Köszönjük, Doktor Úr!

Beszélgetés dr. Kovács László pszichiáter főorvossal

Dr. Kovács László nyugállományú orvos ezredes, osztályvezető főorvos, a Magyar Honvédség Egészségügyi Központ főszakorvosa, a Pszichiátriai Osztály osztályvezető főorvosa. Kiemelkedő szakmai tevékenységéért és kiváló emberi kvalitásaiért 2021-ben az egyik legrangosabb katonai kitüntetésben, a Flór Ferenc-díjban részesült.
Tősgyökeres debreceni lévén, mellesleg, de nem jelentőség nélkül valóként említjük, hogy Debrecent a reformáció központjának, a Kálvinista Rómának nevezik. A cívisváros Református Kollégiuma nemcsak a térség, hanem az egész magyar nyelvterület elsőrangú nagy múltú oktatási intézménye. Híres szellemi központ, ahol a nemzet olyan nagyságait tarisznyálták fel szellemiekkel, mint Ady Endre, Arany János, Móricz Zsigmond, Kölcsey Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály – hogy csak néhány nevet említsünk a sok-sok híresség közül.

  • Főorvos úr, a jogos büszkeségen túl jelentett-e ez valamilyen lelki többletet Önnek?
  • Igen, tősgyökeres debreceni vagyok. Történész-kutatók Basahalmát, ahol születtem, a „város szellemi határhalmának” nevezik. Régi mondás szerint: „akinek a köldökét nem Basahalmán belül vágta el a bába, csak jött-ment”. Nem igazi debreceni. Én ezt akkor vettem észre, amikor elkerültem Debrecenből. Valahogy más a gondolkodásuk, emberi tartásuk. Nemrég voltunk otthon halottak napján családostól, és szomorúan tapasztaltuk, hogy Basahalmát már nem lehet látni, eltűnt, körbe van építve. Nagy kár, mert Debrecent nem erős kőfalak védték, hanem polgárainak szabadságvágya, áldozatvállalása és hősi helytállása. Hozzáértők azt mondják, Basahalom a nevét onnan kapta, hogy a Debrecent időnként megsarcoló török basák a környék legmagasabb halmán verték fel sátrukat. És azt se feledjük, hogy Nagysándor József aradi vértanú itt ütközött meg a hatszoros túlerőben lévő cári seregekkel 1849-ben.
    Visszakanyarodva az intézethez: a nagyhírű Kollégium homlokzatán található a reformáció egyik jelmondata: orando et laborando, imádkozva és dolgozva, avagy imádkozzunk és dolgozzunk. Nagymama, aki nagyon praktikus és vallásos ember volt, azt mondta: „Fiam, attól, hogy imádkozol, még nem lesz kenyered, de ha dolgozol, akkor lesz kenyered. És utána hálát adhatsz Istennek: ’Uram, íme dolgozom, és van kenyerem’”. Egyszerű józan ésszel megfordította a szállóigét. Ez meghatározó volt számomra az életben. Minden reggel és este az ágyban imádkozott, és azt mondta, hogy a Jóisten meghallgatja, bárhol van is.
  • Főorvos úr Debrecenben érettségizett, egyetemi tanulmányait is ott végezte, és családi kötődése is van a nagy múltú Kollégiumhoz.
  • Apósom révén, igen, aki a Református Gimnáziumnak volt az igazgatója. Apósom elég fiatalon, ’56 előtt lett a Gimnázium igazgatója. Történt viszont, hogy időközben a Református Gimnáziumot eladták, civil tanítóképző főiskola lett, a Gimnázium pedig beköltözött a Kollégium hátsó traktusába. Nehéz idők jártak akkoriban, a politikai üldöztetések idején az egyházi iskolákat nem nézték jó szemmel, de apósom bátran kitartott.

