Kazinczy és Debrecen – egy hajdani „respublika” szociokulturális vonásai*

*Az író és a város konfliktusának (alábbi szövegen túli) indítékait, egyebek között az irodalmi vezér – mint a nyelv „kény szerint” újító korlátlan ura – kifejezetten szépirodalmi szemléletének és a Debreceni Grammatika szerzői körének az egyetemes literatúra egészére tekintő felfogása közötti különbségeket, vagy anyanyelvünk „nyugati modellezésének” problematikáját – ezúttal terjedelmi okokból sem érinthetem.

A téma szakirodalma főként a Debreceni Grammatika[1] sajátos értelmezéséből eredezteti az irodalmi vezér és a „város” ellentétét, így jórészt erre a nyelvészeti munkára vezethető vissza a „debreceniség” pejoratív fogalma is.[2] Kazinczynak a Grammatikával (a továbbiakban DGr) kapcsolatban alig vannak nyelvészeti kifogásai.[3] Hosszan tartó indulatainak intenzitását valójában a köznépre hivatkozó mű feltételezett irodalomszemlélete, illetve az ezzel kapcsolatos köznyelvi norma magyarázhatja. Mert a Grammatika „szép, világos, és magát kedveltető tiszta Magyarság”-ot tulajdonított a köznépnek (pl. az Elöljáró Beszéd XIX. lapján), ezzel szemben a magas műveltséget favorizáló széphalmi mester olykor még attól is elhatárolódott, hogy az általa lenézett rétegekhez szóljon: „magamban sem erőt sem akaratot nem találok úgy fordítani a' Klopstock' dolgozásait, hogy azt minden érthesse. Az ollyat az olly zsíros szájú emberektől kell várni, mint az Ó és Új Magyar írója.”[4] Ha hihetünk számos hasonló megnyilvánulásának, felfogásának egyik ízlésbeli komponense lehet, hogy azt az európai klasszicizmust választotta követendő mintául, amely még témák szintjén is idegenkedett az alacsonyabb rangú emberek alantasnak vélt érzésvilágától és annak kifejezésmódjától.[5] A nézeteltérések másik fő forrása a DGr szerzőinek heves kritikája, amellyel a magyar nyelv „géniuszát” védelmezték az tükörfordításokat is alkalmazó idegenszerűségektől, melyeket később a mester és környezete kifejezetten „stílusjavító” eszközként kezdett alkalmazni.[6]

A Julow Viktor alkotta tömör városdefiníció, a „parasztpolgári metropolisz” első eleme magától értetődő kapcsolatban lehet a Debreceni Grammatika olyan kulcsfogalmaival, mint a Köznép (és annak nyelvhasználata), másrész a széphalmi mester olyan kategóriáival, mint a popularitás (a „populáris alatsony szóllások”) vagy a művészetekre méltatlan „alja nép” (a Pöbel).[7] A „metropolisz” említését napjainkban már ironikusan szokás értelmezni, holott az eredeti kontextusban olyan „Anyavárost,” azaz városállamot jelentett, amelynek hátországa van. A fogalom mögött a legkisebb vármegyénkkel (Esztergommal) közel azonos területű Debrecennek a török hódoltság idején önálló diplomáciával megvalósított, szakadatlan bécsi és konstantinápolyi követjárásokkal fenntartott, „három ország” felé adózó öntudata is érzékelhető.
[[paginate]]

„Szüntelen tartó ostrom”

A hajdani „Keresztyén Respublika”[8] hátországa a XVIII. század végén még nagyon is létezett, és az ország távoli református településein is érzékelhető kisugárzása révén komoly akadályt jelenthetett az irodalmi vezér olyan törekvéseiben, mint a különféle hagyományok „szemetjének” eltakarítása és a „tudva ’s akarva botló” idegenszerűségek alkalmazása.[9] Fazekas Mihály egyik rejtélyes szövege Debrecennek a „papismusz és aristocratismusz” általi „szüntelen tartó ostromáról” tudósít.[10] Az államvallás XVIII. századi térnyerése viszonylag ismert – szakirodalma bőséges[11] –, az arisztokratizmus általi ostromon pedig a város autonómiájának évtizedeken át zajló felszámolását érthette.[12] A generációkon át gyakorolt önigazgatás a cívisvárosban természetesen a vallás területén is érvényesült: az egyház igazgatását és a teljes közösség valláserkölcsi felügyeletét egészen a XVIII. század közepéig a tanács és más választott testületek intézték. A jelenség nem egyedi, léteztek holland protestáns hatóságok is, melyek szerint konzisztóriumokra csak nehéz időkben volna szükség – nem pedig „a keresztyén magisztrátusok védelmét élvező városokban.”[13] A cívisek csak 1739-ben hozták létre a helyi Konzisztóriumot, majd a vallási megpróbáltatások idején, Mária Terézia uralkodása alatt fokozatosan erősödött annak tényleges szerepe.

