Emlékeim Rába Györgyről

Részlet a Szerző „Évtizedek múltán” c. emlékiratából

Albert Zsuzsa költő, a Magyar Rádió volt szerkesztője, a Confessio Szerkesztőbizottsága tagja Évtizedek múltán címmel írta meg rádiós visszaemlékezéseit. A 2016. július 16-án ideiglenesen lezárt 166 oldalas gépirat alcíme: Volt egyszer a magyar kultúrának egy nagyszerű műhelye, a Magyar Rádió. Én is munkatársa lehettem. Hatvan év műsorkészítői és -szerkesztői munkáját sűrítette memoárjába. A munkája során személyesen vagy levélben találkozott írókról, költőkről, művészekről, szerkesztőkről írja le benyomásait, véleményét, akik közül némelyekkel kapcsolata barátsággá mélyült. Visszaemlékezését alaposan dokumentálja, jórészt publikálatlan levelekkel, versekkel.
A Confessio rendelkezésére bocsátott gépiratból a Rába Györgyre (1924-2011) vonatkozó rész (65-76. old.) szerkesztett változatát adjuk közre.

(A Szerkesztőség)

Pécs volt az első vidéki város, amit megismertem, mégpedig húszévesen, a vőlegényemmel. Csorba Győzővel szinte családias volt a kapcsolatunk, évtizedeken át folyamatosan, rá is tudtam támaszkodni lélekben, ha bármi baj ért, vagy féltem, vagy bántottak. Tanácsot adott, hogy viselkedjem, ha pl. politikai ellenféllel kerülök kapcsolatba, ami egyre ritkább volt, mikor kialakult az a szerzői gárda, amivel évtizedekig dolgoztam. Ez több volt munka-kapcsolatnál, barátság volt, a korkülönbség ellenére, persze Gábor is hozzá tartozott, háttér volt, és biztosíték, tulajdonképpen hitelesített. Műveltebb volt nálam, velem együtt lett partnere Jékelynek, Csorbának, Rábának, akik legközelebb álltak hozzám. Egyébként mind a három református volt.

Ezt Rába Györgyről nem tudtam, azt gondoltam, hogy csak szimpatizáns. El is küldtem a Confessionak egy vele készült interjúmat, meg a verskötetét is, hogy írassanak róla. Rába urbánus volt, de a magyarság felé elkötelezett, sok sérelemmel, amit éreztem, amiről néha beszélt is nekünk. Például, amikor kezdeményezte, hogy az írók adjanak össze pénzt, hogy Szatmárban ártézi kutat fúrjanak, mert nagyon egészségtelen a víz, pénzt nem adtak, de csodálkoztak, hogy őt ez érdekli. (Lehet, hogy a Széchényi-díját költötte rá.) Ez ugyanaz, amit Gábornak mondott volt az Emelt fővel megjelenése után a Magyarország fölfedezése sorozat egyik szerkesztője: „nem gondoltam, hogy téged érdekel a falu gondja”. Rába épp úgy szerette Csorbát, mint mi, mert Pécset is szerette, ezt elmondta nekem egy interjúban, egyébként Rajnai László, egyik legjobb barátja is ott élt. Később tudtam meg, hogy Szabad György, az országgyűlés elnöke is barátja volt, aki Gáborral, akkor éppen az Új Magyarország alapító főszerkesztőjével, Kossuth értékelésén vitatkozott, ő védte Kossuthot. Rábával osztálytársak voltak a Berzsenyi gimnáziumban. Rába az Újholdasok köréhez tartozott valamikor, de mire megismertem, csaknem teljesen egyedül volt, természetéből fakadó zárkózottságát a körülmények még feszültebbé tették. Évek során lassan oldódott fel, és vált nagyon jó barátunkká. Rábával könnyen megtaláltuk egymást telefonon, levelet csak jobb híján váltottunk. De az is jellemző, ami ebből maradt.

1974. 4. 2.

Kedves Zsuzsa!

Megkaptam a könyvét, örülök, hogy megjelent.