[[paginate]]

  • Eleve a honvédség keretében képzelte el hivatása gyakorlását? Mióta van a vártán?
  • Nem volt idegen tőlem a honvédség, de az igazsághoz tartozik, hogy ösztöndíjasként itt fizettek a legtöbbet az egyetemi évek alatt. Klinikai kerettag voltam. Maradhattam volna a klinikán, de a honvédséggel való szerződésem folytán katonaorvos lettem.
  • Csapatorvosként kezdte?
  • Igen. Végzősként Zalaegerszegre kerültem.
  • És hogy alakult tovább az életútja?
  • A feleségem Debrecenben az egyetemen dolgozott a fogászati klinikán. Onnan kerültünk át Zalaegerszegre. Mivel fogászati-szájsebészeti hely Zalaegerszegen nem volt, a kardiológiai osztályon kapott állást. Amikor röviddel később Debrecenben beindult a fogászati fakultás, visszahívták a paradontológiai részlegre. És számomra adódott egy kedvező lehetőség: ha elvégzem a pszichológiát, visszahelyeznek Debrecenbe, így 1980 szeptemberében visszaköltöztünk Debrecenbe, ahol a Kossuth Egyetemen végeztem a bölcsészkaron, megszerezve pszichológus diplomámat is.
  • Úgy tudom, kacérkodott a sebészettel is…
  • Kacérkodni kacérkodtam, de hamar le is mondtam róla. A Kísérleti Sebészeti Tanszéken Furka István professzor úr munkacsoportjában dolgozva nagyon hamar rájöttem, hogy manualitásom ugyan lenne hozzá, viszont affinitásom nincs. És ez sem a betegeknek, sem nekem nem lett volna jó.
  • Így esett a választás a pszichiátriára?
  • Volt még egy kedves debreceni tanárnőm, Csernyánszki Hedvig, aki kórélettanból okított bennünket. Vizsga után hármunkkal leült beszélgetni. A barátomnak azt mondta, magának sebésznek kell lenni, mert a részletekben nagyon el tud mélyülni. Nekem meg azt tanácsolta: olyan helyre menjen, ahol a fejét kell használni. A pszichológia, a pszichiátria már akkor megfogott.
  • Sok embert megkérdeztem az életben: mondják már meg, tulajdonképpen mi a lélek, mi a psziché? Több-kevesebb sikerrel megpróbálták körülírni, tovább nem jutottunk. Egyáltalán bejárható ez az út, átfogható ez a világ?
  • Nem nagyon. Szimplifikált megközelítés: ha az embernek beteg a mája, akkor besárgul. Ha viszont a feje beteg, akkor olyan tünetei vannak, ami a pszichiátria tárgykörébe tartozik.  Az egész fejet, agyat viszont nem látjuk át, mi is részenként tárgyaljuk, vizsgáljuk, elemezzük a kérdést: milyen a figyelmünk, az emlékezetünk, értelmileg milyenek vagyunk... Azt meghatározni, hogy mi a normális, nem igen lehet. Definíció szerint a pszichiátria a lelki betegségek, a psziché betegségeinek a tudománya.

​[[paginate]]