A településnek a környező nemesi vármegyékkel is évszázados konfliktusa volt, a városba szökött jobbágyok rejtegetése és kiadatásának szabotálása miatt. A polgárság általános helyzetét híven tükrözi, hogy az összes szabad királyi városnak egyetlen szavazata volt az Országgyűlésben, sőt az idős városi követeknek nem mindig jutott ülőhely, mert azokat a főrendek inasai foglalták el.[14] Azzal a kérdéssel azonban mindeddig a helytörténeti munkák sem foglalkoztak, hogy a reformkorban Debrecenben élő 728 országosan igazolt nemes[15] valójában már jelleget befolyásoló mennyiséget képvisel egy adott népességű közegben. Ennek a jelenlétnek az volt a feltétele, hogy a cívisváros falain belül egyáltalán nem érvényesültek nemesi előjogok. Az érintettek kénytelenek voltak választani: maradásukkal azokat a polgári kiváltságokat részesítették előnyben, melyek a köznemesség átlagos életszínvonalát biztosították minden „helybéli helyes” – azaz házhelyes – polgár számára.

[[paginate]]

A kereskedőváros elitjét, köztük a Köleséry, Dobozy, Domokos, Komáromy, Szeremley, Baranyi és Diószeghy családokat – Mária Terézia vámrendeletéig, tehát „a parasztpolgári” fordulat felgyorsulásáig, a XVIII. század derekáig – származásuk, foglalkozásuk és képzettségük alapján leginkább nemes-kalmár-értelmiségi rétegnek nevezhetjük. Ebben a közegben különös elegyet alkotott a polgári élethelyzet és szakértelem a nemesség adta lehetőségekkel. Komáromy Csipkés György (a bibliafordító professzor fia, Domokos Lajos főbíró anyai nagyapja) aki Bihar vármegye alispánja volt, jelentős szerepet játszott a szatmári béke előkészítésében, melynek tárgyalásai az ő debreceni házában folytak. E patrícius réteg polgári mentalitását – még inkább polgári vonásaik arisztokratikus megítélését – jól tükrözi ifjabb gróf Teleki Mihály 1709-es debreceni látogatásának sokat idézett summázata: „Jaj annak a vármegyének, kit városi ember igazgat: az agár a kuvasszal nehezen alkudhatik meg.”[16] Mindezek ellenére még az unokának, Domokos főbírónak is adódtak nemesi felbuzdulásai: II. József halála után a korona díszőrségébe tagolódásáról Kazinczy is megemlékezett.[17]

Népi irányvétel

A kor egyik legnagyobb hatású műve, Fazekas Mihály Lúdas Matyi-ja kardinális kérdésekben is hordozhatja a debreceni értelmiség egyik jellegzetes tagjának társadalomszemléletét, annak dekódolható nyomait. Ezt a műalkotást a XIX. század irodalmi tekintélye „demokratiai iránymű”-nek minősítette.[18] Fazekas monográfusa a XX. század utolsó harmadában azt is magától értetődőnek tekintette, hogy ez a költemény Debrecenben született, a „jobbágyfiúk ezreit kitaníttató Kollégium” környezetében.[19] Napjaink irodalomtörténészei jóval árnyaltabban közelítenek a kérdéshez, de a „népiség bontakozó herderi paradigmájáról” és „a kultúrában rejlő társadalomjavító potenciál”-ról szólva többen felismerték a Debreceni Kollégium számos XVIII. századi neveltjének rokon felfogását a népi irányvétel létjogosultsága terén.[20] (Messzemenő következtetésekre nem jogosít, mégis figyelmet érdemel, hogy Kazinczy rezüméjében az volt Lúdas Matyi megveretésének egyetlen említésre méltó indoka, hogy a suhanc elmulasztotta illendően megsüvegelni földesurát.[21])

Matyi története, az „ömlő hexameterek” tartalmának és különféle olvasatainak szembesítése alkalmat ad annak átgondolására is, hogy szerzője hogyan viszonyulhatott a kor társadalmi kérdéseihez.[22] A mű politikai üzenete szempontjából Szilágyi Márton például nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy a Lúdas Matyinak (a Fazekas által jóváhagyott) 1817-es kiadásában már szerepel egy utalás Werbőczyre és korára, ezáltal a cselekmény a Dózsa-féle parasztháborúk kegyetlenkedései időszakába, azaz egy Fazekas által is nyilvánvalóan vállalhatatlan világba helyeződik.[23] Debrecenben azonban Melius püspök már a XVI. század derekán élesen megkülönböztette a törvényt az igazságtól, amikor kimondta: „Most a’ Verbőczi decretoma szóll, halgat az Istené a’ pad alatt.”[24]

[[paginate]]

