1. Nem véletlenül halljuk manapság oly gyakran egyházunkra, hogy „ecclesia semper reformanda.” Igen, anyaszentegyházunkat állandóan reformálnunk kell. Állandóan meg kell újítanunk. Talán nem túlzás úgy fogalmaznom, hogy nekünk, anyaszentegyházunk tagjainak, Krisztus Urunk 21. századi tanítványainak kell állandóan megújulnunk, alkalmazkodnunk kell korunk kihívásaihoz, hogy a megfelelő választ tudjuk adni a külvilág által velünk szemben támasztott elvárásokra. Ezt várja tőlünk az Egyház Ura, hiszen az Egyház mi vagyunk, a mi felelősségünk is Egyházunk sorsa.

A mi Urunk, Jézus Krisztus ígérete így hangzik: „Ímé én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20). Tehát bizonyosra vehetjük, hogy Egyház mindig lesz, amíg Krisztus Urunk visszatér, hogy „.. ítéljen eleveneket és holtakat”. Az már a mi felelősségünk, milyen lesz a mi egyházunk, a mi gyülekezetünk, erős lesz-e keresztyén hitében, hitének megvallásában, a hit által diktált cselekedeteiben, avagy csupán a lét és a nemlét határán tengődik, sínylődik.

Sok-sok egyháztagunkat elveszítettük a kommunista hatalom évtizedeiben, amikor tudatosan és sajnos sikeresen üldözték az egyházakat, amikor a hatalom végső célja a keresztyén egyházak teljes megsemmisítése volt. Az akkor elszakított hittestvéreink jelentős része sajnos akkor sem „talált vissza” nem is teljesen önként elhagyott egyházához, amikor ennek már nem lett volna akadálya, mert az egyházüldöző hatalom végérvényesen megbukott. Egy hajdani tanár kollégámtól hallottam a rendszerváltás hajnalán: „Olyan jó lenne visszatérni az egyház kebelére, de sajnos nem egyszerű dolog”. Azzal bátorítottam: „Gyere először velem az istentiszteletre, utána már haza jössz”. Istennek legyen érte hála: neki, bár nehézségek árán, de sikerült a visszatérés.

Nagy baj, hogy a „leszakadás” folyamata nem állt meg. A jobb megélhetés lehetőségét keresve igen sokan áramlanak például a többségében református Tiszántúlról hazánk nyugati, nem református többségű peremvidékére. Ez önmagában még nem lenne baj, de az átvándorlás során „romlik a memóriájuk,” elfelejtik reformátusságukat. Általában nem is gondolnak arra, hogy az új helyen is megtalálható református közösséghez csatlakozzanak. Többségük a „látens reformátusok” amúgy is népes táborát gyarapítja.

E két említett tény egyértelműen indokolja, hogy a jövőben még intenzívebben keressük a „látens reformátusok” megszólításának lehetőségeit, és éljünk is ezzel a lehetőséggel. Egyértelműen ígéretes, sőt távlataiban remélhetőleg hasznos is, hogy lelkészeink manapság szinte rendszeres meghívottjai a nemzeti, társadalmi ünnepségeknek, ahol általában a megszólalás lehetősége is adott számukra. Üdvös lenne, ha ezek a megszólalások egyben a fenti értelemben vett megszólításra is alkalmat adnának. Ezért biztatom lelkipásztorainkat, hogy minden esetben – „alkalmas és alkalmatlan időben” – éljenek a felkínált lehetőséggel, mert arra nincs módjuk, hogy a templomi szószékről érjék el ezeket az embereket, hiszen sajnos egyébként a templom közelébe sem mennek.

Sokat várok az olyannyira fontos misszió tekintetében református iskoláinktól, amelyek remélhetőleg református keresztyén elkötelezettségű, szilárd magyarságtudatú fiatalokat nevelnek. Most mégis egy másik lehetőségre szeretném felhívni a figyelmet református iskoláink kapcsán. Egyházi tisztségemből adódóan gyakran veszek részt iskolai ünnepségeken – tanévnyitó, ballagás, tanévzáró –, ilyen alkalmakkor szinte mindig megtelik a templom. A gyermek okán eljönnek a szülők, nagyszülők, keresztszülők, netán még a szomszédok is. Fontos, hogy lelkipásztoraink ilyenkor is éljenek a megszólítás lehetőségével, mert erre csak ilyenkor van módjuk, ezek kihasználatlanul hagyása súlyos mulasztás, sőt bűn lenne.