  • Ha visszatekintünk a história századaiba, ezredeibe, a különböző korok emberei, hogy tekintettek a pszichés betegekre, hogy viszonyultak hozzájuk?
  • Arról, hogy a régi korok emberei, hogy tekintettek a pszichés betegekre, igen csekély az ismeretünk. Az epilepsziát (morbus sacer), például, szentbetegségnek nevezték. Természetfölötti erő hatásaként értelmezték. A nagy pszichiátriai betegségek tényleg erős furcsaságokat tudnak produkálni: a betegek hallucinálnak, azt látnak, amit más nem lát, úgy és olyannak látják, ahogy és amilyennek mások nem. Nos, ezeket a különös jelenségeket az emberek nem tudták elfogadni. Fogalmuk sem volt róla, honnan erednek, hogy lett olyan a beteg, amilyen: kicsit misztikus, megszállott, Isten átka… Ezért nem a gyógyítás volt az első lépés, hanem a büntetés: elkülönítették, börtönbe zárták őket, kényszerzubbonyt húztak rájuk, esetleg kivégezték… Amikor ezt a betegségcsoportot orvosi körbe vonták (medikalizálták), az már a XIX., XX. század.
  • Magamban morfondírozva arra a gondolatra jutottam, hogy a psziché olyanszerű, mint az erkölcs. Nincs elkülöníthető, önálló, objektív léte, mint a tudománynak vagy a művészetnek, hanem bennünk lakozik, ott van minden emberi megnyilvánulásban. Roppant szubjektív és hallatlanul bonyolult valami…. A test és a lélek pedig különleges egységet alkothatnak. Jól gondolom?
  • Előbb már jeleztem, hogy rövid ideig kacérkodtam a sebészettel, de hamar ráeszméltem, hogy „minden epekő ugyanolyan”. Ellenkezőleg: minden pszichiátriai betegség, sőt mindegyik egyén különbözik a többitől. A psziché olyan átfoghatatlannak tűnő, hatalmas valami, amit az ember próbál ugyan megközelíteni, de eközben egyre távolabb kerül tőle…  A múlt század második felében a pszichét kábítószerrel próbálták felszabadítani, hogy belső világunkat megismerhessük. Követőit is és a művelőit is bebörtönözték. Sajnos, most megint látok egy ehhez hasonló tendenciát. Mindenesetre a kérdésre konkrétan válaszolva: igen. „Mens sana in corpore sano (ép testben ép lélek).”
  • Csáth Géza író (mellesleg orvos) is morfinista volt. Egyszer vitába bocsátkoztam valakivel, mert azt állította, hogy Csáth Géza azért lett jelentős író, mert kábítószerfüggő volt. A kábítószer, a morfin kihozhat ugyan olyasmit is az egyénből, ami normális állapotában nem tört volna felszínre, de azt nem hiszem, mondtam, hogy Csáth Géza ettől lett volna jelentős alkotó.
  • A művészetekben, főleg a festészetben droghatás alatt a művész olyasmiket láthat, ami megismételhetetlen. Klasszikus példa erre Gulácsy Lajos, a Nakonxipánban hull a hó festője, bár ő nem drogos volt, hanem skizofrén. Csodálatos képei vannak, de csak ő értette őket.
  • Hajdú László derecskei műgyűjtő egy nagyváradi festő pszichotikus állapotaiban alkotott festményeit gyűjti rendszeresen. Roppant érdekes munkák, de az istennek sem értettem meg, képtelen voltam felfogni, befogadni…
  • Igen, mert az alkotó festés közben hallucinálgat, megváltozik a tudata, érzékelése. Űzik ezt, sajnos, több helyütt is az ayahuasca tudatmódosító teáva . Az amerikaiak repülőgép-számra utazgatnak Dél-Amerikába, az Amazonas könyékére ilyen szeánszokra. Ahol beteázgatnak, és hallucinogén állapotban meditálgatnak, amikor is „a mély felkavarodik és…”

[[paginate]]

