Kovács Imre szemléletének alakulása

Az író és politikus Kovács Imre − Gombos Gyulához hasonlóan − a harmadik út egyik emblematikus alakja volt. Ifjan is már forradalmi alkattal rendelkezett, ám nem lett marxista, egész működését a magyarság − itthon, emigrálása előtt a szegény parasztság − ügyére fordította, de soha sem osztályharcos szemlélet vezérelte. Mindig az elesett magyar nép(rétegek) iránti szeretet irányította a munkáját: már az SDG diáktanyáján, a falukutató utakon, a Márciusi Front összejövetelein, majd a Nemzeti Parasztpártban és később az emigrációban is. Arday Géza irodalomtörténész tanulmányával emlékezik a Confessio az október 27-én, egy esztendő híján négy évtizeddel ezelőtt elhunyt íróra és politikusra.

A történetírásunk, a népi és szociográfiai irodalmunk jelentős alakjainak egyikeként tartja számon Kovács Imrét. Saját korában szemléletformáló művekkel hatott a közgondolkodásra, amelyek közül a Néma forradalom című alapvető munkája volt az egyik legjelentősebb. A politikai életben is érvényre juttatta nézeteit a kiterjedt és intenzív mozgalmi tevékenységével: részt vett a falukutatásban, a Nemzeti Parasztpárt megszervezésében és koalíciós politikájának kialakításában, a Márciusi Front alapításában és működtetésében, az ellenállási mozgalomban, azután pedig az ún. demokratikus emigráció kezdeményezésében. Az emigrációs évei idején nemzetközi összefüggésekben gondolkodott a magyarság sorsáról. A közép-kelet-európai események naprakész és alapos szakértőjének számított az emigráns politikusok között. Ismeretanyagát folyamatosan bővítette, s ezzel segítette a magyar közösséget és egyéni emigráns pályafutását. Alapkövetelménye volt, hogy aki a magyar népért és demokráciáért cselekedni szeretne, annak tájékozottnak kell lennie. Politikusi és írói karakterének fontos eleme volt a valóság és realitás iránti igény. Döntéseit a tények, az adatok és a tapasztalati tudás figyelembevétele jellemezte. Nem adott hitelt a híresztelésnek, ábrándnak; a legtöbb vitát az emigrációban elburjánzó korszerűtlen nézetek és az idejétmúlt gondolatok ellen folytatta, ugyanis nem volt hajlandó elszakadni a tényektől. Az emigráns napi politikai hozzáállásban azt bírálta, hogy hiábavaló az elnyomó hatalomtól olyat sürgetni, sőt követelni, amelynek megvalósításához nincs meg a belső és külső feltétel. Higgadtan és fokozatosan azon dolgozott, hogy kisebb eredmények elérésével: a népi követelések társadalmi nyomássá való átalakításával olyan lépésekre – eleinte engedményekre – lehessen rövidtávon rászorítani a szovjet mintára működő hatalmat, amelyekkel elviselhetőbbé válik a magyarországi élet és elkezd lazulni a diktatórikus elnyomórendszer. Az 1956-os forradalom idején is határozott, ám realista maradt.

Politikai ellenfeleivel nemzeti ügyek érdekében, magasztos célok eléréséért készen állt arra, hogy ésszerű kompromisszumot kössön, de kizárólag csak a magyarság érdekében volt hajlandó megtenni ezt a lépést. A demokratikus gondolkodásmód fontos elemének tartotta a kompromisszumkészséget és annak keresését. A megegyezés útjának a stratégiai szempontból történő kidolgozását nem tartotta áruló vagy hazug megoldásnak. A közmegegyezésre való törekvési szándéka mindig közösségi és nem egyéni érdekérvényesítési szempontokat tartott szem előtt, hogy sürgető ügyeken sikeresen munkálkodhasson. Azt vizsgálta, hogy milyen irányba fordul a nyugati világ politikája és azon belül hol és miként helyezhetők el a magyar tervek, hogy a magyar érdekek védelmében hasznosíthatóak lehessenek.

