Emlékeim Jékely Zoltánról

Részlet a Szerző „Évtizedek múltán” c. emlékiratából

Albert Zsuzsa költő, a Magyar Rádió volt szerkesztője, a Confessio Szerkesztőbizottsága tagja Évtizedek múltán címmel írta meg rádiós visszaemlékezéseit. A 2016. július 16-án ideiglenesen lezárt 166 oldalas gépirat alcíme: Volt egyszer a magyar kultúrának egy nagyszerű műhelye, a Magyar Rádió. Én is munkatársa lehettem. Hatvan év műsorkészítői és -szerkesztői munkáját sűrítette memoárjába. A munkája során személyesen vagy levélben találkozott írókról, költőkről, művészekről, szerkesztőkről írja le benyomásait, véleményét, akik közül némelyekkel kapcsolata barátsággá mélyült. Visszaemlékezését erősen dokumentálja, jórészt publikálatlan levelekkel, versekkel.

A Confessio rendelkezésére bocsátott gépiratból a Jékely Zoltánra (1913-1982) vonatkozó rész (39-46. old.) szerkesztett változatát adjuk közre. Jékely Zoltán a Confessio Szerkesztőségének tagja volt a folyóirat indulásától (1977) haláláig (1982).

(- A Szerkesztőség)

Jékely Zoltán ennek a költőkben oly gazdag kornak talán legkedvesebb alakja. Akit Zsolinak neveztek, de én nem mertem sehogy se szólítani. Apám lehetett volna. Küldte a verseit, és telefonon beszélgettünk sokat. Okos, árnyalt érzelmű tenorja volt, és édes székely hanglejtése. Ahogy verseiben a tragikus alaphang mellett mindig jelen van a játékosság és az örök kamasz, ilyenek voltak telefonbeszélgetéseink is. Egyszer a Rádióban váratlanul rám nyitották az ajtót D. Nagy Évával, nagyon vidáman, hogy most csak úgy beugranak hozzám, mert kíváncsi volt rám, személyesen is meg akart ismerni.  Aztán mindenféle műsoromban, amennyit csak lehetett szerepeltettem, versekkel, beszélgetésekkel, novelláival, vagy az ezekből írt úgynevezett rádiónovellákkal, azaz az epikát hangokra bontottuk, amit nem lehetett, azt a narrátor elmondta, illetve felolvasta. Pénzt lehetett érte utalni az írónak. Természetesen a verseit adtam elsősorban, de arra nem tudtam rávenni, hogy mikrofon előtt beszélgessen velem, azt megírta, a kérdéseket is átírta, és úgy tettünk, mintha nem olvasnánk.  Mikor azt mondta, most pedig ő fog riportot készíteni velem, akkor is a köztünk levő távolságot rombolta. Azt is mondta, mi az, hogy ő költő, horgász inkább. A nagy lakás kis elkerített szobájában volt az íróasztala, meg egy asztalka, azon a vendégváró tea, meg édességek, ezeket Jancsó Adrienne készítette oda, vele a Rádióban gyakran dolgoztam. Nem is tudom, hova tettük a magnómat, talán egy székre. 

A Frankel Leó utcában laktak a fia családjával, az unokáiról azt mondta, Lator László idézi a Legendában (Ir.Leg. 5.) „imádom az unokáimat, de szeretnék egy toronyszobát, hogy akkor lehessek velük, amikor akarok”. Akkoriban mi a Bimbó út 3-ban laktunk, a Mechwart téren sétáltam a kislányommal, ő meg az unokájával. Véletlenül találkoztunk, permetezett az eső, most is látom, a halványszürkeségben, hórihorgas alakját sötétleni, ahogy a kislány kezét fogva, pár percre megáll. Örömmel, milyen furcsa, hogy éppen így találkozik a következő nemzedékkel, a zegernyés idővel is dacolva, hivatalon kívül, amihez az irodalomnak semmi köze, csak egy nagyapa, és egy anya a játszótéren.  Járt nálunk többször, tudta, hogy szükségünk van a barátságára, ő pedig szeretett be-beugrani az ismerőseihez. Akkor is feljött a negyedik emeletre, nem sokkal halála előtt, mikor rossz volt a lift, a hőstett örömével, hogy csaknem hetven évesen mit számít, ha nincs lift, „felmásztam a gesztenyefán”. Mert volt a kis udvar közepén egy nagy gesztenyefa, az felért az ötödik emeletig. Írtam is róla két verset. Nagy élvezettel beszélgetett Gáborral, én inkább csak hallgattam őket. Bor, meg hozzá valami rágni való volt, ahogy ő is mindig várt valami étellel-itallal. A birsalmasajtra emlékszem, én is főztem később, az mindig rá emlékeztet. Budakeszin, az apácák kertjében a kerítés mellett van egy birsalmafa, utcára is jut a gyümölcsből. Fölszedem. Egy almából éppen két személyre való kompótot lehet főzni. Egyszer Gábor unokaöccsétől váratlanul érkezett egy láda birsalma, fél-éjszaka főztem. Mikor Zsoli meghalt, Adrienne kérdezte, nem vettük-e titokban magnóra a beszélgetéseinket. Ez felháborított. Persze, jó lenne, ha megmaradtak volna azok a beszélgetések.