  • A laikusban óhatatlanul felmerül a kérdés: mi a különbség a pszichiáter és a pszichológus munkája között?
  • Lényeges különbség van köztük. Az alap szakma a pszichiátria inkább organikus szemléletű. A pszichológia pedig a lélek felől próbálja megközelíteni a kérdést. A két tudományterület képzése is eltérő, mert a pszichiátria az orvostudományhoz tartozik, a lélektan viszont a bölcsészethez. A pszichológusok pszichoterápiája a beszélgetésen alapszik, a pszichiáterek elsősorban a biológiai intervenció alkalmazói. Ámde csoda számba megy, hogy ha jó a pszichoterápia, a pszichológus ugyanazt az eredményt éri el a beszélgetéssel, mint amit a pszichiáter a gyógyszerrel. Csakhogy amit én pár hét alatt érek el, ő pár hónap vagy akár egy év alatt érkezik ugyanoda. Fel is szoktam tenni a pszichológusoknak a kérdést, nos, tulajdonképpen mi gyógyít, az idő vagy a pszichoterápia?
  • Jól gondolom-e, hogy egyre nő a világban a pszichés problémákkal küzdő betegek száma?
  • Sajnos, igen.
  • Mi okozza a gyors növekedést?
  • Itt megint vissza kell térnem Debrecenbe, a gimnáziumi magyartanáromhoz. Épp akkor lőttek fel egy szputnyikot. Ő pedig azt mondta: Tíz vagy húsz év múlva a Holdra fogunk utazni. De higgyük el, hogy az ember még mindig a piramisok árnyékában hűsöl. Akkor kinevettük, hogy milyen maradi. Most viszont bekövetkezett a jóslata. Mert ma lényegében egy informatikai forradalomban élünk. Nagyon gyorsan haladunk előre a mesterséges intelligencia felé. Ami még a mostani helyzetnél is borzalmasabb lesz. Legalábbis a fejünknek. Ugyanis az ember ezt a ritmust, léptéket már képtelen követni. Valósággal özönlenek ránk az ellenőrizhetetlen információk. Régen, ha az ember nem tudott valamit, elővett egy lexikont, amit egy szakértő gárda, professzorok, kutatók, tudósok készítettek. Abban biztosak lehettünk, hogy valótlanságok nincsenek benne. Simi-sumiság volt néhány persze, például amikor a szocialista embertípust jellemezték, de Arisztotelészről csak az igazat írták. Viszont a Wikipédiáról ezt nem állíthatjuk. Az, ami e tekintetben most történik, valóságos atombomba az embereknek. Ennek az információözönnek a befogadására képtelen az ember agya.
  • Már évekkel vagy tán évtizedekkel előbb jelezték: 2020-ra a depresszió lesz a világon a legnagyobb munkaképesség-csökkenést okozó betegség. Bevált ez a jóslat?
  • Sajnos, igen. Most épp benne élünk.
  • Mi hajlamosít bennünket a pszichés betegségekre? Mik lehetnek a fő kiváltó okok? A felgyorsult életvitel, a megfelelés-kényszerből fakadó állandó feszültség, a társadalmakban élő emberek atomizálódása, az önzés, az ego hipertrófiája?
  • Ha az ember utat téveszt, menjen vissza oda, ahol eltévedt. Őseink hordákban éltek. Rengeteget mozogtak, mert vagy ők rohantak a mamutok után, vagy azok kergették őket, beszélgettek, kommunikáltak valahogy. Elemi vokalizáció, metakommunikáció biztosan létezett. Mi nem csak favorizáljuk, hanem abszolutizáljuk a beszédet. Pedig a közlésben mindössze hét százalékot tesz ki a beszéd, 38 százalékot a vokalizáció, és 55-öt a metakommunikáció, a mutogatás, a testbeszéd.
  • A lelki nyavalyák kihatnak a testre is? 
  • A fő karmester az agy. Az agyunk az endokrinológiai, immunológiai központunk. Az életfontosságú fiziológiánk központjai az agyban vannak. Ilyen vagy olyan okok folytán azonban az endokrinológia idővel károsodik. Ami elindítja a különböző testi folyamatokat. Immunvédekezésünk pedig elszáll. Bizonyított tény, hogy a súlyos depressziót rendszerint követi a rák. Mert depressziós állapotban az immunitás csökkenése miatt már nincs saját természetes védekezés. A depresszió és a szomatikus betegségek kapcsolatban vannak, oksági összefüggésben állnak. Egyes betegségek azonnal jelentkeznek, mások később tűnnek fel. Egy pszichotrauma rögvest olyan maradandó károsodást okoz(hat), ami akár végzetes is lehet. Bizonyos Goleman nevű pszichiáter nagyon frappánsan fogalmazott, amikor azt mondta: az emlékezetbe dermedt iszonyat, az a pszichotrauma. Ami még évek múlva is beindít folyamatokat. A holokauszt túlélőinek utódaiban – unokáiban, dédunokáiban – is megjelen(het)nek ezek a traumára jellemző tünetek.

