Évtizedek múltán − ’56-os emlékeim a Magyar Rádióban

Albert Zsuzsa költő, a Confessio Szerkesztőbizottsága tagja, Évtizedek múltán címmel írta meg visszaemlékezéseit. A 2016 júliusában, ideiglenesen lezárt 166 oldalas gépiratnak az alcíme: Volt egyszer a magyar kultúrának egy nagyszerű műhelye, a Magyar Rádió. Én is munkása lehettem. Hatvan év műsorkészítői és -szerkesztői munkáját sűrítette memoárjába. Munkatársain kívül írókról, költőkről, művészekről írja le benyomásait, véleményét, akikkel személyesen vagy levelezés útján találkozott. Velük kapcsolatban sok publikálatlan dokumentumot, levelet és verset is beszerkesztett munkájába.

A Confessio rendelkezésére bocsátott gépiratból a Szerzőnek az ’56-os forradalom és szabadságharcot közvetlen megelőző két évéről, valamint a forradalom napjairól és azt követő szűk esztendőről írt visszaemlékezését (a 6–10. oldalról) adjuk közre, köszönettel. (Közleményünk bővebb, de bizonyos átfedés van a Somogy c. kulturális folyóiratban megjelenővel.)

(A Szerkesztőség)

Volt egyszer a magyar kultúrának egy nagyszerű műhelye, a Magyar Rádió. Én is munkása lehettem. 1954. július 14-én vettek föl a Rádió Irodalmi Osztályára szerkesztőnek (…) Mikor elkezdtem, még nem voltam 22 éves, éppen elvégeztem az egyetemet, 76 évesen fejeztem be, akkor sem teljesen, mert műsoraim leírását és publikálását máig folytatom. (…)

A huszadik század második felében dolgoztunk, mikor a levelezés mellett a telefon is rendelkezésünkre állt. A telefonlásoknak nem maradt nyoma, legfeljebb a levelek utalásaiban. De a lelki kapcsolatot a telefon segítette, mert a hangban a teljes ember jelen van, nemcsak mélysége, magassága, hangszíne jellemző, de a beszélő hangulatát is képes kifejezni, sőt a hallgatás is közvetíti érzéseit, még a mosolyát is. Az érdemes leveleket mindig félretettem, volt egy kis hely az asztallap és a fiók között bal oldalt, mikor megtelt, hazavittem. Otthon Gábor adott nekem két nagy fekete dobozt, abban gyűjtöttem. A legutóbbi évtizedben kronologikus sorban beírtam őket a számítógépembe. Gondolom, az első kéziratokat Dalos László bízta rám, kedves, egyik első főnököm. Ilyen lehet a Móricz Virágé meg Móricz Miklósé.

Dalos László hamarosan egy kész műsor kéziratát adta a kezembe Zrínyi Miklósról, mi a véleményem róla. Egyáltalán nem tetszett, Füsi József állította össze (akkor még nem hallottam a kitűnő olasz-fordító íróról), unalmas, sablonos dolog volt. Ezt meg is mondtam Dalos Lacinak, ő a véleményemet elfogadta, és rám bízta, csináltassak jobbat. Kapóra jött ez nekem, a dezertált régi magyarosnak, nagyon szerettem Zrínyit. Nekem akkor még szélesebb ismeretségi köröm nem volt a szakmában, Albert Gábor évfolyamtársamat javasoltam, ő már az OSZK-ban dolgozott, és megbeszéltem vele, hogy kellene ezt jól megcsinálni. Egyformán gondolkodtunk, ebben a témában egyformán voltunk felkészülve, tudtam, hogy jól ír. Megcsináltuk a szöveget, Dalos Laci elfogadta, kiadták a rendezőnek, aztán kivettem egy hét szabadságot, mert összeházasodtunk.

A Klapka téri református templomban volt az esküvő Erzsébeten, ahol konfirmáltam, egyszerű polgári sötétékék ruhában, mert ezt tartottam modernnek. Gábor az egyetlen öltönyében, egyébként pénzünk sem volt másra. Ebéd a legszűkebb családi körben. Az első esküvői fényképről lemaradt a fejünk, új fényképezés kellett. Bementünk a városba, s egyúttal a Rádióba, ahol éppen készült a stúdiófelvétel. Forró hangulatban, lelkes színészeket találtunk és boldog rendezőt, Solymosi Ottót, aki azt mondta, úgy szól ez a szöveg, mint egy hatalmas kórus. Ez történt 1954. november elején, az esküvőnk október 30-án, Gábor 25. születésnapján volt. Egy év múlva a Rádióújságban nyilatkozott Kodály, hogy hallotta a műsort, akkor fogant meg benne a Zrínyi szózata c. oratórium, ezért a Rádió együttesei mutatták be először a Rádióban, azután a Zeneakadémián. Ott voltunk Gáborral, büszkék és boldogok voltunk.