[[paginate]]

       A Frankel Leó utcai ház, talán a tizenkilencedik század vége felé épülhetett, most épp vakító sárga falak, zöld ablakok sugározzák a múlt biztonságát. Két lépcsőház, a belső udvar felől körfolyosó. A folyosó végén a lakásuk bejárata. Egyszer a megbeszélt időben megyek hozzá, az ajtónyílásba tűzve nagy papír, az ő „iramló” írásával, ahogy Lator László jellemezte:

 Drága Zsuzsa!

Halálos fáradtan jöttünk meg Aquincumból. Ebéd után úgy elálmosodtam, hogy jót tett, ha alszom egyet! Bocsánat!  Telefonálok!  Z.

Ennek én annyira örültem, ez az ő szabadsága nekem nem volt sértő, a legteljesebb bizalom jelének éreztem. És éppen ezért szerettem, és szerettük, mert ilyen volt. Különben is sütött a nap, jól éreztem magam. A levelet a többivel együtt eltettem.  Mint azokat a kis kártyákat is, amelyekre ajánlásokat írt erdélyi barátainak, mikor a Rádió szerkesztőjeként mentem volna, de megmaradtak, mert akkor éppen nem mertem átmenni. Valószínűleg az ő frászai ragadtak rám. Pedig akkor volt önbizalmam, hittem az emberekben és magamban.   

Albert Zsuzsa

JÉKELY

A Frankel Leó út
két kis szobor, kőkút
kedves terecske
gótikus ívű fák alatt
lebeg a lelke
ki két háztömbbel itt
odább lakott.
És ez a kórház,
honnan elhagyott
családot, hazát, tereket.
De asztrál lelke mégis
ittmaradt
itt sétálgat a fák alatt.
Csak éppen látni nem lehet.

[[paginate]]

Válogatás Jékely Zoltán leveleiből:

 

1961. jan. 29.

Kedves Asszonyom!

Megtisztelő felszólításának engedve, küldök néhány verset; az utolsó két év szüleményei… Nem tudom azonban, megfelelnek-e maradéktalanul a levelében vázolt „szempontoknak”?

Érdeklődését köszöni, kezeit csókolja:

Jékely Zoltán

63. jun. 11.

Kedves Zsuzsa,

Vagy három héttel ezelőtt megtisztelő levelet kaptam a Rádiótól, arra kértek benne, hogy számoljak be készülő munkámról, részletet is adjak belőle mutatványul…Végtelen sajnálatomra a levelet olyan jól eltettem, hogy azóta sem találom. Így hát nem az aláírójának (Szabó József?), hanem magának írom meg a következőket, azzal a kéréssel, hogy szíveskedjék az illetékeseknél kimenteni.

Egész télen nehéz műfordítói munkáim voltak, főleg Boccaccio két hosszabb, komor és keserű elbeszélése vett igénybe, a „Fiammetta” és a ’”Corbaccio”. Erről a vállalkozásról, ha igényt tartanak reá, tudnék valami beszámoló félét írni, szemelvényekkel – műfordítói problémákat is érintve…

Egyébként csak „készülő” verskötetemről vallhatnék, 10 év terméséről, vagy a régebbi kötetekből kimaradtakról, „kifelejtettekről”– esetleg novelláimról, melyeket szintén mostanában tatarozok és szedegetek össze… (A verskötet anyagából hiányzik egy „Relaxatio” című vers, melyet emlékezetem szerint két-három évvel ezelőtt küldtem el, s a többi példánya elveszett; ha megtalálná, nagyon kérem, küldje vissza!)

Fáradozását előre is hálásan köszöni: Híve: Jékely Zoltán

 

70. jan. 19.

Kedves Zsuzsa!

Összeállítottam, nagykeservesen, a 30 perces műsort – nagykeservesen, mert borzasztó, ha az embernek annyit kell maga-magával foglalkoznia, bizonytalankodva, kétségek között!...