[[paginate]]

  • Milyen szerepe van a hitnek a pszichés gondok megelőzésében vagy gyógyításában? És mekkora a művészet ereje a lelki betegségek gyógyításában?
  • Biztos, hogy mind a kettőnek megvan a maga szerepe. Így a  vallás lehet a pszichiátriai terápia alkotó része; a művészetpszichiátriát a terápiában, igenis, föl lehet használni. Nagyon sok betegnél a mondandó nem verbalizálódik. A páciens nem szavakban fejezi ki a közlendőt, viszont rajzban csodálatosan tud kommunikálni. A rajzelemzés éppen a rajzok szemrevételezésével, tanulmányozásával próbálja feltárni a patológiás hátteret. A művészetnek, a zenének is hatalmas ereje van. Hasonlóképp a hitnek is. Csak az a baj, hogy a világ a hitetlenség irányába megy el. Ezért eléggé beszűkült a szerepe a terápiában.
  • A tudományok fejlődése a századok alatt mintha gyöngítette volna, illetve csökkentené a hit erejét a betegségek megelőzésében vagy gyógyításában...
  • Valóban volt egy ilyen tendencia. Alkalmasint Marxig. Azonban az én területemet és az élő világ egészét nézve, azt venni észre, mennyire csodálatos, rendezett minden. Szinte semmi fölösleg nincs a folyamatokban. Azt látva, hogy a világ végtelenül racionális, precíz, az ember óhatatlanul valami/valaki fő rendezőt lát a dolgok mögött. Időnként sok Nobel-díjasnak felteszik a kérdést, hisz-e Istenben, és mindegyik azt mondja, hogy hisz valamiben. Egyszer az egyik híres fizikust megkérdezték, hogy van az, hogy templomba jár. Mire ő azt felelte: „Nézze, ha van Isten, akkor ez jó nekem, ha nincs, én így érzem magam jól”.
  • Segíthet-e magán a beteg is bajait enyhítendő, leküzdendő, vagy mindig csak az orvos?
  • Az orvos is és a beteg is. Ez nagyon fontos. Pszichiáternek olyannak kell lenni, aki nagyobb empátiával bír az emberek iránt, a beteg esetében pedig különösen. A pszichiátriában rendkívüli fontossággal bír az együttműködés. A gyógyszerszedésnél pedig hatványozottan. Mert legtöbb betegnél az a probléma, hogy nincs betegségtudata. Én nem vagyok beteg, mondja, mert az ilyen tünetre más is így reagál. Ha a beteg rendszeresen szedi a gyógyszereit, megszűnnek a panaszai. Legtöbbször viszont a panaszok megszűntével, a betegek nem szedik tovább az előírt patikaszereket. Ezért bizonyos idő elteltével újra jelentkeznek a tünetek. A nagy pszichiátriai betegségek endogének. Belső eredetűek. A környezet módosíthat ugyan a helyzeten, de a betegség bármikor előjöhet. S ha egyszer jelentkezett, meg is fog ismétlődni. Ebben a folyamatban az orvos szerepe kardinális. Én nem hiszek abban, hogy ez csak a betegen múlik.
  • Mióta van Magyarországon pszichiátriai gyógykezelés?
  • A kérdés az, hogy mit értünk pszichiátriai gyógykezelésen. A nyolcszázas évek végén kezdtek megjelenni a tébolydák. Az elmebetegeket oda gyűjtötték. Az akkori idők legfőbb kezelési módja a hidroterápia, a hideg vizes zuhany volt. Ezzel kezdve, a kényszerzubbonyon át sok minden elképzelhető. Az első pszichotrop szer alkalmazása a múlt század ötvenes éveitől indult. De mint sok minden, ez is a véletlen műve volt. Angliában nagyon sok volt a tbc-s beteg. Összegyűjtötték őket, és az intézetvezető – aki egy empatikus kollega lehetett - nem tudott mit csinálni a sok beteggel, és jobb híján színjátszó meg hasonló köröket szervezett. Egy idő után azt vette észre, hogy a betegei, akik szinte nem kaptak levegőt, mert nem volt már tüdejük se, úgy röhögtek az előadásokon, hogy fülig ért a szájuk. Akkor egy gyógyszerész barátjával kezdték el firtatni a dolgot, utánanézni a fura jelenségnek. Így fedezték fel az első antidepresszív (melipramin) gyógyszert. Érdekes, hogy a legtöbb felfedezés is véletlenen múlt. Napjainkra viszont a tudatos gyógyszerfejlesztés jellemző.