[[paginate]]

Hogy tudtam váltani a 16. századról a 20-ra? Az egyetemen végigolvastunk minden századot, s azért olyan sok alkalmam nem volt elmélyülni a régi magyar irodalomban. De az átlagnál jobban ismertem, szerettem, s a Rádióban ettől kezdve voltak Régi magyar irodalom hetei, voltak Széphistóriák, Balassi Szép magyar komédiája, ahogy azt ő megírta – először frászt kaptak a színészek tőle, aztán imádták. A magyar költészet századai, a magyar próza századai-sorozatban izgalmas újdonság volt a Rádióban a régi magyar irodalom, amely még ellenzéki mondanivaló tolmácsolására is alkalmas volt. Verselemző szakdolgozatom folytatása a Rádióban a Miért szép?-sorozat, meg a Beszélgetések egy versről.

1955. október 24-én született a fiam, ugyanott kereszteltük, ahol konfirmáltam, a Klapka téren, s ugyanaz a lelkész keresztelte, aki konfirmált és esketett, Kovács József tiszteletes úr. Aztán hamarosan nyugdíjba ment. Négy hónap szülési szabadság járt akkor, egy-két hónapot rátettünk talán, de hamarosan visszamentem dolgozni. Így néhány hónap munka jutott még nekem a forradalom előtt. A Petőfi Kör a közelben működött, valahol a szabadban, talán a Puskin kertben, hallottam, hogy kiabáltak. „Ne fényképezzenek!” Később tudtam meg, hogy a Petőfi Kört Lakatos István kezdte a Széchényi Könyvtárban Batsányi Kör néven (lehetséges, hogy Keresztury Dezső volt mögötte). Aztán rátette a kezét a KISZ, de mi ebben nem vettünk részt. 1956 júliusában az OSZK dolgozóit tüdőszűrésre vitte Keresztury Dezső a Trefort utcai rendelőbe, ott Gábort visszahívták, beszűrődése volt. Pár hét szaladgálás után a budakeszi Tüdőszanatóriumba került egyik kedves kolléganője segítségével.

A Zrínyi műsor címe az volt: Ne bántsd a magyart, Zrínyi prózai munkáiból válogattuk. Megtehettük, mert ez a Rákosi-rendszer összeomlásának határán történt. Már az egyetemen is a professzor orra előtt mentünk el az órájáról, még köszöntünk is neki, aztán kimentünk a napfényes Duna-partra. Ez folytatódott a következő két évben, és csúcspontját ’56. október 23-án érte el, mikor Gábor szanatóriumban volt, nekem egyéves volt a fiam, így mi kívül maradtunk. Lehet, hogy nem is voltunk alkalmasak aktív politizálásra. 1956, a forradalom és leverése, az utána következő terror mégis egész életünkre rányomta a bélyegét. Mi nem mentünk el, Mi pedig itt maradtunk – Gábor egyik regényének a címe, de belső emigrációban éltünk, állandó feszültségben, szegényen, elnyomottan.

Ott voltam Rajkék újratemetésén. Rázott a hideg, mikor Rajk kisfiát láttuk az anyjával a pódiumon, és hallgattuk a politikusok szenvedélyes beszédeit.

A tömeg izzott a felháborodástól, valaki mellettem azt mondta, most ezeket kellene… (ti. akasztani a politikus szónokokat). Akkor rossz idő volt, hideg, szeles délután, de ’56 őszén nagyon sokat sütött a nap, 23-án is. Már napok óta hallottuk, hogy tüntetés lesz, nekem elegem volt a korábban kötelező felvonulásokból, de ez más volt. A Rádió reformkommunistái (ahogy később nevezték őket) Halda Aliz, Lehel Judit, a rendező Zsurzs Éva meg mások, s mi többiek is izgatottan latolgattuk, mi lesz. Aztán híre kelt, hogy betiltották. Ez döntött: akkor megyek.

[[paginate]]

Kora délután volt, meleg napsütés, a Bródy Sándor utcából a Puskin utcán át siettünk a Rákóczi út felé. Ott már teljesen elöntötte az utat a tömeg, láttam egyetemi marxista szeminárium-vezetőnket egy nyitott tetejű autóból lelkesen jelszavakat kiabálni. Tánczos Gábor volt, aki később öngyilkos lett. Most ott van az emléktáblája a Múzeum utcában a TIT épületén. Okos marxista szeminárium-vezetőnek őt kaptuk, mikor kiutáltuk a szerencsétlen nőt, aki előtte próbálta elhitetni velünk az ostobaságait. Mert a csoportunk vitatkozó, értelmes társaság volt, élén Litványi Károllyal. Most együtt indultunk a többi kollégával, aztán olyan testvériségben, ahogy 50 évvel később a FIDESZ-felvonulásokon, beleolvadtunk abba a tömegbe, ami a Műegyetemtől indult, s most a Bem térre ment, a Margit híd mellett épült, azóta lebontott hídon át Budára.