A város éppen annak bizonyságaként adta ki törvénykönyvként a Lex politica Dei c. bibliai törvénykivonatot, hogy a Tripartitumnál ismer magasabb rendű szabályozást.[25] A Lex Politica Dei legelső lapjain olvasható a szolgákról és a gazdákról szóló alfejezet, amely kimondja a puritánok által később gyakran hangoztatott tételt a jobbágyrendszer bírálatában: saját nemzetből valót tilos rabként tartani.[26] (Ez a kötet Debrecenben Werbőczy dekrétumával egybekötve maradt fenn, sőt a Régi Magyarországi Nyomtatványok (RMNy) szerkesztői szerint a nyomdász kifejezetten azért készített negyedrét változatot egy kisebb formátumúból, hogy a két könyv egybeköthető és együttesen használható legyen. [27])

Következésképpen a debreceni mentalitás és Fazekas szándékai megértéséhez számolnunk kell a „Keresztyén Respublika”[28] hagyományaival, a reformátori és a puritán tradíció hatásával. A házi istentiszteletek XIX. században is élő gyakorlatán túl számos jele van annak, hogy ez a hagyomány a mű születésekor még erőteljesen hatott. A jobbágyrendszert nyomtatott művében elítélő Komáromi Csipkés György professzor[29] nyelvhasználatára például (dédunokája) Domokos Lajos konkrét idézettel hivatkozik 1795-ben, a Debreceni Grammatikában.[30] A szabad királyi városok gyakorlatában egyébként általánosan elterjedt a jobbágyfalvak tartása, így Kassának a XV. század végén már 26 jobbágyfalva volt. Debrecennek szintén komoly gazdasági érdeke fűződött területi gyarapodásához, de a XVI. század végétől elsősorban elnéptelenedett pusztabirtokokat szerzett. A városnak azonban a XVIII. század elején már Sámsonban és Szováton is voltak jobbágyai. A város és a jobbágyfalu kapcsolata ezúttal legalább egy területen sajátosan eltért a magánföldesúri viszonyoktól, ugyanis a debreceni tanácsnak a szováti bíróval és tanáccsal voltak intézendő ügyei, így ez a kapcsolat nem adott lehetőséget a személyes alávetettségből eredő élethelyzetek kialakulásához.[31] A debreceni puritánok nemcsak általánosságban ítélték el a jobbágyrendszert, de Szovát ügyében még azt is indulatosan ellenezték, hogy a város papot jelölhessen ki a fennhatósága alatt álló jobbágyfalunak. „Egyik a másiktól ne függjön, egyik a másiknak ne legyen alávetve sem a szertartás, sem az istentisztelet módja, sem a paraszti szolgálat dolgában.”[32]

Az iméntiekből is következően a régi Debrecen társadalomszemléletének elvi alapjait olyan morálteológiai szövegkörnyezetben találhatjuk, amely a szolgát engedelmességre inti, de urát is arra kötelezi, hogy őt emberszámba vegye. („Ne uralkodgyal raytok kegyetlenül, hanem fely az te Istenedtûl…”„…úgy tartsd mint atyádfiát”… „Ti Urak, igassaggal és egyenlŏseggel legyetek a ti szolgaitokhoz, tudvan, hogy tinektekis Uratok vagyon menyekben...”[33]) Egyáltalán nem véletlenszerű tehát, hogy a Kollégiumi diákok 1793. évi vizsgáján előkerült az alábbi feladat: „mutassa be, hogy természetes állapotában minden ember egyenlő.”[34] Mindez támogatta egy olyan plebejus szemléletű közösség létrejöttét, amely számol a köznéppel, figyelmet fordít annak lelki és kulturális szükségleteire. Nem történhetett ez másként egy olyan szellemi központban, amelynek főiskolája jelentős részben gyülekezetek lelkészeit, tanárait, a nép körében működő, „köztes helyzetű” értelmiséget képzett.

[[paginate]]