[[paginate]]

  • Milyen a férfiak és a nők aránya a pszichés betegségek tekintetében?
  • Változó. A szorongásos és a hangulati betegségek inkább a nőkre jellemzőek. A kognitív betegségek: a demencia, az Alzheimer-kór pedig a férfiakat sújtja gyakrabban.
  • Mondhatjuk-e azt, hogy rengeteg a férfi beteg és jóval kevesebb a nő?
  • Biztos, hogy létezik valamilyen arány, de ez azért nem ilyen egyszerű. Hadd adjunk itt egy fricskát a mostanság olyan sok vitát kiváltott LMBTQ-nak, hogy tudniillik a természetet nem lehet legyőzni. Megerőszakolni megerőszakolhatjuk, de legyőzni soha nem lehet.
    Az élőnek alapvetően két feladata van: fenntartani a faját és fenntartani önmagát. A fejlődés folyamatában mindenki női aggyal születik. Aztán egy idő után egy részük - a férfi - másként strukturálódik. A férfiaknak inkább a kognitív szférája fejlettebb. A nők érzelemdúsabbak: többet beszélnek, jobban megnyilatkoznak, közlékenyebbek, így hamarabb kerülnek a pszichiátriára. A rendelő forgalmát tekintve valóban több a nő, mint a férfi. De ez nem azt jelenti, hogy a férfiak nem betegszenek meg. Ami differenciáltabb, az a sérülékenyebb. Ha a jobb félteke sérülékenyebb, az inkább az emocionális, hangulati fejlettséget érinti. E tekintetben a nők sérülékenyebbek. Mert náluk az agynak ez a része fejlettebb. A férfiaknál pedig inkább a kognitív rész.
    Érdekességként jegyzem meg, hogy Svédországban készült egy tanulmány azzal az a szándékkal, hogy adott beosztásokban ekvivalens legyen a férfi-női arány. Ma már törvény is van erre. Közben az illetékeseknek másfelé kellett figyelniük, mert jöttek a migránsok, ami komolyabb problémát jelentett, mint a hamarjában felkapott ekvivalencia kérdése. Ezért aztán nem hajszolták annyira a kiagyalt „egyenlősdit”, és meglepődve vették észre, hogy az erőszakkal felborított rend kezd visszaállni a régi, természetes helyére. A fiúk inkább a műszaki, a bütykölős területekre kezdtek visszamenni, a nők pedig az empátiagazdagabb területekre. Ami elég nagy meglepetést okozott közöttük, látva a megbontott rend visszaállását. Igen, így van: a természetet nem lehet legyőzni.
  • Van-e összefüggés az átlagéletkor emelkedése és a pszichés betegek növekvő száma között?
  • Lelki traumák mindig voltak és lesznek is. Viszont az öregedés, az átlagéletkor emelkedése jobban felszínre hozhat bizonyos dolgokat. Ez a kérdés nyilván sokkal összetettebb. Régebben, amikorra az Alzheimer-kór kifejlődött volna, akkorra az ember meghalt. Így aztán kevesebb Alzheimer kórost láttak, mint ma. Másrészt hajdan a közösségek sokkal izoláltabbak voltak. Az emberek zöme falvakban, tanyákon élt. A nagypapa keveset beszélt. Nem volt annyira feltűnő, hogy nagyapa már kezd leépülni, hisz addig is alig három mondatot mondott egy nap.
    Ahogy emelkedik az életkor, úgy öregszik a test is. Arról sem szabad elfelejtkezni, hogy ma, enyhén szólva, nem közösségi társadalmat építünk, hanem egy egoizálódó világot. Rengeteg a magányos idős, és a magánynak a hatásai érződnek a pszichiátriai betegségeken, szaporodik a számuk. És nemcsak demens az öreg, hanem depresszív is. Különösen a férfiak tűrik nehezebben, tolerálják a magányt.
    Hány ilyen esetet ismerünk! Az idős beteg panaszkodva meséli, hogy szép családja volt, de a férje vagy a felesége meghalt. Az egyik gyerek Amerikában él, a másik Németországban, a harmadik meg Hollandiában. És ebben a rohanó világban, zsúfolt életben a papa vagy a mama nem tud kimenni hozzájuk. Jó, ha azt is tudjuk, hogy az öreg fát nem szabad átültetni. És az utódok Amerikából nem fognak csak úgy hazajönni a mamákért, papákért, inkább üzengetnek. Van egy betegem (91 éves), aki bekameráztatta a lakását. A lánya Amerikában él, onnan figyeli a mamát. Mamának este már nem szabad enni. De lefekvéshez azért mama csak elmajszolgat egy kis csokoládét. És rögtön jön a telefon: „Anyu, ne egyél csokoládét!”  A néni azért rafinált, mert – a magas beltér miatt – a partvissal egy kendőt akaszt a kamera elé. Nagyon összetett dolog ez. És, sajnos az intézményrendszerünk sincs felkészülve rá.