Úgy éreztem magam, mint kalickából szabadult madár, mintha újra diák lennék, hiszen azóta nem sok szárnyalásban volt részem, a nyolcórás munkaidő, a pártos légkör, alig szültem meg a fiamat, ott kellett hagynom, hogy a munkából hazafelé menet ömlött a tej belőlem, aztán egyedül hagy a férjem, aki éhezett egyetemi éveim alatt, kétévi házasság után kiderül, hogy tébécés, ami akkor még úgy hangzott, mint ma a rák. Most egy boldog tömegben sodródtam, a Bem téren, a laktanya nyitott ablakában a katonák barna csomagolópapírra festett Kossuth-címert lengettek, a későbbi lukas zászló elődjét… Úgy viselkedett a tömeg, mint egyetlen test, akinek kiadja a parancsot az agy; azt mondta: a Parlamenthez! Akkor mindenki elindult, vissza a hídon. Kezdett alkonyodni, egyre sűrűbb lett a sokaság. Mire odaértünk, besötétedett, hiszen október végén rövidek már a nappalok. A Parlament tetején égett a vörös csillag. A tömeg kiabált: Oltsák el! Valaki darab idő után visszakiabált: Nem tudjuk eloltani! Nem emlékszem, végül eloltották-e. Mások emlékeznek, hogy igen. Később mesélték erzsébeti ismerősök, hogy Szabad Nép példányokat gyújtottak meg, mint a fáklyát, azzal világítottak. Ilyet én nem láttam, de láttam egy rádiós kocsit, amivel akkoriban külső felvételeket szoktunk készíteni. Megörültem, hogy kiszabadulhatok a tömegből, benyitottam. A kocsi mennyezetig tele nagy, narancssárga „Agfa” magnószalagdobozokkal, azt mondják: Rádió! Mondom, én is… Rám meredtek, de akkor már ugrottam ki. Féltem. Nem tudom, kik lehettek, vagy belügy, vagy külföld.

Akkor elindult a sokaság, de most már nem boldogan, a sötét gyűlölet hömpölygött az Andrássy úton a Sztálin-szobor felé. Találkoztam Vargha Balázzsal, akit negyedéven ismertem meg a Rákóczi kiállítás rendezése közben, ahová mint jeles egyetemisták delegáltak, s rádiósként már dolgoztam vele. Együtt mentünk tovább, mert már veszedelmes volt a sötétség, meg a tömeg, amely most úgy határozott, hogy a Sztálin-szobrot akarja ledönteni. Én messze voltam, mikor az eleje kötelekkel próbált elbánni vele, de nem volt erre senki felkészülve. Aztán megtudtuk, hogy Csepelről hoznak lángvágót, most is látom a fehérruhás embert, aki száll a levegőben a lánggal, és mondták, hogy már dől a szobor. Úgy gondoltuk, most ez rendben van, menjünk a Rádióhoz. Akkor már nem lelkesen mentünk, hanem szinte kötelességből, fáradtak is voltunk, aztán nekem közöm is volt a Rádióhoz. Semmit nem akartam csinálni, csak ott akartam lenni, hiszen történésznek is indultam, ez pedig történelem. Így érzett és ezt tette az emberek többsége, néhány hőst meg áldozatot kivéve. Nem tudom, merre mentünk, nem tudom, hány óra volt. Este volt, sötét volt, azt hiszem, a Nagykörút felől mentünk a Bródy Sándor utcába, a Rádió mellett a Múzeum felé. A Múzeum körút felől katonai autók jöttek, rajta megrettent kiskatonák. Az emberek fegyvert kértek tőlük, azok szótlanul, mereven ültek. A Múzeum körút és a Sándor utca sarkán égett egy autó. Én teljesen józan önkívületben voltam. Bementünk Balázzsal a Múzeumkertbe, ő akkor elköszönt, hazament. Én is hazakészültem, de várnom kellett, a könyvtárba vezető kapumélyedésbe álltam, mert már lőttek. Hogy honnan, nem tudom, de én a kapuhoz tapadva vártam, mikor hagyják abba, hogy haza tudjak menni. Előttem fütyültek a golyók. Nem féltem, teljesen józan voltam. Ilyen vagyok, a bombázáskor sem féltem. Csak elképzelt dolgoktól félek. Érkeztek emberek sebesülttel – nyissák ki a kaput! Persze, nem nyitották ki. Gondoltam, ezek itt szegények hogy gondolják, hogy azon a nagy vaskerítésen be tudnak menni a Rádióba?! Vagy a nehéz nagy kapun? Arra is gondoltam, szólni kellene, hogy a Múzeum utcai kocsibejárón könnyű lenne. (Ahogy aztán, ahogy hallom, történt is.) De azok ott szegények, a technikusok, akik benn vannak, mert megy az adás, mi lesz velük, ha ezek bemennek?