Bár sajnos gyakran megtesszük, nem hagyhatjuk figyelmen kívül az imádság erejét. Voltaképpen ennek figyelembe ajánlásával kellett volna kezdenem legfontosabb teendőink felsorolását. Szeretném hinni, hogy azért így sem késő. Kérjük hát megtartatásunkat a Minden Kegyelem Istenétől! Bizonyosan meghallgatja az egyházunkért elmondott könyörgéseinket.

[[paginate]]

2. Teológiai végzettséggel nem rendelkező egyházvezetőként magam a következőkben látom jövőbeni feladataimat. Természetesen rám is – mint Anyaszentegyházunk minden egyes tagjára – vonatkoznak a fentebb leírtak, legfőképp a megtartatásunkért való imádság nemes feladata. Ez mindannyiunk kötelessége, akik ma Jézus Krisztus Urunk tanítványának hisszük és valljuk magunkat, teljesen függetlenül attól, hogy van-e lelkészi végzettségünk, illetve viselünk-e bármilyen egyházi tisztséget.

Nekem, mint nem lelkészi egyházvezetőnek természetesen a fentebb már említett „megszólításban” nyílik lehetőség Isten országa építésének szolgálatában, azaz egyházunk feladatainak teljesítésében. Ebben a vonatkozásban nekünk, „világiaknak”, valamivel jobbak a lehetőségeink, mint lelkipásztorainknak. A lelkészek legőszintébb kezdeményezéseire is gyakran ez a sztereotip válasz: „A pap ezt mondja, mert neki ez a dolga, őt ezért fizetik”. Egy hasonló tartalmú „világi” megszólalásra ezt nem válaszolhatja senki, hiszen minket nem fizetnek egyházi tevékenységünkért. Ennek következtében előfordulhat, hogy nagyobb a hitele szavunknak. Ráadásul mi esetleg olyan fórumokra is eljutunk, ahova lelkipásztoraink alig, avagy egyáltalán nem, hiszen mi a társadalom legszélesebb köreiben forgolódhatunk.

Tőlem is gyakran kérnek ünnepi beszédet, előadást, különféle megszólalást. Ezen alkalmakkor is igyekszem megtalálni a „látens reformátusok,” egyáltalán a lappangó keresztyének megszólításának lehetőségét. A gyakorlatból tudom ugyanis, hogy sokukban fellelhető a keresztyén közösséghez tartozás vágya, kicsit fennköltebben szólva: tetten érhető bennük az istenkeresés igénye. Egy keresztyén fogantatású ünnepi beszéd, avagy előadás elindíthatja bennük – Istenünk segedelmével – azt a folyamatot, hogy a vágy tettekben nyilvánuljon meg.

Személy szerint én előadásaim mellett főként írásaimban látom a lehetőséget nem vallásos honfitársaim „megszólítására”. Ennek megfelelően minden ilyen alkalmat igyekszem megragadni és a legoptimálisabb mértékben kihasználni. A XXI. században sajnos nem úgy érvényesül a leírt betű szentsége, mint évszázadokkal ezelőtt. Mindennek ellenére hiszem és vallom, sőt tapasztalatból tudom, hogy embertársainknak egy jelentős része még mindig megszólítható írásban is. Fontos követelmény ebben a tekintetben, hogy az írások tartalmasak, de rövidek legyenek, mert a hosszú írásmű napjainkban inkább taszítja, semmint vonzaná az olvasót. Ennek figyelmen kívül hagyása többet árthat ügyünknek, mintsem használhatna.

Az eddigieknél is nagyobb szükségünk van jelenlegi helyzetünkben a különböző keresztyén felekezetek közötti szótértésre, sőt együttműködésre. Úgy is fogalmazhatnék: mostani viszonyaink között össze kell fognunk egymással, ha meg akarunk maradni. Sokakkal együtt magam is vallom, ha sikerül közel jutnunk Istenünkhöz, úgy egymáshoz is közel leszünk. Ennek érdekében ne azokra a tulajdonságjegyeinkre tekintsünk, amelyek megkülönböztetnek bennünket, hanem arra tekintsünk, AKI összekapcsol bennünket! Ha mindannyian szeretjük a magunk hitét, és megbecsüljük a másikét, tehát megőrizzük a magunk hitbeli identitását, de tiszteletben tartjuk a másikét, úgy testvéri lehet a viszonyunk, sőt Istenünk segedelmével eredményes lehet az együttműködésünk. Meglátásom szerint a 21. század zilált viszonyai között ezt várja el tőlünk az Egyház Ura, ebben rejlik megmaradásunk záloga. Cselekedje Szent Lelke által a Minden Kegyelem Istene, hogy meg tudjunk felelni ennek a feladatunknak!

Huszár Pál
főgondnok, a Zsinat világi elnöke