[[paginate]]

  • Hogy állnak kórházi helyek dolgában? Van elegendő ágy, nem túl sok a beteg?
  • Nem olyan egyszerű a helyzetünk, mert eredendően ez katonakórház volt, de nem túl rég betagolódtunk a civil ellátásba is. Régebb itt csak katonákat és hozzátartozókat fogadtak. Előbb csak férfiakat láttak el, aztán jöttek a női katonák is. 2007 után, amikor megalakult az Egészségügyi Központ, minden szak kapott egy civil területet is. Mi a 90.000 lakosú méretes XV. kerületet kaptuk. Ehhez nekünk negyven ágy jutott, amivel normál időben nagyon jól elvagyunk. Az elhelyezés jónak éppen nem mondható, mert egyfolyosós a kórtermi rendszerünk. Ezért aztán nem tudom úgy elkülöníteni a betegeket, hogy itt csak demensek legyenek, amott meg csak depressziósok… Magyarán: féllábú óriások vagyunk.
  • Hogy állnak szakemberek dolgában, a gyógyító gárda tekintetében?
  • Az egészségügyi intézményekre vonatkozóan vannak úgynevezett szakmai minimumfeltételek, aminek eleget teszünk. Mi klinika szinten vagyunk. A létező három nívó közül ez a legmagasabb szint.
  • Neves alkotókat, írókat, művészeket is kezelt, illetve gyógyít. A politikus betegeket nem kérdezem, mert az ilyesmi tabu szokott lenni.  Milyen társadalmi csoportokból kerül ki a betegek többsége, zöme?
  • Harminchárom éve dolgozom itt, és idővel elterjed az ember híre. Ide kerül valaki, és ha meg van elégedve, később megkeresnek: „Van egy barátom, vállalnánk-e a kezelését?” Így aztán jönnek elég szép számmal művészek, írók, költők, ismert emberek, politikusok is. Természetesen mindenkit a legjobb tudásunk szerint, minden lehetőséget, adottságot figyelembe véve vizsgálunk és gyógyítunk. Előttünk mindig a teljes ember, az élet bármely területén értékeket teremtő, alkotó ember képe lebeg, annak valósága a legfontosabb.
  • Lehet, hogy gyerekes a kérdés, de lényegesnek érzem, azért teszem fel: annyi esztendő, évtizedek után hogy érzi, jól döntött, amikor a gyógyászatnak ezt a területét választotta?
  • Úgy gondolom, igen. Akkor jó lenni valahol, ha az illetőnek passziója is a munkája. Én mindig reggel hétre jártam be, és este hét után mentem haza. Amióta ez a szörnyű betegség, ez a Covid-19 gyötri a világot, megfogadtam, hogy délután négy órakor veszem a táskám, és hazamegyek. Hát ezt alig kétszer sikerült megtennem. Nem tudom, hogy ennél jobb szakterületet választhattam volna-e. Hadd „pletykáljak” egy kicsit. Volt egy betegünk, hogy úgy mondjam: egy dáma. Hosszú ideig Németországban, Spanyolországban