Címadó ciklusában a szavaknak és „kijelentések”-nek azt a puritán tisztaságát szerettem és szeretem most is, mely mindenekelőtt a belső hangot közvetíti: azért van súlya. Jólesik az erőt harsogással helyettesítő, dilettáns ál-szürrealista szó-áradat és az Adyból kiszigetelt, melldöngető hordószónoklat ragálya idején olyan lírát olvasni, melynek szerzője csak önmagát keresi és ehhez magas eszköze a költészet.

Megértem, hogy az erősen megrostált első ciklust ki kellett egészíteni egy második fejezettel, akadnak is benne szép versek, csak kissé elütnek egymástól, ami pedig közös bennük, az mintha túl általános volna. Viszont ha én vagyok a kötet tipográfusa, A csönd margójára füzért egyvégtében szedetem, még a könyv terjedelmének rovására is.

Az Anyám most jobban megfogott, mint első olvasásra; épp humánumában van valami lendület, befejezése pedig – minden magyarázkodás nélkül – nemesen csengő líra.

Szeretettel gratulál

Rába György
 

[[paginate]]

1980. április 16.

Kedves Albert Zsuzsa!

Postafordultával felelek szíves soraira. Válaszom lényege: képtelen vagyok a Rádió fölkérésére most előadást előkészíteni, ill. megtartani, vagy akár egy vitaműsorra is fölkészülni.

December óta belső tatarozás áldozata vagyok: a januári parketta-felújítás miatt könyveimet részben elszállíttatnom, részben raktároztatnom kellett, márpedig, mint tudja, ezek alapvető munkaeszközeim. Jan. 7-én a fönt nevezett „munka” címén, melyet egyébként nem kértem, a lakásomat rendeltetésszerű használatra alkalmatlanná tették. Azt is tudja, még hivatali munkám oroszlánrészét is itthon kellene végeznem, de azóta bármi hivatásomba vágó munkára képtelen vagyok. Bőröndökkel, székekkel, az odatartozó és egyéb (oda nem tartozó) tárgyakkal a konyhában mintegy két négyzetméteren körül barikádozva, egy étkező asztalka felén próbálok esténként valamit dolgozni, mert délelőttjeimet, délutánjaimat hivatalokban, jogászoknál töltöm, hogy lakásom rendbehozatalát előmozdítsam, viszont estére testem-idegrendszerem annyira fáradt, hogy eredménytelenül próbálkozom szellemi tevékenységgel. Máskülönben harmadik hete –kisebb-nagyobb megszakításokkal – megkezdtek egy helyrehozási műveletet, de ennek nem látom a bizonyos végét, ez alatt az idő alatt viszont még minimális létfeltételeim is alig biztosítottak. Ha végeznek is – és megfelelően – a munkával, még hetekig tart, amíg munkafeltételeimhez kellő rendet teremtek. Március 11-én már kénytelen voltam ajánlott levélben munkahelyem, az Irodalomtudományi Intézet tudomására hozni, miszerint harmincegy évi állami szolgálat után idén először nem teljesíthetem tervemet, ami az intézménynek is nagy kár.

Mindebből következik, ha majd módom lesz dolgozni, elsősorban hivatali kötelességemet kell teljesítenem, más, bármilyen kedves és megtisztelő fölkérésnek aligha tudok eleget tenni.

Szíves figyelmét köszönve kezét csókolja

Rába György
 

1982. 5. 25.

Kedves Zsuzsa!

Elfogódottan, roppant zavarban, mégis jóleső érzéssel köszönöm kritikáját.

Elfogódottan írom ezt a levelet is, mert minden bizonnyal érdemén fölül méltányolja egy életnek a költészet formanyelvébe torkollott törekvéseit, lett légyen eredményük vagy sem, hiszen az utóbbiról részben tudjuk, szerencse dolga is. De zavarban is vagyok, mert olyan szépeket és jókat írt zöngeményeimről, hogy ezután versírás közben mindig arra kell majd gondolnom, nem lehetek méltatlan felsőfokú értékeléséhez. Mindamellett elsősorban örülök a sorait végig átható emberi rokonszenvnek és méltánylásnak, ami nekem általában többet ér az un. hírverésnél, s különösen akkor, ha a rokon húrt megpendítő személyes tartását oly sokra becsülöm, mint amilyen a Magáé, ez a tisztességet és hozzáértést párját ritkítóan egyesítő magatartás.