„Költészetemről” – nem voltam képes nyilatkozatot fabrikálni… mi volna, ha Maga mondana néhány szót, esetleg valamelyik ismertetésből idézve, a versek elhangzása előtt??

A műfordításoknak megpróbáltam némi személyes meleget adni, alkalomszerűséget, bármilyen szomorú is az (Chaulot-t illetőn).

A novella-részlet problematikus, tudom. Ha végképp nem felelne meg, egy másikból próbálunk kiemelni valamit.

Kézcsókkal J. Zoltán

 

71. okt. 25.

Kedves Zsuzsa!

Azt hiszem, lehet, egy kis rövidítéssel, amit Magára bízok, csinálni ebből valami előadhatót!

Nagyon hálás vagyok telefonjáért – hónapok óta betegeskedem, és teljesen inaktív vagyok. (Csak szörnyű, régóta hanyagolható irodalmi barkácsolásokat folytatok – de ezek nem művek!)

Kézcsókkal, üdv. Jékely Z.

[[paginate]]

72. febr. 16.

Kedves Zsuzsa!

Amint látja, a Bacovia vers címe nem Téli Ón, hanem Téli tájkép.

Mi a teendő?

Bacoviát kevesen ismerik minálunk, tehát nem valószínű, hogy tévedésemet észrevennék…Az a kevés pedig, aki verseit ismeri, talán csak amolyan nyelvcsuszamlásnak fogja tartani, hogy ón-t mondtam tájkép helyett…(talán megbocsátják s nem írnak röpiratot, vagy külpolit. jegyzéket sem váltanak, emiatt az illetékesek…)

Ha azonban az egész felvétel annyira daráló és értelmetlen mondatokkal terhes, kész vagyok újra a kicsiny de biztosan ölő vesztőhely elé állni –„ a boldog feltámadás reménye alatt”.

Kézcsókkal Jékely Z.

 

72. jun. 29.

Drága Zsuzsa!

Úgy látszik, ezek a versek – akárcsak aki írta – annyira szívemhez nőttek, hogy csak így megkésve tudom őket visszaküldeni! (Bocsánat érte!)

Szúnyogtalan szép napokat kíván a Szúnyogsziget berkeiben kézcsókkal

Jékely Z.

[Mellette egy vers-gépirat a dobozban:]

 

EGY SZIPPANTÁS

Reggel bükköny-, este klemátisz-illat,
kakukkfű gyógyít, és bódít a mályva,
s a napszakokban még hány nem kinálja
színét-szagát, s a számuk: mint a csillag –

Egy szippantás csupán teli tüdővel,
hadd tóduljon belőlük ózon, emlék,
s egyet-kettőt kiásni, s vinni tővel,
hadd konzerválja múló perc szerelmét…

A hosszú télre még ez is kevés lesz,
mely kormot-füstöt, sűrű utca-gázt hoz…
S elég lesz-é e szippantásnyi élet
a fülledt, néma s végtelen halálhoz?

1971. julius, Jékely Zoltán

[Az Összegyűjtött versek (1985-88) kiadásában az első strófa 3-4. sora más: „s a napszakokban hány virág kínálja/ színét-szagát, bolondul, holtaiglan!” – A második strófa 4. sora: „Így örökítni múló nyár szerelmét!” – A harmadik strófa 2-3. sora: „mely kormot-füstöt, szénmonoxid gázt ont. / S elég lehet e szippantásnyi élet.” – A. Zs.]

[[paginate]]

1973.okt.15.

Kedves Zsuzsa!

Összeeszkábáltam a „rádió-novellát” – s még ma postára teszem. Nem is tudom, mi adott erőt, ezekben a napokban, a magam dolgaival foglalkozni – amikor „Isten sírja reszket a Szent honban!” s még annyi minden reszket ezen a szörnyű világon.

Talán abból a tudatból merítettem erőt, hogy Maga várja??? Hogy megígértem? S én, ugyebár, ellentétben Gyöngyházy úrral, lovagias ember vagyok?!!

17-én, ha még lehet, és érdemes kockázatot vállalni, Erdélybe indulok.

Isten Vele, drága Zsuzsa!

J. Zoltán

U.i. a novellát természetesen le kellene gépeltetnem, de erre már nincs energiám. Kérem, költségemre, gépeltesse le odabent valakivel!

 

1978. febr. 4.

[Névjegyen ajánlás, mikor Erdélybe mentem volna.]

(Molter Károlynak)

Kedves Károly bátyám!

Albert Zsuzsa, a Rádió Irodalmi osztályának szerkesztője elbeszélgetne Veled emlékeidről, élményeidről – ha erre alkalmat adnál neki. Kérlek, fogadd barátságodba!