Kazinczy és a jobbágyrendszer

Mint a bevezetésben láttuk, a mester ízlését, nyelvünk és irodalmunk megújulására vonatkozó elképzeléseit elsősorban azáltal sértette a Grammatika szemlélete, hogy a köznépre és a köznyelvre alapozott. Önéletrajzi írásaiból és Berzeviczy Gergellyel folytatott vitájából[35] kibontakozik a parasztsághoz való konkrét viszonyulása is. Az irodalmi vezér a felvilágosult nemesség azon köreihez sorolható, amely emberséges-patriarchális kapcsolatra törekedett jobbágyaival, a helyzetet azonban anyagi megfontolásból sem ítélte alkalmasnak a körülmények megváltoztatására.  Világosan látta, hogy „…a haza szeretete nem mindig azt kívánja, amit a Corpus Juris és Werbőczi”, mégis biztonságosnak vélte „szorosan kapaszkodni ezen támaszokba.”[36] Kazinczy megnyilvánulásai a kor viszonyaihoz képest humánusak, és annak ellenére, hogy ez a rendtartás érdekében olykor elkerülhetetlen volt, a források szerint is ritkán botoztatott. Ekkoriban vélhetőleg a személyesen gyakorolt testi fenyítés sem lehetett szégyenletes, ha efféle nevelési módszereiről a széphalmi mester írásban is megemlékezett.[37] Egyik Berzsenyi Dánielhez szóló levelében saját tisztességes gyakorlatára hivatkozva sérelmezte, hogy Berzeviczy – aki már idézett művében „afrikai embertelenség”-nek nevezte a jobbágyrendszert[38] – túlontúl sötét színekkel ábrázolta a körülményeket. Tárgyilagosan elismerte ugyanakkor, hogy „még többet lehetett volna mondani mint B[erzeviczy] mondott: de azt is kellett volna mondani, hogy ezek miért vannak még a' XIX. században is így.”  Ugyanebben a levelében említi, hogy csupán azért járul hozzá, hogy jobbágyai kezet csókoljanak neki, „mert e' nélkül nem tud köszönni mikor hozzám belép, 's kevélységnek nézné ha azt nem engedném.”[39]

Részéről az általánosítással, a kegyetlen és a humánus földesurak bánásmódjának összemosásával szemben valóban védhető volt a mundér becsülete, – mint ahogy természetes reakciónak tekinthető a német érzelmű (hungarus) vitapartner kozmopolitizmusától való elhatárolódása is – azonban Kazinczy az érvelés hevében mintha megfeledkezne saját legszűkebb családja kíméletlen földesúri durvaságairól is.[40] A hasonló hétköznapi brutalitások sokasága inkább Berzeviczy véleményét támasztja alá a parasztság kiszolgáltatottságáról, mint a széphalmi mester jóhiszeműségét a jobbágyok Bécsig vihető jogi lépéseinek reális lehetőségéről. Nem meglepő ezek után, hogy gróf Dessewffy József a kozmopolitizmussal kapcsolatban az irodalmi vezérnek, a jobbágykérdés és az úriszék megítélésében Berzeviczynek adott igazat.[41] Kazinczy életének egyik fő célja a magyarság kulturális felemelése volt. Ez a szándék a többféle célravezető út létezése ellenére sem harmonizál a „közönséges emberek” folytonos elítélésével és főként azzal az (állítólag) tudatos törekvéssel, hogy életműve „a nagy seregnek ne tessék...”[42] Elgondolkodtató az is, hogy a nyelvi “revolúció” siettetője más területen a gyors társadalmi változások határozott ellenzője, és az organikus fejlődés híve volt: Jaj annak, aki idő előtt beleavatkozik a gondviselés és a fokonként ható természet menetébe! Az nem épít, rombol!” – írta a jobbágykérdésről.[43]

[[paginate]]

A „parasztpolgári metropolisz” hátországa

A külföldi kapcsolatok és a peregrináció egyik fő hozadékát, ezzel összefüggésben a vezető értelmiség és a professzori kar egyébként is ismertebb teljesítményét ezúttal – a szűkebb témára tekintettel – nem érintem, noha a kereskedő és iskolaváros talán legfontosabb hivatása éppen az volt, hogy az általa befogadott külhoni tudást és tapasztalatot széles körben adta tovább. (Mindez természetesen nem csupán a szellemiekre értendő: a debreceni könyvkötők például Nyugat-Európából hozták magukkal – és céhük távoli filiái révén adták tovább – a helyi specialitássá vált festett pergamenkötések technikáját.) Ami Debrecen szociokulturális közegét illeti, korábbi írásaimban statisztikai tényekkel is utalok a cívisváros 3-400 kilométeres hatósugárban érvényesülő kapcsolatrendszerére és mindarra a potenciálra, amiért Kazinczy hosszú időre az „első számú közellenség” szerepébe emelte.[44]

Ennek tulajdonítható, hogy az ortológia fogalmát 1815 előtt a debreceniség fogalma helyettesítette.[45] Az ortológus kifejezés elterjedése és tartalmának meghatározása olyan módon történt, hogy eleve pejoratív árnyalatot kapott. „Ez az árny a neológia önelnevezéséből értelmezhető és a másik fél elismerésének kizárásán alapul.”[46] Azok nagy többsége, akiket az irodalmi vezér debreceninek, majd idővel ortológusnak nevezett, valóban „a kollektív megelőzöttség keretei között gondolkodtak, ám ehhez a szemlélethez is világos és koherens nyelvújítási program tartozott”.[47] A Kazinczy nyomvonalán született – korábban szinte általános „maradi, konzervatív” vádakkal ellentétben ­– az újabb kézikönyvek,[48] a debreceni út követését a nyelvújítás egyik lehetséges irányának tekintik. Amennyiben azonban egy évtizedig kizárólagosan a debreceniség említése pótolta a „nyelvrontás” ellen védekező[49] szellemi kör fogalmát, az rendkívül erős érv e közösség hatása mellett. Megerősítése annak a ténynek, hogy a kevés magyar nyelvű „nagyváros” egyikeként, a XVIII. század végén az egyik legbefolyásosabb véleményformáló központja volt egy saját hagyományaiból építkező közegnek. A város vonzáskörében élő települések több tekintetben a cívisvárosra figyeltek, kereskedői rendszeresen látogatták, innen hívták iskolamestereiket,[50] innen kapták tankönyveiket, énekeskönyveiket – és ahogy a Kazinczy család maga is –, itt gyógykezeltették betegeiket.