[[paginate]]

A két világháború közötti időszakban kutatott és anyagot gyűjtött az ormánsági egykézés jelenségéről. 1933-ban beiratkozott a műegyetem közgazdasági karára, ám diplomát nem szerezhetett, ugyanis a Néma forradalom című szociográfiáját elkobozták, 1937-ben nemzetgyalázás és izgatás vádjával a bíróság elítélte. Több hónapos börtönbüntetésre ítélték, mert bírálatot mondott az egészségtelen magyar földbirtokszerkezetről, valamint hangot adott a parasztság szociális elégedetlenségének is. A második világháború idején az ellenállási mozgalom aktív résztvevője volt, majd a Magyar Front Intéző Bizottságának a parasztpárti képviselője lett. A Magyar Front a német megszállás idején 1944. március 19 és 1945. április 4 között az illegalitásba szorult magyar pártok és vallási szervezetek, valamint tömegszervezetek náciellenes szövetkezéseként működött, amelynek a ténytörténeti feldolgozása már megtörtént. 1947. február 25-én, a kisgazdapárti Kovács Béla letartóztatása után, Kovács Imre lemondott a Nemzeti Parasztpárt elnökhelyettességéről és kilépett a pártból is. Miután Nagy Ferencet lemondatták a miniszterelnökségről, Kovács Imre Svájcba emigrált. A részleteket már tisztázták, s eléggé ismertek az életrajzi elemek is. Csak annyit hadd említsek meg, hogy amikor 1951-ben az Egyesült Államokba vándorolt, akkor azt nyilatkozta – ismerve saját szabadságvágyát – „Amerikát az én méretemre szabták”, amihez robosztus termete is afféle külső magyarázatként szolgál. Évek múlva azonban már elszállt a lelkesedésének egy része, s úgy fogalmazott: „Amerika a nagy magyar vágyak temetője”, ám Amerikát a szabadágszeretete miatt mégis kedvelte. Utazásairól érdekes útirajzaiban számolt be.

Önmagáról ekként vallott: „az alcsúti főhercegi birodalom egyik pusztáján, Felső-Göböljáráson születtem, 1913. március 10-én. Elemi iskolába a pusztán jártam. Egytől hatig vegyes osztály, száz cselédgyerek és leány. A budai Toldy Ferenc főreál iskolában érettségiztem, majd beiratkoztam a közgazdasági egyetemre, de nem végezhettem el. 1937-ben megjelent a Néma forradalom című könyvem, három hónapra ítéltek érte. Utolsó szigorlatomra készültem, és az akkor már egyesített József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem egykori rektori tanácsa, közbotránkozás címén kizárt. Azzal a megtoldással, hogy Magyarország egyetlen főiskolája vagy egyeteme sem vehet fel”[1]. Amiatt idézzük Kovács Imre tárgyilagos és indulatmentes mondatait erről az élethelyzetéről, hogy láthatóvá váljék a Horthy-korszak másik arca is azok számára, akik kizárólag egyoldalúan szemlélik és folyamatosan kizárólag az egykori középosztály szempontjából hallelújázzák azt. Majd azzal folytatta önvallomását: „A Márciusi Front alapító-tagja vagyok. A tizenkét pontot én olvastam fel 1937. március 15-én a budapesti Nemzeti Múzeum lépcsőjén. 1939-ben megalakítottuk a Nemzeti Parasztpártot, főtitkára 1946-ig, országgyűlési képviselő 1945-46 évben voltam. 1947 óta Magyarországon kívül élek. Két évig Svájcban és Franciaországban, 1949-től Amerikában.”[2] A tizenkettedik pont a következőképpen szólt: „Követeljük az önrendelkezési jogot a Dunavölgyi népeknek, a pánszláv és pángermán, imperialista törekvésekkel szemben a szunverenitást, a konföderációt Közép-Európa népeinek”. Ez külpolitikai szempontból a „harmadik út”.