Megérkezett korkedvezményes nyugdíjaztatásom engedélye. A következő napokban a gyakorlati lebonyolítás ügyében fáradozom, de remélem, júniusban már szabadabb emberként tehetek javaslatot arra, hogy egy kicsit nyugodtabban beszélgethessünk, s ez alkalommal talán eljönnének hozzám.

A viszontlátásig kezét csókolja, Gábort szeretettel üdvözli

Rába György
 

Pécs, 1985. (képeslap)

Csorbáéknál tegnap igaz szeretettel emlegettük az Albert házaspárt, verset, prózát, és embert. Ezt írásban is hitelesítem, lévén a város amúgy is hiteles hely: Rába György
[[paginate]]

Confessio Szerkesztősége

Albert Zsuzsa kezeihez

Budapest, 1994. december 21.

Kedves Zsuzsa!

Újévi feladatra bíztatlak és kérlek. Hálás lennék, ha ismertetnéd Rába György Közbeszólás c. nagyszerű kötetét. Tudod, az én ízlésem megrekedt Arany Jánosnál és Albert Zsuzsánál, de mit mondjak, szívemből való ez a Rába-kötet.

Ezúttal még egyszer kívánok szép ünnepeket és jobb esztendőt Kedves Mindnyájatoknak.

Szeretettel köszönt:

(Tenke) Sándor
 

Confessio Szerkesztősége

1997. március 25.

Kedves Zsuzsa!

Nemrég kaptam Rába György Ráismerések c. kötetét. Örülnék, ha ismertetnéd a Confessio számára. Ha nincs példányod, szívesen kölcsönadom az enyémet.

Szíves válaszodat várva, szeretettel köszönt:

(Tenke) Sándor
 

1997. 4. 1.

Kedves Zsuzsa!

Könyvemet köszönő levelében Tenke Sándor azt a szándékát közli, hogy Magát kéri fel kritika írására. Szándéka megtisztelő, a Maga olvasata mindig jólesik, de mivel ismételten írt rólam, saját tapasztalatomból (Takáts Gy.) tudom, mennyire megterhelő vállalkozás újra meg újra ugyanazt a tollforgatót latolgatni. Ezért bármennyire örülnék kritikai véleményének, megérteném, ha megírását feladatnak találná, és nem vállalkoznék rá. Persze azt sem szeretném, hogy Tenke Sándorral, aki az én lelkemet túl bonyolultnak ítélné, vitába keverednék.

Ismerve Gábor Szemere-könyvére vonatkozó tervét, tájékoztatásul azt a híremet közlöm, hogy a Balassi gazdasági szénája rosszul áll. Hallomásom szerint a Magyar Könyv Alapítvánnyal két millió elköltéséről nem tudott elszámolni.

Ha azt olvasta, hallotta volna, hogy ellen-Írószöv. alapításában vettem részt, ahogy ezt a Rádió híreiben kikürtölte, a közlést tekintse légből kapottnak: ott se voltam semmiféle megbeszélésen. Azt se higgye, amit dislegája, VLM mondott Latornak a rádióban elhangzott kritikája bevezetőjéül, mert nem igaz, se jogom, se lehetőségem rá, hogy könyvem terjesztését letiltottam. Éppen a Balassi nemigen terjeszti, alkalmasint azért, mert nincs mit: az a látszat, hogy ezt a füzetecskét is jelképes példányszámban publikálta.

Szeretettel üdvözli: Rába Gy.

Rába György közepes termetű, törékeny, sötétbarna hajú nyolcvanéves korában sem volt ősz, vannak fényképei a köteteiben, olyan volt; nagy, sötétbarna szeme azért különösen szép, mert mélysége kifejező, szavak nélkül is beszél. Nagyon melegen, figyelmesen, nevetősen, de keményen és hidegen is tudott nézni. Egyébként halk szavú, kevés beszédű, állandó belső feszültséggel. Gondolom, mindez az ő kettős lelkéből fakadt. Ültem egyszer mellette egy Szentföldről szóló filmen, ahol Mária házát mutatták. Gábor a másik oldalamon ült, Rába felől valami hatalmas feszültség áradt a Szentföld felé. Ő ebben kétszeresen érdekelt volt. Sokat beszélgettünk telefonon, egyike volt azoknak, akik tartották bennem a lelket. Ő értett a vershez legjobban ekkoriban, szigorú kritikus híre volt, aki szigorú erkölcsű, igaz és független ember. Mikor Weöres Sándor és Károlyi Amy rábeszélt, hogy szedjem össze a verseimet, aztán Sanyika meg is szerkesztette a kötetet, úgy, hogy kártyázott a papírokkal, sorrendbe rakta, akkor megkértem Gyurkát, nézze át.

