Angyali rongybaba

Emmáék utcájában volt egy ház, amely mindig sötét volt. Az alkonyi pírt most is visszaverték a lehúzott redőnyök, a kíváncsi szemeknek útját állta a kerítésre felfutó hatalmas gaz és a hideg ellenére tekervényes indák szorították a kerítés deszkáit.

Emma kicsi hátát meglökték hátulról.

– Na, menj már! – biztatták az utcabéli gyerekek.
– Tudtam, hogy úgysem meri.
– Gyáva nyuszi.

A gúnyolódásra a kislány újabb pár lépést tett előre. A ház elhagyott külseje megszokott volt a számára, attól már régen nem félt, hiszen a szomszédban lakott. Azonban a házban élő Szellemmel már más volt a helyzet.

A ház kapujának korhadt deszkái között Emma kicsi teste gond nélkül átfért, még ha meg is kellett harcolnia a gyomokkal. A kapun átbújva az udvaron találta magát, amit sokszor látott már a szobája ablakából. Most minden még üresebbnek és kihaltabbnak tűnt. Csak pár varjú károgott a ház melletti diófa ágán, de rikácsolásukkal sem rettenthették el a kislányt, aki be akarta bizonyítani a többieknek, hogy ha ő is közülük a legkisebb, attól még igenis bátor. Szeretett volna csendben eljutni a bejáratig, de egy-egy későn lehullt falevél mindig ropogva szétporladt apró csizmája alatt. A tornác deszkái is figyelmeztetőn recsegtek, ahogy az ajtóhoz közeledett, melyről mintha csontos kezek kaparták volna le az egyre málló festéket. A kislány felemelte apró kis kezét, hogy nagy bátran bekopogjon, de ekkor a szeme megakadt valamin. Tőle nem messze, a tornác végén egy régi hintaszék állt, és Emma nagy meglepetésére egy baba ült benne.

A játékok közül Emma a babákat szerette a legjobban, így a kihívásról megfeledkezve kíváncsian a székhez lopakodott. A baba anyaga piszkos volt és szakadt. Hóka, kifejezéstelen arcából csüngő gomb szemeit mintha könyörgőn függesztette volna a kislány tekintetébe. A rongybaba sérült volt, elhagyatott és Emmának megesett rajta a szíve. Egyetlen babával sem lenne szabad így bánni, gondolta magában, mikor a ház belsejéből váratlan zaj szűrődött ki. A kislány rémületében el akart futni, de pillantása visszatért a babára. Úgy érezte, nem hagyhatja itt, így az elnyűtt rongyot a karjaiba kapva menekült el az udvarról. Mire kiért a biztonságos utcára, már majdnem teljesen besötétedett, a többi gyerek nem volt sehol, Emma pedig torkában dobogó szívvel hazaszaladt.

[[paginate]]

A napok teltek, a rongybabát nem kereste senki, és lassan eljött a hétvége, amit a kislány mindig a nagymamájáéknál töltött. A házban Emmát mindig almáspite illata fogadta, délutánonként a teret a rádióból szóló muzsika töltötte be, és közben a kislány bármikor kedvére vadászhatott kincsekre a fiókokban. Szeretett ott lenni, és a rongybabának is meg akarta mutatni, hogy milyen jó a nagyiéknál, így a karácsony előtti hétvégén a kislány elvitte magával legújabb barátját is.

– Az micsoda, drágám? – kérdezte a nagyija, amikor Emma megjelent a konyhában a babával a hóna alatt.
– A babám – felelte Emma.
– És honnan van?
– Találtam – vágta rá a választ.

A nagymamája letette a sodrófát az asztalra, majd lisztes kezével közelebb intette Emmát.

– Megnézhetem?

Emma közelebb ment, de a babát nem adta ki a kezéből. Féltőn szorította magához.

A nagymamája egy ideig csendben nézte őket.

– Azt hiszem, a babádra ráférne egy alapos fürdés.