A régi tisztelettel : Jékely Zoltán.

 

(Marosi Ildikónak és Barnának)

Albert Zsuzsa az én bíztatásomra látogat meg Benneteket. Kérlek, fogadjátok a legnagyobb szeretettel – Úgy is, mint a Rádió irodalmi osztályának szerkesztőjét!

Kézcsók és ölelés

J. Zsolitól

1981.dec.19.

Kedves Zsuzsa és Gábor!

Rámgondolástokat megilletődve köszönöm meg: nagyszülei örömökkel édesített Karácsonyt kívánok e megkeseredett, örök-tél szagú világban!

Szeretettel Krisztusban és szegény Petőfiben: Jékely Zoltán

[’82 március 19-én halt meg. Ez volt az utolsó levele.]

Az idősárkányhoz c. összegyűjtött verseinek 1975-ben megjelent kötetét így dedikálta:

„Albert Zsuzsának, Gábornak baljós őszi kikericsek közül integetve – egy vizililiomos boldog ligetbe: igaz barátsággal Jékely Zoltán.”

[[paginate]]

Jékely összehozott a Confessio akkori szerkesztőségével, közeli kapcsolatba újra a református egyházzal. Attól kezdve dolgozgattam a Confessionak, vittem rádióban elhangzott riportok szövegeit, verseimet is talán, könyvkritikákat. Később Tenke Sándor szerkesztősége idején - aki a dékáni tisztet is betöltötte – a Szerk. meghívtak a Teológiára egy tanulócsoport foglalkozására, hogy beszéljek rádiós munkámról, én pedig megmutattam nekik belülről a Rádiót. Így kerültem Berekfürdőre Gáborral együtt, egy több napos tanácskozásra, ahol a balatonszárszói Soli Deo Gloria konferencia telep visszaszerzését határozták el. Ez nem sokkal a rendszerváltozás előtt volt, az idő kedvezőnek látszott, de nem lehetett tudni, ez a változás meddig tart, és merre fordul. Sietni kell vele, amíg lehet – mondták az öregek. Így lett Gábor Merétey Sándor, Tőkéczki László és Tenke Sándor munkatársa a szárszói konferenciák szervezésében.

Gábor családi indítása, paplány anya, teológiai tanár, egyéb református pap elődök, meg a saját teológus múltja épített fel egy olyan magatartást benne, ami természetesen illeszkedett ehhez a közeghez. Ahogy az én neveltetésem is magával hozta a hasonlók szimpátiáját. Természetesen mindig megőrizve függetlenségünket. Az 1943-as konferencia volt a példaképük, igyekeztek a jelenkor legfontosabb kérdéseit napirendre tűzni. Kiváló előadók nagyszerű élményt jelentettek az értelmiségi konferenciák párszáz fős hallgatóságának. Tíz év anyagából született egy impozáns, gazdag, tartalmas könyv [Albert Gábor - Tenke Sándor - Tőkéczki Laszló: Szárszó 1992-2001. A Református Értelmiségi Konferenciák előadásai. Kálvin Kiadó, 2002. 652 old. – A Szerk.]. Sok előadást tartott Gábor is, ezek általában megjelentek folyóiratokban, most gyűjti egybe egyik esszékötetében. Ott ismertem meg a budakeszi lelkész Merétey Sándor feleségét is, ő könnyítette meg nekem valamennyire az áttelepülést Budakeszire. Sajnos, hamar meghalt. Később tudtam meg, hogy a mi szimpátiánk egyik gyökere az én egyetemi barátnőmig ér, Kati egy iskolában tanított Jámbor Mártival, akivel együtt táncoltunk Martin Gyurka egyetemi csoportjában. Ő a tiszteletes asszony hatására, aki tanítónő volt, Biblia-olvasó lett. Én pedig tagja lettem a budakeszi református gyülekezetnek, tizenöt évig én rendeztem a reformáció emlékünnepét, sokan megismertek és megszerettek. Az én régi magyar irodalmi egyetemi ismereteim a reformáció korát idézték, s ez jó közönségre talált a budakeszi református gyülekezetben. A színészek pedig, akikkel a Rádióban dolgoztam, szívesen szerepeltek. Először ingyen, mert pénzünk nem volt, helytállásból, és szeretetből. Mindez tehát Jékely Zoltántól ered.

Jékely Zoltán levelei, mint a versei, drámai töltésűek, tele villamossággal, játékkal, személyisége minden gazdagságával.

Albert Zsuzsa

Hasonló anyagaink

Aranyrandevú

Tóth-Máté Miklós romantikus komédiájának első része.