[[paginate]]

Sorról-sorra, szóról-szóra végig elemezte, osztályozta, kihagyatott, újra szerkesztette, ahogy Kalász verseit egykor Rónay György. Tulajdonképpen tanár-tanítvány viszony alakult ki Rábával közöttünk, Nekem Csorba is, Jékely is elmondta a véleményét, jót-rosszat, váltogatva, szeretettel. Ő is. Az első kötetem megjelenése után is mindig megmutattam neki a készülő könyveket, az ő áldásával adtam a kiadónak. Pedig a Magvetőnél jó szerkesztőm volt, Parancs János.

Fázsy Anikó a gimnáziumban tanítványa volt, izgatta a lányokat a fiatal, titokzatos tanár, imádták, ő is egész életében kapcsolatban volt vele, ahogy az a néhány költőnő, Takáts Zsuzsa, Gergely Ágnes, Balla Zsófia, Mesterházi Mónika stb., akik hozzá hasonlóan műfordítók is voltak, s velük is kapcsolatban volt Rába. Szerettek volna állandó baráti társaságban lenni vele, „de az undok Rába” nem akarta. És mindvégig hűséges, szerető bajtársa volt szintén egykori tanítványa, Tóth Éva költő is. Őt ajánlotta Gábornak, külső munkatársként, mikor az Új Magyarország főszerkesztője volt. Évával sok mindenben egyetértettünk, számított az is, hogy Tóth Endrének segítettem, meg Rábához fűződő közös rokonszenvünk.

Hogy mi tíz-húsz évnyi különbségekkel mennyire és hogyan tartoztunk össze, példázza Jelenits István piarista szerzetes tanár. Őt még az egyetemről ismertem, s aztán is voltunk valamiképpen kapcsolatban. Például Károlyi Amy, már Weöres Sándor halála után megkért, vigyem el hozzá Jelenitset. A piarista rendház a Rádió közelében van, nem volt nehéz egyeztetnünk az időnket. A kapuban találkoztunk, vett egy kis csokor virágot, s elmentünk együtt Amykához. A Pilinszky legendához is behívtam, beszélt róla, de mikor a leírt szöveget megismerte, abban nem akart szerepelni. Remélem, a Rádió archívuma őrzi a felvételt, mert egy példányt vágatlanul el szoktam tenni. Vonzódások c. műsoromba is behívtam. Arany és Vörösmarty kötetei mellett elhozta Rábáét is. A csepeli Jedlik Ányos Gimnáziumban gyakorolt, mikor Rába ott tanított. Feltűnt neki a folyosón a titokzatos költő, bement egy órájára, aztán megismerte és megszerette a verseit. Ezt ott elmondta, s egyet most bemutatott a hallgatóknak, azt, amit Rába a késmárki protestáns fatemplomról írt. Én ezt a verset nagyon szeretem, a templomot később láttam, vettünk is róla egy kis rézkarcot, most itt függ a szobám falán. Jelenits István aztán beszélt Jékely Zoltán: Zsámbék romjai c. verséről, egy képeslapot is hozott, ezt Jékelytől kapta, mert levelet váltott vele, mikor valahol sajtóhibával közölték a verset. Jékely ezt olyan képeslapon köszönte meg, amelyen a quedlinburgi dóm látható, „ennek mintájára építették valaha a zsámbékit”. Ilyen volt az ösztönös kapcsolatrendszer, amibe tartoztam.