[[paginate]]

A téma avatott kutatója a közköltészetet – irodalomszociológiai megfontolásból – a kor társadalomtörténeti szempontból legbeszédesebb rétegeként értékeli, felismerve a deákos elitműveltség és a mezővárosi versfaragás közötti „óriási kulturális teret.”[51] Amint erre többen felfigyeltek, a széphalmi vezér elsősorban akkor bírálta az alkalmi költészetet „ha az leoninusban készült, vagy ha olyan személynek szólt, akit nem kedvelt”, esetleg olyankor — mint Csokonai váradi közszereplése alkalmával — amikor nem ő kapott megbízást ifjúkori ismerőse, Kácsándi Terézia temetési búcsúztatására. Az alkalmi költeményekkel kapcsolatos minden (valóban jogos!) fenntartása ellenére ő maga is számos alkalmi művet, halotti-, és emlékverset, illetve sírfeliratot írt.[52]

Debrecen és Patak diák követei – Kazinczy „koldus-mendikásai”[53] – úgy járták be a versfaragás rájuk bízott kulturális tereit, az ország 1200 református egyházközségét,[54] mint a maguk világát. A három nagy egyházi ünnep igét hirdető legátusai, de az aratás és szüret utáni adománygyűjtő szupplikánsok sem csupán adományokért érkeztek. Az önálló utazások tapasztalat és országismeret szerzésére is alkalmasak voltak, sőt a falusi nép „gyámolítása” a kitűzött nevelési célok között szerepelt. A helyi lelkész, tanító és jegyző hasonló tapasztalatokon felnövekedett idősebb testvérként fogadta a diákokat, mint leendő kollégákat. A gazdaságtörténész összegzésében az iskola az így szerzett támogatást „tudás formájában juttatta vissza a társadalomhoz,” a legációk és a folyamatos értelmiségi utánpótlás révén.[55]A templomi szolgálatokon túl osztoztak az ünnepekben, szerepet kaphattak mulatságok alkalmával, legyen az lakodalom, névnap vagy disznótor. (A világi témák Bán Imre és Julow Viktor diákirodalmi válogatásában is dominálnak.) A „figurás legátusok” közösségek életének részévé lettek, hálájuknak hangot adtak egy minden létező hazainál intenzívebben működő „irodalmi élet” szinterein.[56] A múlt századvég ismert kézikönyve a „mindennapok költészetének” egyik ágaként kezeli ezt az irodalmat, amely közel állt a népies modorhoz – legalábbis népszerű volt – és egy tőről fakadt a hasonló neveltetésű „falusi papok, kántorok, iskolamesterek pennájából folyó” ösztönös népiességgel.[57] Kölcsey tárgyilagos summázata szerint iskolai kiképzésük „nem az esztétikusoknak módjok, hanem kulcs a deák literatúrára, s főképpen a metrikának ismeretére […] azonban mégis elégséges, hogy a netalán szunnyadó poetai géniuszt felébressze.[58] A század utolsó harmadában Debrecenben tanult költők névsorából[59] ítélve feltételezhetjük, hogy ez az oktatás nem volt hiábavaló. Erről tanúskodik a természettudós Kerekes Ferencnek a Lúdas Matyihoz verselésében és stílusában remekül illeszkedő előszava is.

[[paginate]]

Szóbeli és írásbeli kultúra – a beszélt és az írott nyelv problematikája a Debreceni Grammatikában