[[paginate]]

Mikor egy kis szünet volt, elindultam a Kálvin tér felé, ki a másik kapun, ott felvett többünket egy kenyérszállító furgon, és elvitt a Határ útig (de lehet, hogy hazáig). Be volt csukva a hátsó ajtó, ettől kitört a pánik: nyissák ki! A sofőr hátra szólt: mi bajuk? Nyissák ki! Kinyitotta, nyitott ajtókkal hajtott. De lehet, hogy ez máskor történt, viszont más ilyen hazatérésre nem emlékszem. A fiam aludt a kocsijában, órák óta elkészítve, hogy hazavigyem. Anyám egy utcában lakott velem, ő vigyázott a fiamra. Felháborodva fogadott: hol voltál? A fia születésnapján – akkor volt éppen egy éves Gábor, ’55. október 24-én született – a férje szanatóriumban, és ő nem jön haza. – Forradalom van, anyám! Természetesen semmiről nem tudott, a rádiót sem hallgatta. Mindenesetre nem engedett el hazulról egy darabig.

Nem volt közlekedés, Gábor aztán gyalog hazajött Budakesziről, bent volt a szanatóriumban, hallott az ottani eseményekről, de ő sem vett részt semmiben, beteg volt, de a családját látni akarta. Nem volt még mobiltelefon, telefonunk sem volt, nem tudtunk egymásról semmit.

A forradalom alatt volt egy „összdolgozói gyűlés” a Rádióban, azon ott voltam, gyenge és méltatlan volt. A bukás után alig lehetett dolgozni, írósztrájk, szélső-vad kormánybiztos a Rádióban, aki raportra rendel és agresszív hisztériával lehord, mert Reviczky Gyuláról készült összeállításom címe: A világ csak hangulat. Ő éberebb volt, én még éppen nem annyira dörzsölt, mint aztán hamarosan. Én akkor még csak Reviczkyre vonatkoztattam a műsor címét, valami politikamenteset gondoltam csinálni, ő már áthallást szimatolt. Ahogy aztán valóban meg is tettük, de akkor már elmentek a kormánybiztosok. Keresztury Dezső és Képes Géza ment meg egy irodalomtörténeti sorozattal. Meg kell maradni úgy, hogy nem kiszolgálni a rendszert. Tévedtek, akik azt hitték, hogy a munkás-paraszt származású, egyetemet most végzett munkatársak azt fogják csinálni, amit ők akarnak. Éppen mi voltunk a legbátrabbak, mi mertünk, merhettünk ellenállni. Úgy 1958-tól kb. úgy dolgoztunk, mint elődeink a német megszállás alatt. Sorok közé rejtettük véleményünket, mindenki értette, akinek értenie kellett, de bizonyítani nehezen lehetett volna. Lehet, hogy a szerveik mindent tudtak, de feleslegesnek tartották foglalkozni vele, nem volt közvetlenül veszélyes. Kádárék pártján csak a hóhérok álltak, de mögöttük volt a Szovjetunió. Sakkban is tartotta őket, de uralmukat is biztosította. Mi tehát a Rádióban nem adtuk meg magunkat, ahogy az egész értelmiség, a terrorizált munkások és a kirabolt parasztok sem. Hallgattunk és dolgoztunk. És soha nem ejtettük ki a szánkon, hogy „ellenforradalom”. Én kezdettől a magam ízlése szerint szerkesztettem, hol szűkebb, hol tágabb keretek között, és ahogy sokan mások, igyekeztem segíteni az elnyomott írókon. Elveimmel ellenkező műsort nem készítettem, később dokumentátorok dicsértek érte. Volt bizonyos felkészültségem, de elégedetlen voltam magammal, igyekeztem tanulni, olvastam mindent, alaposan felkészültem mindenkiből, akivel a munka összehozott. Akárkivel nem dolgoztam, sok tehetséges és becsületes embert megismerhettem. Jellemző, hogy legfontosabb munkatársaimról kiderült, hogy reformátusok. Jó szolgálatot tett nekem a gyerekkori nevelés, ismeretlenül is azokhoz vonzódtam, akik hasonló nevelést kaptak, és ez jó volt. 

Albert Zsuzsa

Hasonló anyagaink

A debreceniek: Kiss Tamás, Tóth Endre és Szabó Magda

Albert Zsuzsa költő, a Magyar Rádió volt szerkesztője, a Confessio Szerkesztőbizottsága tagja Évtizedek múltán címmel írta meg rádiós visszaemlékezéseit. A 2016. július 16-án lezárt 166 oldalas gépirat alcíme: Volt egyszer a magyar kultúrának eg...