Rába elszakadt az Újholdasoktól, szerette Nagy Lászlót, azt mondta, Nagy László köszön neki a kiadó folyosóján. Nemes Nagy Ágnes nem tudta megbocsátani a népieknek, hogy nem jelenhetett meg, mikor ők tündököltek, Rába Csanádi Imrével is jóban volt, bár óvott attól, hogy a lapjához menjek a Rádiótól, mert úgyis el fog menni onnan, és akkor magát kirúgják – mondta. Rab Zsuzsa meg azt mesélte, hogy telefonon rákiáltott: maga most is Móriczot olvas? Pedig nekem elmondta, mennyire szerette Móriczot. Független, szabad ember akart lenni, és az is volt. Szegény is maradt egész életében. Elutasította magától az urbánus magatartást a faluval szemben, ezért háborodott fel, mikor különösnek találták, hogy népdalmotívumokat is felhasznál verseiben. Még a medveénekeket is felhasználta. De a népiek csak egymást kedvelik, az urbánusok szintén, így került két front közé, ez volt titokzatossága forrása, mert mind a kettőhöz tartozott, de a gyengébbet – a magyarságot – védte. A politikai háborúzás idején egyesek kiléptek az Írószövetségből, ő nem, viszont az Írószövetség hírlevelében az ő neve is szerepelt. Tiltakozott, írásbeli helyesbítést követelt.

Rába György
FATEMPLOM

Ha az egyház törvénye jégeső
kivándorol a reggelek reménye
Földemül tudjak bár egy deszkaszálat
újból igék buborékára szállok
pedig a szív lebzselne csak mezőin.

Lelkünk ebben a szálka-sivatagban
s lásd mind gyakrabban gránit-álmainkat
és idehordjuk talpaink alá
csontvázunkat is sziklakő-alapnak
A legendámat itt kell megtalálnom.

Hol vagy te már tojásszedés a lombból
harsány gyümölcsrázás husánghasítás
Itt tűzre-vízre vigyázzatok ébert
a felnőttek rezdületlen szemével
Csupán hamu lakik a száraz ágban.

De a padokon Fabricius Anna
Cornides Katalin Nendtwich Helén

ki a falakon túl követve önként
gyönge szopránját a kórusnak adta
tanúságul az idők éjjelén.

Száz év Ezer Túlnő rajtunk a város
mindegy lesz utazó odatalálnod
a piactérre bárhonnan is indulj
léceimtől vagy a lovagtoronytól
Ahol megálltam vár áll székesegyház
Késmárk, 1958-1962

[[paginate]]

Hagyta, hogy befogadjam a család életébe. 1969-ben jelent meg Férfihangra c. kötete, akkor született a második gyerekem, mondtam neki a telefonba, hogy sír. „Milyen hangon?” – kérdezte a kötet címére utalva: „Női hangon” mondtam, mert lány lett, Orsi. Hasonló volt a gondolkodásunk, az észjárásunk. Ezért értettem és szerettem a verseit, jobban, mint mások. De nemcsak azért kedvelt, mert én szerettem a verseit és teret adtam neki a Rádióban, ezért mindenki hálás, hanem hasonló gondolkodásunk és Gábor miatt is. Aki jó beszélgetőpartnere, barátja lett. A nyolcvanas években nagy lakásunk volt a Bimbó út elején, közel a városhoz, nálunk szilvesztereztek a barátaink, akikkel együtt szoktunk evezni. Egyszer Gyurka is eljött, sokan voltunk, látom most is, ahogy áll a falnak dőlve, és élvezi a zajt, a mozgást, a jókedvet. Éjfél után mindig néptáncoltunk Gábor meg én, emlegette később: és az a tánc! Ott volt, mikor Gábornak bemutatója volt az Angelikában, látta a fiamat, azt mondta, olyan, mint egy fiatal színész. Ott volt Orsi lányom polgári esküvőjén. de sokszor kérhettem tanácsot tőle nevelési kérdésekben is. Örült, mikor elmeséltem Dani unokám zenei érdeklődését, Kingát Kingusnak emlegette.

Volt egy Könyvklub című nyilvános műsorom.