éltek, jó módban. Nagy vállalkozásokat vittek, intellektuális szinten. Férje meghalt, ő meg úgy döntött, hazaköltözik. Járt hozzám betegként, aztán egyszer csak azt mondta, jobb szeretné, ha befeküdhetne, és infúziót kapna. Természetesen csak azt tudtuk adni, amink van: szegény ember vízzel főz. Amikor elment, azt mondta, hogy ha ez az a gyalázott magyar egészségügy, akkor maradjon is ilyen, mert a nyikorgó ágyat ki lehet cserélni, a plafont le lehet festeni. Viszont az, amit maguk orvosok, nővérek adnak a betegeknek, ahogy mosolyognak ránk, az mindent megér, azt csak itt éltem meg, itt tapasztaltam. Hasonlóan nyilatkoznak azok is, akiket átveszünk más osztályokról. Volt, aki félve jött ide, és könnyekkel ment el. Annyira megszeretett bennünket, mi is megszerettük őt. Az élet már csak ilyen. Persze volt olyan alkalmazottunk is, aki azt panaszolta: „Ne haragudjon, itt kapok 160.000 forintot, villamos ellenőrként pedig 280-at, a gyereket pedig el kell tartani…” De majd ha meglát bennünket, azt fogja mondani: „Ne vegyenek jegyet”.
  • Nyugdíjkorhatáron túl van ugyan, de tovább szolgál.
  • Maradtam tovább civil alkalmazottként. Úgy terveztem, hogy ha bírom, a Jóisten erőt ad, még csinálom egy darabig. De amikor 72 éves leszek, már csak unokázni akarok.
  • Mondhatni az életét tette fel e nagyon különös, titokzatos betegség elleni küzdelemre. Elismerték, meghálálták-e? Vagy ezzel bizony még mindig adós a másik fél? És itt nem a (volt) betegekre gondolok.
  • Számomra a betegek hálája az egyszerű köszönet. Ennél teljesebbet nem tudok elképzelni. Katonai kitüntetéseim azért léteznek: 25, 30, 40 év, babérkoszorú, egyebek
    Ebben az évben nagy meglepetés ért. Mert létezik egy, a katonai egészségügyben osztandó kitűntetés, a Flór Ferenc-díj. Ezt évente adják a honvéd egészségügyben kiváló teljesítményt nyújtó orvosnak. Idén legnagyobb meglepetésemre én kaptam. Ez a legnagyobb kitüntetés. Előttem olyan személyiségek kapták, mint Svéd tábornok úr, aki nagyon sokat tett a hadsereg egészségügyi szolgálatáért. Büszke vagyok rá, hogy én is a sorban vagyok. Más elismerésben nem részesültem, de nem vagyok békétlen természet. Arany János Epilogus című költeményében írta: „Sohase akartam élen járni. Édesapámnak volt egy mondása. Voltairetől származik: „Fiam, a rossz szagúak szeretik a tömjénezést”. Úgy gondolom, bejártam egy olyan utat, amely talán teljesnek mondható.
  • Köszönöm a beszélgetést!

Aniszi Kálmán

Hasonló anyagaink