A Néma forradalom megjelenése és pere, majd a Márciusi Front 1937-es és 1938-as gyűlései vezették be őt a népi mozgalom irányítói közé. Püski Sándor adta ki Kovács Imre fontos munkáját 1940-ben, A paraszti életforma csődje címmel, amely hathatós jelszóvá vált a népi mozgalmon belül. Az új paraszti életforma felé című írásművében a magyar parasztság akkori állapotát vázolta fel. Részletesen elemezte a század eleji kivándorlás történetét, ez az egyik főbb kutatási területévé is vált. Amikor a Néma forradalom megjelent, mindössze még csak huszonhárom éves volt, amikor Szekfű Gyula meghívta a Magyar Szemle köreibe. Szekfű több ifjú tehetséget vonzott és vont be a folyóirat szellemi műhelyébe. Kovács Imre úgy fogta föl, hogy ez egy kínálkozó lehetőség az információk eljuttatása tekintetében a társadalom közép- és felső rétegeihez, s ekként elérheti a születési elitnek azt a részét, amely konzervatív volt ugyan, ám liberális szellemben viszonyult a magyarsághoz. Ez a társadalmi réteg éppen Szekfű hatására – aki később Rákosiék mellé állt – azonban "érzékenyítve lett" a társadalmi kérdések, nevezzük inkább problémák iránt. A paraszti életforma csődjében szereplő tanulmányok jelentős része a Magyar Szemlében látott először napvilágot. A Hídban publikált – amit ő szerkesztett – egy korszakos írást, amely a Márciusi Front kiadványa volt: Két pogány közt egy hazáért címmel, amely ma is alapolvasmány történészek, politológusok és szociológusok körében.

[[paginate]]

Kovács történelmi cselekedetei közé tartozik az is, hogy 1944-ben a Magyar Front Intézőbizottságának a titkáraként ő írta meg a szeptember 20-i Horthy-féle memorandum szövegét. A Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának a titkára volt, később Bajcsy-Zsilinszky Endre "lebukása" után a Felszabadító Bizottság vezetője lett. A magyar ellenállási mozgalom egyik legdinamikusabb egyénisége volt. Az 1947. évi (őszi) parlamenti felszólalása a pálya peremére sodorta őt, s következtetése akkor egyértelművé vált, miszerint Magyarországon nem lehet demokratikus politikát folytatni. Emiatt hagyta el az országot, de ehhez elengedhetetlenül fontos látni az itthoni tevékenységét is, hogy megérthessük az amerikai működése lényegét, ahol igen hamar tekintélyes hatáskörre tett szert. Amikor a Szenátusba, a Képviselőházba vagy a Fehér Házba meghívták a magyar politikai emigráció képviseletét, akkor mindig bizonyságát adta annak, hogy összefüggések láttatása tekintetében ő rendelkezik a legjelentősebb aktuálpolitikai érdemi mondanivalóval. Ehhez az is hozzájárult – az alapérdeklődésen túl –, hogy a Szabad Európa Bizottság Sajtó Osztályán a magyarországi sajtót pár napos késéssel kézhez kapta és olvasta. Naprakész lehetett abban, hogy mit írnak a hazai sajtótermékekben, mi hangzott el a pesti rádióban. Kovács Imre nagy előnyre tett szert azzal is, hogy amerikai tartózkodása elején hamar és kitűnően elsajátította az angol nyelvet, ezáltal olvashatta az amerikai hírügynökség jelentéseit. Már 1956 elején azt látta, hogy az amerikai kormány nem érdekelt a kelet-európai kérdésben. A Münchenben megjelent Látóhatár 1956-os első számában közöltette a Kijózanult emigráció című tanulmányát. Ennek az volt a lényegi mondanivalója, hogy 1955-ben a genfi konferenciát követő időkben a magyar emigrációnak is szükséges levonnia az amerikai hozzáállás-változásból adódó következtetést, vagyis azt, hogy a nyugati hatalmak nem érdekeltek abban, hogy a magyarországi hatalmi viszonyok megváltozzanak, csak abban érdekeltek, hogy politikailag a kommunizmus ellen fogalmazzák meg magukat. Ezután fokozatosan kivonták Kovács Imrét a kelet-európai és a magyar ügyből. Megszűnt az intézete, s visszakerült a Szabad Európa Bizottságába. Ez idő tájt szerkesztett egy kiadványt, melynek Magyarországi események volt a címe. Ebben a kötetben sajtókivonatolt és okadatolt, helyzetjelentéseit a tényekkel egészítette ki. Eközben átalakulást élt át az emigráció is. Amikor a Püski-házaspár 1970-ben New Yorkba távozott, akkor megindult a jobb és baloldali emigráns hisztériakeltés. Püski mellé állt Gombos Gyula, Kiss Miklós és Kovács Imre is. Az volt sokak kényszerképzete, hogy a kommunisták kémkedni küldték ki őket. Kovács Imre Magyarország megszállása című könyvének a New York-i bemutatóját a Püski-boltban tartották. Kanyar József történész és kaposvári levéltár-igazgató visszaemlékezéséből ismert egy történet, amely jól példázza Kovács Imre karakterét: „Én ott voltam vele egy parasztpárti lakodalmon, az Upor kávéház fölött, a parasztpárt központjában, az Andrássy út 25-ben, Hegyesi János leányzójának volt a lakodalma, és azon a magyar kormány is részt vett. Nagy Ferencen, a kormányelnökön keresztül, a miniszterelnök-helyettesen, Rákosiékon keresztül ott volt az egész kormányzat, Toki Horváth Gyula, a kitűnő magyar prímás volt a zene szolgáltatója. Nagy Ferenc keseregni kezdett, hogy ’Ne sírj, ne sírj Kossuth Lajos’, énekelte, és kísértette magát cigányzenével, Imre pedig leállította és elkezdte énekelni, hogy: Ha bemegyek a baracsi csárdába, cifranyelű kisbicskámat vágom a gerendába! Aki legény, az vegye ki, aki bátor, az teheti, még az éjjel zsandárvérrel meszelem a falat ki” – és gyilkos tekintettel nézett Rákosi Mátyásra. Döbbenetes jelenet volt! Mellettem ült Keresztury Dezső, aki megszólalt: Ne bolondozz, Imre!” Nem volt békülékeny vagy elnéző olyanokkal szemben, akiket ellenségének tartott.