Az Eötvös Kollégiumba hívtuk meg Nemes Nagy Ágnest, Lator Lászlót, meg Rába Györgyöt, ott volt Lengyel Balázs meg Pór Judit is. Ugyanakkor volt hangversenye pályája csúcsán Cseh Tamásnak, a popénekesnek, így aztán alig volt közönségünk. Mondjuk, tízen voltak. Persze, az Újholdasokat nem ismerte a diákság, akkor nem voltak divatban, éppen csak megjelenhettek újból, 10 év szilencium után. Szépen végig csináltuk, utána Jutka odajön hozzám, hogy menjek el velük vacsorázni, de nekem még felvételem volt este a Rádióban, nem mehettem. Rába azt mondta, nem engedem egyedül a hideg villamoson, s elkísért. Ha elmentem hozzá riportért, mindig elkísért a buszmegállóig, s vitte a nehéz magnót. Ezt általában megtették. Weöres Sándor a kapuban várt, mikor Orsival várandós voltam, veszélyeztetett terhesen taxival mentem, amit a Rádió fizetett, Sanyika mindjárt átvette a magnót.

Szerettem Rába Gyurkával beszélgetni, szükségem volt egy mesterre, aki méltányolja a jót, s elveti a rosszat. A verseimet eleinte a Rádió büféjében beszéltük meg, máskor egy-egy kávézóban, a Múzeum, az Astoria, végül a Szabó Ervin könyvtár kávézójában. Itt épp oly frászban volt, a sok szép fiatal egyetemista lány miatt, mint egykor Jékely a Széchényi Könyvtárban.  Új könyveiről mindig hírt adtam, ez alkalom volt egy-egy jó szakmai beszélgetésre, vagy a Rádióban, vagy nála, egy alkalommal nálunk. Ezekre szükségem volt, ahogy a Legendák felvételeire, nemcsak a műsorokra, hanem a szellemi közegre is. Szerettek velem beszélgetni, s én is velük, olyan atmoszféra alakult, amiben jól éreztük magunkat. Ahogy a hallgatók is, és később, mikor ezek könyv alakban megjelentek, azt mondták, olyan, mintha az olvasó is ott lenne a beszélgetők között, és ő is jól érzi magát. Ahogy szeretünk együtt gondolkodni a régmúlt nagy embereivel például én most évek óta Descartest olvasgatom, s hogy még érdekesebb legyen, franciául. A 17. század franciáját, jó lassan, mert nem voltam francia szakos. Rába ezekben a beszélgetésekben feloldódott, váratlanul megjelent humora, ahogy a vele készült interjúkban kedvessége. Mikor már valódi nyugdíjasként elkezdtem fordítgatni, és megmutattam neki, felébredt benne a tanár, megjegyezte például, hogy a lét igét, ha lehet, nem használjuk.  De azt is mondta, hogy ne kezdjek fordítást publikálni, mert akik már a pályán vannak, széttépnek.

Fázsy Anikó tanítványa volt a gimnáziumban, annak idején felolvasta a magyar dolgozatát az osztályaiban. Az én dolgozataimat is felolvasta a tanárom, de az nem ő volt. Szerették a diákjai, volt egy fájdalmas emléke, elmondta egyik látogatása alkalmából, hogy egyszer kettesben maradt egy tanítványával az osztályban, mindkettő tette a dolgát, s a lány megkérdezte, mi a kedvenc népdala. „Tavaszi szél vizet áraszt”, mondta neki, most is az, mondta nekem. A lány öngyilkos lett, látszott, hogy örökre bántja a lelkiismeret, pedig nem tehet róla. Túl érzékeny, beteg idegzetű lány volt. Gyurkába sokan voltak szerelmesek, Takáts Márta mesélt róla, de ő az első házassága után sokáig nem akart újra házasodni.

Egyszer ő jött ki Budakeszire, hogy megnézze egy füst alatt, mit csináltunk már megint, hogy ti. költöztünk. Akkor a riport után, együtt ebédeltünk hárman nálunk, lebbencslevest meg palacsintát. Szándékosan nagyon egyszerűt főztem, hogy otthon érezze magát. Máskor ő hívott meg a Náncsi néni vendéglőjébe minket, ahol cigányzenét is lehetett hallgatni, később a lakásához közeli kisvendéglőbe. Oda szokta hívni Fázsy Anikót is. De vacsorázhattunk nála, hideget meg bolti süteményt. Ezt megtisztelőnek éreztük, jó borokat ittunk, jókedvűek voltunk. Politika, irodalom, család, erről beszélgettünk, persze, főleg a férfiak. Ugyanolyan abrosza volt, mint nekünk egy régebbi, a falon kedves képei, jeles festők alkotásai, az egyik fal végig könyvespolccal borítva, ezt ajándékozta végrendeletében a Nagykőrösi Református Tanítóképzőnek.

