Schweitzer József (1922–2015)

Az elhunyt főrabbit az egész ország gyászolja. Nem véletlenül, hiszen elég áttekinteni élettörténetét, s láthatjuk: nem csupán tőle, hanem egy egész generációtól, a nagy zsidó tudós rabbik nemzedékétől veszünk búcsút, s a végtisztesség nyilvánítása részünkről egyszersmind tisztelgés is az előző nemzedék nagysága – tudása és tisztessége – előtt.

Schweitzer József 1923-ban született, nagy zsidó rabbik utódaként, s az évezredes tudományt még gyermekként ismerte meg, hogy aztán maga is részévé váljon annak. A vészkorszakban csodával határosan menekült meg, de családja súlyos veszteségeket szenvedett. 1948 és 1981 között Pécsett működött rabbiként, majd 1981-től Budapesten. 1985 és 1997 között az Országos Rabbiképző Intézet igazgatója volt, 1994-től a neológ hitközségek országos főrabbija. Számos elismerés koronázta működését, amelyek közül mindenképpen ki kell emelnünk a Széchenyi-díjat, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, a Francia Köztársaság Becsületrendjét, a Pázmány-díjat és két díszdoktorátust is: a new-yorki Jewish Theological Seminary, ill. a Károli Gáspár Református Egyetem tiszteletbeli doktori címét. Munkája mellett számos köztestületi feladatot is vállalt: az MTA Vallástudományi Szakbizottságában, a Scheiber-díj kuratóriumában, a Hebraisztikai Társaságban, a Keresztény-Zsidó Tanácsban, s mindenütt tiszteletet váltott ki a zsidóság iránt.

A felsorolásunk messze nem volt teljes, mégis mutathatja, hogy milyen nagy veszteség elbúcsúznunk e hatalmas generáció kimagasló alakjától. Gyászunk azonban ennél is mélyebb. Hiszen Schweitzer Józsefben olyan személyt tisztelhettünk, aki mindig személyes érdeklődéssel, őszinte szeretettel – és sokszor humorral is – mozgósította tudásának arzenálját, hogy segítsen, tanítson és támogasson bennünket. Egy volt közülünk; mint ha mindenkinek, aki a Héber Bibliával foglalkozott, jóindulatú apja lett volna. A keresztyénségre soha nem úgy tekintett, hogy csak a „másság tisztelete” beszélt belőle, hanem őszintén érdeklődött a keresztyén bibliatudomány iránt is, oly módon, hogy egy-egy beszélgetés vele élményszámba ment. Szinte fülemben van, hogy néha így szólt: „Azt nem tudom” – ez annyit jelentett, hogy az nem úgy van, ahogy én tudom; s ebben abszolút meg lehetett bízni.

Schweitzer József nem politizált. Közéleti tudatossága azonban páratlan volt: a különböző, s 1990 után néha eléggé bonyolult helyzeteket páratlan judiciummal látta át, s bölcsen tudott állást foglalni – vagy hallgatása is sokat mondó volt néhány esetben. Sajnos itt sem hallgathatjuk el, hogy néhány illetlen inzultus is érte őt. Az ilyen esetekben pontosan látta, hogy nem az ő személyét, hanem a zsidóságot illeti a sértés, és nem dramatizálta, de nem is bagatellizálta az eseményeket; az általánosítástól mindig tartózkodott. Az persze ma is igaz, hogy aki nem áll fel tiszteletadása jeléül a Parlamentben, az önmagát minősíti.

A nagy rabbi szellemi és lelki öröksége számunkra is felbecsülhetetlen értékű. Ne felejtsük el testvéri viszonyulását, ami bizonnyal megnyerő személyiségéből fakadt –de ugyanakkor elvi alapokon nyugszik. Mit jelent számunkra az, hogy a zsidóság és keresztyénség testvérvallás? Mit jelent számunkra az, hogy a mi Istenünk a zsidóságot választotta ki népéül? Mit jelent az, hogy a zsidósággal kötött szövetség soha nem szűnt és soha nem szűnik meg? Milyen közös teológiai látással tekint a jövő elé zsidóság és keresztyénség? – A válaszok még nem, vagy csak részben világosak. Amíg valamennyien ezt fölfedezzük (esetleg: újra fölfedezzük), addig ajánljuk mindenkinek figyelmébe azt az interjút, amit Schweitzer József rendhagyó módon adott a tiszteletére megjelent kötetben („A szívnek van két rekesze”, 2012), ahol az Olvasó többet tudhat meg a magyar zsidóságról, mint hosszú évek tanulmányozásával.

Karasszon István

Hasonló anyagaink

A robotos

Bogárdi Szabó István, az MRE Zsinatának lelkészi elnöke búcsúzik Tőkéczki Lászlótól.