Kovács Imre és társai hittel indultak 1945-ben egy szabad Magyarországot teremteni a világháború szenvedései után. A lelkiállapotukat nem lehet kizárólag mai szemmel megérteni és főleg megítélni. A Rákosi-féle diktatúra és az embertelen légkör következtében az ilyen hozzáállású emberek számára nem maradt más lehetőség, mint itthon börtönben meghalni, vagy sok évnyi raboskodás után megnyomorodottan élni, vagy az emigrációban megpróbálni valamilyen módon hasznos munkát kifejteni a nemzet és a magyar emberek érdekében. Ő ezt választotta. Senki sem élte túl a Rákosi-korszakot azok közül, akik együtt ültek vele a Nemzeti Bizottság ülésein: az egyik részüket kivégezték, a másik részük pedig meggyalázva és elfeledve halt meg.

Kovács Imre emigrációs alkotói korszaka, s a róla készült visszaemlékezések bizonyítják, hogy magyarságképe, fölfogása és magyar ügyekért végzett tevékenysége Amerikában sem változott. Kár, hogy Kovács Imre és emigráns társai egy része nem érhették meg a kommunista diktatúra bukását s a szovjet irányítás megszűnését, viszont az már örökre nyitott kérdés marad, hogyan élték volna meg azt a "rendszerváltást", ami utána következett.

Arday Géza

 

[1] Kovács Imre Magyarország megszállása című műve, Budapesten, a Katalizátor Iroda Kft. gondozásában jelent meg 1990-ben; szövege eredetileg a Vörösváry Publishing Co. Ltd. kiadásában, Kanadában, Torontóban, 1979-ben napvilágot látott kiadás alapján lett utánnyomva. Az idézet az utónyomott kiadás ajánlásában olvasható.

[2] Uo.

Hasonló anyagaink