Egy alkalommal felvételt készítettem vele egyik új könyvéről, s a szék lába, amin ültem, valahogy kiesett. Én akkor felugrottam, szépen visszatettem, öklömmel jól bevertem a helyére. Nálunk is előfordult ilyesmi, volt benne gyakorlatom. Ez jó volt, nem volt időnk sem szégyenkezni, sem zavarban lenni. Emlékszem, Nemes Nagy Ágnes emlegetett egy hasonló esetet, milyen kínos volt, mikor náluk egy francia író alatt a fotel borult fel, mert a lábat pótló könyvek elmozdultak. Mindenki szegény volt a mi köreinkben.

Élete vége felé egyre szorosabb kapcsolatban volt velünk. Szerette a gyerekeimet, aztán az unokáimat. Mert a második felesége fiát sajátjaként szerette ugyan, de mikor az elvált, egyre több baj volt körülötte. Gyurka második feleségét, Anikót, egyszer láttam, Gyurka akadémiai székfoglalóján. Az első feleség fényképét láttam a holta utáni PIM-beli összedobált kiállításon, gyönyörű, hozzá való fiatal nő képe. A másodikkal sokáig nem volt összeházasodva, annak a férje disszidált 56-ban, vegyészek voltak. Járt hozzá, a fiát apjaként szerette, az is őt, a lánya sosem fogadta el.

[[paginate]]

Volt egy budahegyvidéki kis erdei háza, megható volt bizalma, ahogy megmutatta nekünk. Egyetlen helyiség, csak benéztünk, ösvény vitt a telek belseje felé, de vigyázni kellett, mert kullancs volt a fű közt. A telket a fiának szánta, ha meghal. De aztán meggondolta, miért várjon az addig, nekiadta. A fiú hatalmas házat épített rá. Akkor már elvált, az anyja azt mondta rá: „az én gazember fiam”. Ezen Gyurka csak mosolygott. Mikor elvette, bejelentette nekünk, mint minket is érintő, fontos dolgot. Azt is, amikor elvált, elmondta, azért, mert kérte Anikót, költözzön hozzá. Neki adja a nagyszobát, magának marad a kicsi. Ez egy modern lakás a Pannónia utca körúthoz közeli részén, másfél szoba hall. Kettőnek kicsi. (Pedig azt hiszem, ott nőtt fel.) Anikó nem ment, ő viszont azt mondta, akkor minek a házasság. Ezt a lakást aztán végrendeletben Lakatos István unokaöccsére hagyta. Az ugyanis a szemben levő házban lakott, Gyurka egyedül élt, számított a segítségére. Szüksége is lett rá. Mikor élete utolsó esztendejében hetekig halogatta, hogy meglátogat minket, úgy, hogy kivisszük kocsival, ez egyre valószínűtlenebb lett, mert mindig várta, hogy jobban lesz. Egyszer aztán nem találtam telefonon, akkor felhívtam Fancsalszky Gábort, mert Gyurka megadta a számát. Megtudtam, hogy már nem lehetett egyedül hagyni, nem volt elég, hogy átszaladgált hozzá, tehát elhelyezte a közeli, azt hiszem, kőbányai öregek otthonában.

Én aztán meglátogattam az otthonban, ez nagyon kedves, óvodának készült földszintes épület, kerttel, madarakkal, fákkal, lehet kint üldögélni, de van nagy társalgója televízióval. Kétágyas szobában volt, de ezt átmenetnek tekintette, haza akart menni. Mint mindenki. Pedig nagyon szerették és tisztelték az ápolónők is, a betegek is, például volt valami álarcosbál, mint zsűritag részt is vett benne, jól érezte magát. Ez a közösség befogadta és ő is elfogadta őket. Kért tőlem egy Újtestamentumot, vittem, de nem látta, túlságosan apró betűs volt. Szó volt róla, hogy ott csak átmenetileg maradhat, utánajártam, a református Schweitzer Otthon befogadta volna. Azt ismertem, élete végén édesanyám is ott volt, nagyon jól, derűsen, szeretettel gondozzák a betegeket, az épület szép, mint egy üdülő. Először elfogadta, aztán mégsem. Haza akart menni. Az Otthonban írt egy verset, odaadta Fázsy Anikónak, Anikó meg nekem. Ez az utolsó verse.

