tudományt a bölcsek közösségének sikerült is elfogadtatni a nyugati világgal; lassan felőrölték a középkori realizmust. Csakhogy az egyedi dolgok szemléletére épült természettudomány, ami csak egzakt matematikai módszerrel tanulmányozta azokat, azaz nominalista alapozottságú volt, az emberi életet lassan a megsemmisülés szakadékába vitte.”[26] Nem eredetileg adott dolgokat ismert fel, hanem az egyedi dolgokba kapaszkodva törvényszerűségeket vélt felfedezni, ezáltal új – valóságnak vélt – univerzáliák jöttek létre: matematikai módszerek, fejlődéselmélet, relativitástan, dialektius materializmus stb. Ezáltal lerombolták a régi ideákat, tudatosan megfeledkeztek arról, „hogy az egyedi dolgok tudománya, legalábbis fontosabb részeiben csak exkluzív lehet; másfelől, nem szabad általános törvényszerűségeket fabrikálni belőlük”.[27]  

A világegyetemben az emberi módon, tudományokkal mérhetően nincs rend – ehhez Vatai hozzáilleszti a saját véleményét: „ha a törvénynek vélt jelenségeket földi és emberi viszonylatban érvényesítjük, akkor előbb-utóbb diktatúra, terror és pusztulás támad belőlük. A modern nominalizmus eljutott az új, valóságként kezelt univerzáliákig, s korlátlan uralma alá vetette az emberiséget. Évezredes szabadságmozgalmak után újra felmerül a kérdés: nem a diktatúra-e a társadalom természetes állapota? Különösen, ha a nominalizmussal járó erkölcsi nihilizmust is látjuk, ami most elöntötte a világot, s igazolja is magát ezen az alapon.”[28] Kiemeli azt is, hogy a földi létben az ember az egyetlen filozofáló lény. Nem tudni, hogy Eco ilyen formában jutott-e erre az eredményre, ám aki Platón és Arisztotelész logikáját végiggondolja, az ehhez hasonló következtetésre jut a regényből. Úgy véli a szerző, még a realizmus is újraszületett modern formában: a nácizmust, amely szükségszerűen bukott meg, belőle fejlődőnek látta. Ennél is érdekesebbnek tartja a mai nominalizmus szerepét, mely a mechanizált látszatvilág univerzáliájává vált. Nem Kant nyomán haladt, hiszen „az ő értelmezései alapján tudjuk, hogy ezek a tudományok is csak a jelenségvilágban érvényesek, s nem érintik a Ding an sich túlvilágát. Végül, a mai nominalizmus az atombontás során félelembe taszította az emberiséget. Másfelől, az Isten ideájával együtt (ami a végső univerzália), látszólag meghal maga az élő Isten is, s az ateizmus kimérája megvakította az emberi szíveket”[29] – írta Vatai. Az ateizmus a kommunizmus rémuralma által elterjedt a lelkekben.

[[paginate]]

Az angolszász demokráciában kialakult a szabadság helyett az ún. „függő szabadság”, amely új szektákhoz és vallásokhoz vezetett. Vatai ezek közül az egyik legjelentősebbnek a New Age-mozgalmat tartotta, ahol nincs Isten, csak személytelen kozmikus erők léteznek, s a világmindenség egyedi részeinek valamiféle együtthatása. Ezzel léphet kapcsolatba az ember. A szerző így fogalmaz: „Félelembe és babonaságba fúlt a büszke nominalista alapozottságú tudomány.”[30] Vatai sommás véleménye alapján: Luthernek lett igaza, „bár mai követőinek, sem liberális, sem orthodox formában, nem sok közük van már hozzá. A kálvinizmus viszont nominalizmussá vált, társadalmi erjesztővé az újkorban. Luther egyetlen jelenség volt: a filozófiát semmilyen kapcsolatba nem lehet hozni a krisztusi hittel.”[31] Vatai tisztában van azzal, hogy a filozófia nominalista formája kikapcsolhatatlan az ember és a világ viszonyában, „de mindig külön kell választani a kutatást és a hitet, még akkor is, ha ez kettős igazságot hoz létre”,[32] ugyanis Istent kifürkészhetetlen valóságnak tartja, aki ezáltal a hit birodalmába tartozik. A kijelentésnek egyetlen magyarázója lehet: „a Szentlélek által motivált hit”.[33]

Az is kitűnik Vatai tanulmányából, hogy a történelem részei a gyilkosságok, s Eco együtt próbálta őket bemutatni. Legtisztábban a labirintus látszik a műben, valamint az események természete, illetve a könyvtár, ahol gondosan ügyelnek arra, nehogy bárki is kiigazodjon benne, nehogy közkinccsé válhassanak a rejtett művek. Vatai ezt úgy fogalmazta meg: „az apátság erkölcsi labirintus; a pápizmus a vallásé, s ellenkező póluson a szekták. Legnagyobb labirintus talán a történelem, nincs belőle kiút. […] Minden filozofálástól mentesen él az Isten, s Krisztusban megvalósul az országa, a történelemben alig észrevehető módon, de visszajövetelekor radikálisan. S ez a hit magában foglalja a teljes univerzumot.”[34]

Vatai a mű szerkesztettségét is kiemeli, mert bravúrosnak találta. Umberto Eco hét nap tömör történetébe, tulajdonképpen az emberiség teljes históriájába vonja be az olvasót. Tudja, hogy az általános fogalmak és az egyedi dolgok is mind elporladnak végül, csak a nevük marad meg. „A hajdani rózsa név csupán, puszta neveket markolunk. A rózsa nevének filozofikus hajszolása az igazi detektívregény. Az olvasó, ha cinkos, veszi a lapot.”[35]