Bíró Ferenc egyik hipotézise úgy szól – nyilván nem függetlenül attól, hogy a köznép „köztudomásúlag” nem ír és nem olvas –, hogy a DGr a beszélt nyelvet tette kizárólagos normává.[60] A Grammatika valójában a beszélt és az írott nyelvváltozat olyan jellegű kapcsolatának ismeretében született, amely a „debreceni” valóságban ténylegesen létezett és abból következett. Kazinczy monográfusa nemcsak a Grammatika írásbeliséggel kapcsolatos konkrét utalásaival,[61] de néhány helyi specialitással sem számolt, többek között az írni-olvasni tudás kimagasló adataival. A város néprajzát feldolgozó Balogh István jellemzése szerint Debrecenben folyamatosan érintkezett a paraszti írástalan mélykultúra és a korszerű írásos műveltség, a szóbeliség és az írásbeliség, a népi és a polgári kultúra: „itt nincs áthághatatlan szakadék a hagyományos népi kultúra és a litterátus műveltség között. A kettő nemcsak közlekedik egymással, hanem sok szállal össze is kapcsolódik.”[62] A mindennapok életének folyamatosan részei voltak az egyházias vagy egészen más jellegű, írott szövegekkel kapcsolatos, családi vagy tágabb (mégis informális) közösségi alkalmak.

Debrecenben a Konzisztórium az írni-olvasni tudást a XVIII. század derekán deklaráltan élet vagy halál kérdéseként kezelte, azaz örökéletre, üdvösségre segítő tudásként értékelte.[63] Tekintettel az Eötvös-féle kötelező népoktatásról szóló törvényre (az 1868. évi XXXVIII. tc., melynek hatása csak évek múlva érvényesülhetett) az 1870-es népszámlálás alfabetizációs adatai azért is revelatív erejűek, mert nem az országos kényszer hatását, hanem a saját belső fejlődés eredményét mutatják, azt a szintet, amit a helyi igények megköveteltek. Mint erről korábbi munkáimban már írtam, az 1870-es népszámlálás határozottan kedvezőbb adatokat közölt Debrecenből, mint a jelentős német lakosságú Pozsonyról, Pestről és Budáról, nem beszélve más, igen tekintélyes nagyvárosok nagyságrendekkel rosszabb, ijesztő statisztikáiról.[64] (Nem meglepő, hogy a „debreceniség” kazinczyánus felfogása egyáltalán nem kívánt foglalkozni ezzel az aspektussal.)

Az írás-olvasás napi gyakorlatára – a kevés szöveggel találkozó, nem értelmiségi foglalkozású cívisek „intenzív”[65] olvasási szokásaira – széles körben jellemző lehetett, hogy nemzetközi példákhoz hasonlóan memorizálták, betéve „tudták” és a következő nemzedékre áthagyományozták néhány könyvük tartalmát.[66] Hazai források alapján Hász-Fehér Katalin a folyamatos („futó”) és az elmélkedő („lassú”) olvasásmódot különbözteti meg. „A Biblia, az erkölcsi irodalom vagy a […] részletekben, szemelvényekben olvastatott klasszikus szövegek nem igényelték azt az olvasási technikát, mellyel egy-egy irodalmi alkotást egyszerre, a műegész belső összefüggéseit is felfedezve lehetett volna áttekinteni.”[67]

[[paginate]]

Természetesen az utóbbi, az elmélkedő vagy „lassú” olvasásmód felel meg a (nemzetközi szakirodalomban nem a legszerencsésebben elnevezett) intenzív típusnak. Az intenzív és hangos olvasásról az extenzív (azaz folyamatos, „futó”) és hangtalan olvasásra való áttérés ekkoriban változtatta meg az olvasók táborát. A hangos olvasás ugyanis közösségbe tagol és „eszmecsere révén megsokszorozza a gondolatot,” míg a terjedőben lévő hangtalan változat individuális jellegű.[68] Az intenzív változat esetében országosan is jelentős lehetett a vallási irodalom aránya. A XVIII. század utolsó harmadában több debreceni előszó említi a kegyességi irodalom közös, hangos felolvasását.[69] A házi istentiszteletek szokását a puritanizmus honosította meg a „Keresztyén Respublikában”, a „háznépbeli isteni tiszteletnek és könyörgésnek” gyakorlására és „a’ Háznépbeli porban heverö kegyességnek fel álltatásáért” írott műveket Debrecen vonzáskörében még keletkezésük után százötven évvel is elővették a családfők.[70] A várossal kapcsolatban élő „köznép” ezen az irodalmon nőtt fel. A több tízezres példányszámban megjelentetett tömegtermékek – XVII. századi kiadványok sokadszori újranyomásai – annak is köszönhették létüket, hogy régiségük által elkerülhették a cenzúrát.[71] Benda Kálmán a kegyességi irodalomnak a népi műveltségre és az irodalmi nyelvre gyakorolt hatását vizsgálva vélekedett úgy, hogy főként a debreceni nyomda őrizte meg a XVII. század nyelvi értékeit és a reformkor ezáltal állíthatta helyre irodalmi nyelvünk XVIII. században megszakadt folytonosságát.[72]