A CSOMAG

Leraktak engem mint egy csomagot
irányítószámot címet se kapott
a forgalomból kiesően
kallódik a címkeresőben

Az igazságosság bírája
a verdiktet kimondta rája
maholnap
mindkét oldala behorpad

Mégis mostohán mért
kalitkalakó lelkendezem azért
világgá

Csak csoszogás hallatszik
valaki az útját járja
 

Korábban összeállított egy kötetet, a kéziratát most odaadta Anikónak, aki beírta számítógépbe, és mint Nagyvilág Kiadó, kiadta, a címe Disputa önmagammal. A borítón látható fiatal és öreg Rembrandt képet Anikó válogatta Gáborral együtt Gábor albumából. Az első változatból még tudott adni nekünk Gyurka, dedikálta 2010. 06. 1. dátummal, „Albert Zsuzsának és Gábornak szeretettel, őszinte becsüléssel Rába György.” De Anikó nem volt megelégedve a borító színével, nem eléggé látható betűivel, vékony is volt, gerince alig, újat csinált. Ezt Anikótól kaptuk meg, most kettő van.

Akinek volt pénze és helye a lakásában, állandó jelenlétet kívánó beteg mellé, Erdélyből tudott megbízható ápolónőt kapni, akik családtagként gondozták. Végül a fia szerzett – aki egyébként orvos, érsebész, és Gyurka nagyon büszke volt rá – egy magyar falusi asszonyt, aki aztán kitűnően ellátta. Helytállt, amikor átmenetileg kórházba került, látogatta, főzött, mosott, takarított rá. Végül a budakeszi Korányi Kórházba került, ott láttam utoljára pár nappal halála előtt. Már nem beszélt.

Fancsalszky aztán kért engem, hogy szerezzek papot a temetésére, Gyurka református volt, reformátusnak nevelkedett, végrendeletileg református temetést kért. A Schweitzer Otthon igazgatója temette az én anyámat, őt kértem meg, hogy vállalja. Elvittem neki Gyurka utolsó kötetét, meg az én beszélgetésem szövegét, hogy megismerje. Fancsalszky elküldte Gyurka agyonolvasott Bibliáját. Nagyon sokan voltak a temetésén, ez a sok ember nem tudott egymásról, és mind szerette. Közöttük volt egész életében magányos.

Beszterczey András olyan méltósággal adta át az örökkévalóságnak, ahogy egy kálvinista paphoz illik. A szülei sírjában, a Rákoskeresztúri Köztemetőben nyugszik, a megnyitott sírban helyezték el az urnát, de előtte a tiszteletes úr, Rába György kívánsága szerint, az urna tartójába tette a Bibliáját. A barátok nevében Lator László búcsúztatta.

Albert Zsuzsa
ISTEN MEGÁLDJA

Rába Györgynek

Próbáljon még maradni, kérem.
Tudom, a másik oldalon már
több öröm várja, mint idelenn.
De nekem szükségem van
testvéri kezére, szemének
helyreigazító szigorú melegére
igazára
mélységére, magasságára.
Körbekerít engem
kötelességeim háza
de Maga a kerítésen
kívül is megtalálja
vakondtúrások közt a valót.
Isten áldja, Isten megáldja
ahogy elköszönni szoktunk
egy-egy beszélgetés
végén, ami soha sincs
úgy lezárva Mesterem,
hogy ne kívánnám felhívni
újra-meg újra.
 

Hasonló anyagaink

Füzesi Magda verse

DAGERROTÍPIA ODAÁTRA Üzenet Arany Jánosnak   ülsz egy margitszigeti padon jó Arany Jánosunk harangoznak a szél-pengette ágak ó„én is voltam királylányka királylányból...

Zsirai László verse

Utolsó üdvözlet Búcsú T. Ágoston Lászlótól   A tassi füzek szomorúbbak lettek. Durci macska nem érti hova tűntél. Ám szellemedet megőrzik a könyvek, s feloldódik bennük a tovatűnt...