Károli-triptichon

                     ^{Egykori diákjaimnak}

I. Reviczky utca négy

„Szerdán, nála. Reviczky utca 7
Sziget nem volt oly magas soha még,
mint az a műhely, a könyvtárszoba,
az agglegényé. Tegnap inasa, az se Babitsnak…”
(Szabó Lőrinc: Tücsökzene)
 

Reviczky utca négy,
ez szinte-szinte hét,
kántálom magamban,
mint egy bűvigét,
tűnik füst, korom, szürkeség,
Ariel-könnyen röppenek,
könyvesszatyorral,
kétszer négy (44) évesen,
s mint egy kíváncsi kisgyerek, lesem,
hogy egyszer, még egyszer kilép
a Reviczky utca hét
kapuján Prospero, s oldalán
egy zilált, hórihorgas ifjú Kalibán –
jöttükre felragyog az egész utca és
vele szerény kis felleg-fészkünk,
e majdnem-poéta-szomszédi menedék.

Pápista költő-arkangyal, Mihály,
s kócos segédje, Lőrinc, a szent eretnek,
szótárak-jegyzetek fölött
itt lángpallossal áll.
 

II. Búcsú

Nem húzza le
eztán jobb kezemet
könyvektől dagadó,
katicás Tesco-szatyor;
diákabrak, magam-sütötte
finomság sem
kínálja magát,
Negróval többé nem
sepregetem fájós torkotokat.

Reviczky utca,
poéták egykori otthona, te –
majd két évtizedes
(olykor szárnyaszegett!)
tutori röptöm
tanúja minden kockaköved.

Tanítvány? Szép ez a szó,
de rátok aligha elég,
GYERMEKEIM.
 

III. Októberi ének

Sötétedik.
Reviczky utca-torkolat;
csaknem húsz évig
itt cikázott és szaladt
taní-tani,
a hálátlan pesti ég alatt.

És mára boldog
attól is,
ha esti lépeit köszöntve
egy ál-régimódi utcai lámpa,
az álmok baktere,
fehéredő hajára
szétszórja fényeit.