Csokonai e kultúrkör és az univerzális literaria ismeretében hívta fel a figyelmet „a’ gyarló énekes könyvek” és „a’ veszekedő Predikátziók” lappangó nyelvi értékeire,[73] a kegyességi műfajok azonban a felvilágosodás hatására fokozatosan perifériára kerültek, majd esztétikai értékeikre tekintet nélkül söpörtettek ki az irodalmi kánonból.[74] Amint ezt Csörsz Rumen István hangsúlyozza, a „szűr bibliopoliumon” kiterített ponyvairodalmon kívül „a danoló falusi leány”-ra is hivatkozó Csokonai szöveg „egyértelművé teszi, hogy a litterae-nek[75] ebbe a rétegébe valamiképp a szóbeliség is beletartozik /…/ az iskoladrámától a pincegádorig, a menyegzőtől az exameni dalokig vagy a katonatoborzásig. Ezt mai, íráscentrikus irodalom-felfogásunkkal aligha tudjuk megragadni…”[76] A kérdésről sokat mond, hogy a kor kiváló gondolkodói figyelmeztették az irodalmárokat az élő, beszélt nyelvtől való elszakadás veszélyeire.[77] A hagyományok az 1848/49-es szabadságharc jóval fejlettebb sajtóviszonyai között is helyet követeltek Tinódi Lantos Sebestyén XVI. századi archaikus tájékoztatási módszerének, azaz hadi események ponyvára került hírének versben történő továbbítására. Ezek a propaganda versezetek ugyanis elsősorban nyilvános felolvasás céljából születtek.[78]

Ennek a világnak generációk során át gyűrűző hatásairól tanúskodik Arany János híres „önéletrajzi levele” is, amely a zseni kivételességét ugyanúgy hordozza, mint a szóbeliség és írásbeliség viszonyának általánosítható vonásait: „A zsoltárokat, a biblia vonzóbb történeteit – emlékezetem meghaladó idő előtt, hallásból már elsajátítottam, – alig 3–4 éves koromban apám, ki értelmes, írástudó paraszt ember volt – hamuba írt betűkön megtaníta olvasni, úgyhogy mire iskolába adtak […] némi olvasottsággal is bírtam, természetesen olly könyvekben, mellyek kezem ügyébe kerűltek s mellyekhez inkább vonzódtam, mint bibliai történetek, énekek, a ponyva irod[alom] némelly termékei etc.”[79]

[[paginate]]

A XIX. század végén ez még széles körben élő valóság volt és továbbélése egyértelműen nyomon követhető a XX. századig. Jókai a szabadságharc idején, majd később is gyakran időzött Debrecenben. 1891-ben a fültanú hitelességével örökítette meg a járókelő tapasztalatát, mely szerint a Zsoltárokat „munkadalként” is énekelték a helyi mesteremberek: „Népdal ritkán terem Debreczenben, a pusztán inkább. Csokonai dalait, a diákok nótáit énekelték hajdan, dalolják még most is, de a polgárok nagyhírű dalárdái ma már művészi kardalokban remekelnek […] Csak Szent Dávid zsoltárai maradtak meg ősi kedveltségükben, a csizmadia mustájának csattogása közben énekli: Az Úr bír ez egész földdel.”[80]

Ha az iménti kegyességi réteg Debrecen hatásával kapcsolatban meghatározó stiláris és tartalmi súllyal szerepel is, nem feledkezhetünk meg a diákköltészet egyéb „mesterkedéseiről” sem. Hiszen Csokonai édesanyja másféle irodalmi felolvasásokat is tartott „kosztos” diákjainak. Az ehhez hasonló gyakorlat a cívisvárosban 1890 táján is kimutatható volt családok életében.[81] A XVIII. század végén a költői műveket még jellemzően felolvasták, hangosan általában az olyan szövegeket, amelyeket nem megérteni, hanem ismételten átélni akartak.[82] A közköltészet kutatója szintén megemlékezik a fonókról, a faluhelyek gyertya világánál történő felolvasásairól, a „létmód egyik furcsa velejárójának” tartva a „másodlagos szóbeliséget,” mert ezek a szövegek nemcsak kéziratos versgyűjteményekben vagy nyomtatásban terjedtek, de „énekelve vagy szavalva is.” A fentebb stílus képviselői egy ideig magát az éneklést is lenézték, a puszta tényt, hogy „Mendikás tonusú emberkék a’ palaczk mellett” énekelhetik Csokonai Békaegérharcát, hogy „munkára nem született elmék” unalmas óráiktól „dajkai dallás formán” akarnak szabadulni.[83]