Emma lenézett a kezében tartott rongycsomóra és be kellett ismernie, hogy a nagyijának igaza van. Így hát a hétvége folyamán Emma és a nagymamája a baba rendbehozatalán dolgoztak. A baba foltos arca nemsokára egészséges sárgában ragyogott az alapos fürdetés után. Összefoltozták, csüngő gomb szemét helyreigazították, és egy filc segítségével még új mosolyt is varázsoltak az arcára.

– Így ni! És milyen ruhát varrjunk neki? Szeretnél egy szép hercegnőruhát ráadni?

Emma megrázta a fejét. A rongybaba nem volt az a kifejezetten hercegnő típus. Sokkal különlegesebb volt annál.

– Ő nem hercegnő – magyarázta, és közben nem értette, hogy a nagymamájának ez hogyhogy nem olyan egyértelmű, mint neki. Ha valaki a rongybabára nézett, kedves vonásaira, finom tekintetére, rögtön láthatta, hogy ő egy angyal.

[[paginate]]

A nappal sűrű felhők által szitált fényeit lassan felváltották az ablakokból kiszűrődő fényfűzérek sugarai. Emma kis családja ezen az estén városkájuk utcájában házról-házra jártak a barátaikkal és énekkel köszöntötték egymást. Aznap éjjel szinte mindenki az utcán volt, és míg a felnőttek forró teát kortyolgatva énekeltek, Emma a többi gyerekkel a fagy által felszárított hófehér úton fogócskázott.

A kislány roppantul élvezte az estét, ami játék közben hipp-hopp elszállt, így végül nagyokat pislogva várta, hogy végre apukája nyakában ülve hazatérjen. A szomszédoktól és barátoktól hosszan búcsúzkodva végül hazaindultak. Mindhárman dideregtek már, de arcukra mosolyt festett a vidám este, egészen addig, amíg közvetlen szomszédjuk kapuja elé nem értek. Ott az édesapja váratlanul megtorpant és a feleségére nézett. Emma nem értette a szülei között lezajló néma kommunikációt, mígnem a szülei a szürke, komor ház előtt hangosan énekelni nem kezdtek. Egyik szép karácsonyi ének jött a még annál is szebb ének után, de a ház néma maradt, az ajtaja pedig zárva. Végül Emma szüleinek hangja elfáradt, az ének véget ért, az éjszaka nem moccant.

– Szegény ember – suttogta Emma anyukája, miközben a férjébe karolva lassan hazaballagtak.

Amikor már Emma az ágyában feküdt és anyukája az esti mesét olvasta fel neki, a kislány a mese végére elég bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy megkérdezze:

– Miért szegény az az ember? – Az édesanyja egy pillanatig értetlenül nézett lassan elszundító kislányára, de aztán megértés csillant a szemében.

Egy ideig a gondolataiba merülve ült az ágyon, végül ennyit mondott:

– Mert elveszített valami nagyon fontosat – simogatta meg Emma haját. – És ezért nagyon szomorú.
– Miért nem keresi meg?

Emma még nem érthette, hogy olyan kérdéseket feszeget, ami sok felnőtt értelmét is meghaladja, ezért nem is sejtette, hogy édesanyja válaszát csupán egy hirtelen jött sugallat ihlette:

– Mert nem tudja, hol keresse. – Puszit lehelve Emma homlokára édesanyja jó éjszakát kívánt, majd kiment a kislány szobájából. Ahogy becsukódott az ajtó, Emma az ágyából kimászva előhalászta ágya alól a rongybabát és szeretetteljesen magához szorította.

[[paginate]]

A karácsonyfa minden egyes ágát húzta egy-egy gyönyörű dísz vagy csillogó papírba bújtatott szaloncukor. Emma tekintete éppen ezekben a díszekben gyönyörködött, de nem volt felhőtlenül boldog. Miközben meleg és vidám otthonában szaladgált vagy játszott, tekintete végül mindig kilesett házuk valamelyik ablakán a Szellem sötétségbe öltözött otthonára. Emma szíve minden ilyen alkalom után egyre nehezebb lett. Attól tartott, hogy a baba elhozatalával ő tette a Szellemet nagyon szomorúvá.

Miközben a fa alá gondosan berakott, szépen becsomagolt ajándékait nézte, kicsi szíve meghozott egy nehéz döntést. Míg szülei a vacsorát készítették elő, Emma az emeletről lehozta angyali kis barátját és csizmát húzva, kabátot véve és rongybabáját magához szorítva céltudatosan kimerészkedett a sötétbe.

Ahogy ismét közeledett a Szellem házához, az otthona fényei egyre távolibbnak tűntek, így mire Emma a tornácra ért, a kopogáshoz már nem maradt bátorsága. Az ajtó előtt toporogva azon gondolkodott, hogy most mit is csináljon. Ekkor eszébe jutott nagyapja tanácsa, hogy mit tegyen, ha félni kezd a sötétben: „Ha nincs fény, akkor énekelj drágám, az mindig elűzi a félelmet”.

Emma még nem sok éneket ismert, de azt, amit a nagypapája tanított neki, azt sosem felejtette el. A kislány először csak dúdolgatni merte a kedves kis dalt, majd a dúdolásból halk énekszó lett, és ahogyan a szíve dallamról dallamra megtelt boldogsággal, a félelemnek ott valóban nem maradt egy apró sarok sem, ahová elbújhatott volna, így végül Emma csengő kis hangján teljes erejéből énekelte a keresztyén gyerekdalt:

Kicsiny kis fényemmel, világítani fogok!
Kicsiny kis fényemmel, világítani fogok!
Kicsiny kis fényemmel, világítani fogok!
Áldom Őt minden nap és mindenhol!”

Amikor az ének végére ért, az elejéről kezdte az egészet, mígnem az ajtó résnyire kinyílt, és Emma szembe találta magát a Szellemmel.

[[paginate]]

A Szellem tőle sokkal magasabb volt és nagyon sovány, és ápolatlan, hosszú szakálla akár egy vadóc bokor, úgy ágazott szerteszét az arcán. Emma nem tudta, mit mondhatna, így tovább énekelte a dalt, miközben az ajtóban álló alak némán hallgatta őt: „Kicsiny kis fényemmel, világítani fogok!...”

Mikor Emma késznek érezte magát a feladatra, előrenyújtotta a háta mögé rejtett rongybabát a Szellem felé, akiről most már látta, hogy tényleg csak egy nagyon szomorú bácsi. A férfi Emmáról a felé nyújtott babára nézett, amely visszakapta régi fényét, és a rongybabának valaki szárnyakat is adott. A bácsi erőtlenül térdre borult és az Angyalért nyúlt. A kislány odaadta neki, és hogy megtörje a csendet, újabb énekbe kezdett, ami most hirtelen eszébe jutott: „Mennyből az angyal, eljött hozzátok…” sajnos elfelejtette, hogy van tovább, így újra elénekelte azt az egyetlen sort, amire emlékezett. Közben pedig nézte, ahogyan a bácsi magához szorítja a babát és sír. Emma már nem félt, így egyik kis kezét a bácsi vállán pihentetve igyekezett megvigasztalni őt.

– Ne sírj, most már itt van.

A férfi könnyes arcát a kislány felé fordította, aki pont annyi idős lehetett, mint amennyi az ő kis Angyala.

– Köszönöm – mondta szavaktól elszokott rekedt hangon.

Emma bólintott, aztán mivel nagyon fázott, még egyszer utoljára a bácsira mosolygott, aztán apró lábaival a sötétben botladozva hazaszaladt.

Ahogy betoppant az otthonába, egyből a konyhába rohant:

– Kaphatok sütit? – kérdezte, a sok izgalomtól megéhezve.

– Mindjárt, drágám – mondta az édesanyja, de Emma apró bosszúságára a szülei éppen nagyon elmerültek valamiben, így a kislány a karácsonyfa felé vette az irányt, hogy míg a szülei nem látják, sikerüljön a fáról egy-két szaloncukrot csenni. Nem tudta, hogy a felnőttek az ablakból a szomszéd házat nézik, ahol már nagyon régóta csak sötétség honolt, de most ennek a háznak az egyik ablakában végre fény gyúlt.

Juhász Alexandra

 

 

Hasonló anyagaink