Az iméntiekkkel szemben a diákkorában „czimbalom” becenéven szólított Csokonai fuvolázott, klavírozott, tudatosan fordult az énekelt versek hagyományához és egyik legszebb költeményét Haydn zenéjére alkotta. E hagyományos közegből tehát van átjárás, vezettek utak az európai magaskultúrák felé, mint ahogy a német dalok is utat találtak a magyar közönséghez. A szakadék ennek ellenére mélységes. Egyik oldalon Bihari, Lavotta és a pápai „Deákok’ Cántusa” tűnik felségesnek, a másik oldal operája ugyanott disszonanciát ébreszt: „czifra gornyikolás […] mint nálunk a vak koldusok vásárkor, midőn a’ hegedű mellett ezt éneklik: Felemelé Kádár szemeit az égre.”[84] A kultúra kasztrendszerét – a különböző kulturális regiszterek megítélését – a költészet sokat emlegetett „hangszerkatalógusa” is rangsorolta: a felkentek lantjaitól a vásári hegedűn át a tárogatóig, az avatatlanok dudájáig, fűzfa tilinkójáig, a pesti egyetem DGr-t oktató megvetett professzorának „bodza furuglyájáig” és a dorombig.[85]

[[paginate]]

Párhuzamok a tárgyi kultúrában

Mint láttuk, Kazinczy ellenszenvének intenzitásából világosan kikövetkeztethető a város jelentősége a hagyományos kultúrában. A tárgyi kultúra terén hasonló a helyzet. Debrecen vásárvárosként és kézműipari központként nagyjából azonos hatást gyakorolt, mint az írott és íratlan kultúra terjesztésében vagy az oktatásban: termékeit szinte az egész ország területén hozzáférhetővé tette. (A nyomda bizományosai – könyvesboltok hiányában főként a debreceni könyvkötő céh filiálisai – Kőszegtől Nagyszebenig, Pozsonytól Marosvásárhelyig minden nagyobb, vagy református szempontból fontos helyen foglalkoztak könyvárusítással.[86]) A cívisváros iparművészete és egyházművészete, a kézművesek termékei – főként ötvösök, fazekasok, szűcsök, tímárok, gombkötők, szíjgyártók, szűrszabók, pártakészítők, aranyvarrók, asztalosok és számos egyéb helyi mester míves munkái a hazai társadalom elvárásait szolgálták és követték. (Ugyanez elmondható a csizmadiák, gubacsapók és hasonló ágazatok tömegtermeléséről is.) Mivel az ország legelső manufaktúrái csupán a XVIII. század utolsó harmadában és igen gyéren alakultak, Kazinczy életében a „bársonyba és a gubába” öltözött rétegek főként itt és a kisebb regionális piacokon kereshették mindazt, amire szükségük volt.

A hasonló hátterű, organikus gyökérzetű szellemi és tárgyi kultúra párhuzamos vonásait keresve egyúttal a kézműipar és a népművészet határterületeihez is közel jutunk.  Az ide sorolható ágazatoknak[87] csupán egyikét említve példaként, az asztalosság kutatói megállapították, hogy Debrecenben igen korán kialakultak a későbbi népi bútor jellemző típusai, így a cívisváros a maga természetes közvetítő szerepe révén ezen a területen is stílusmeghatározó volt. A debreceni asztalos céhnek a XVIII. században óriási körzetben, 29 helységben voltak filiális tagjai Miskolctól Temesvárig, Ugocsától Békésig.[88] A századforduló táján azonban változásnak indult a megrendelők ízlése. Miközben a falusi nép körében töretlenül népszerű maradt a puhafából készült festett bútor, a polgári közönség egyre inkább a polírozott vagy intarziás keményfát kedvelte. Ami a rokonítható vonásokat illeti, a közköltészetben hasonló folyamat játszódott le ekkoriban: „a hagyományos paraszti kultúrát egy polgári műveltség írta fölül”.[89]

Az ízlésbeli és egyben ipartörténeti jelentőségű változás oda vezetett, hogy a debreceni céh 1826-ban már egyenesen eltiltotta az egyébként is alsóbb kategóriába sorolt mesterek „virágozását” – ezzel háttérbe szorítva a napjainkban áhítattal szemlélt festett mennyezetkazettákat – és elhatározta „a semmi helyen nem tanult ákombák festéseknek eltörlését.”[90] Ebből akár arra is következtethetünk, hogy az ízlésváltás ádáz híveinek talán még a „mendikásokkal” is fölösleges volt türelmetlenkedniük. A debreceni céhek termékei, mestermunkái, a helyi „luxusipar” alkotásai mindörökre eltűntek szemünk elől, azzal a világgal együtt, amelyben a település vonzása érvényesült. Az új korszak logikája szerint, egy időben és párhuzamosan zajlott ez a lassú folyamat mindazzal, ami a közköltészettel történt, amelynek „fogyatkozó holdudvarát” egy letűnőben lévő Atlantiszhoz hasonlította a téma kutatója, „amelynek magasabban fekvő vidékei még lakhatók, míg a többi szép lassan elmerül a tengerben...”[91]

Gáborjáni Szabó Botond

[1] Magyar Grammatika mellyet készített Debreczenbenn egy Magyar Társaság, Bétsbenn, a Magyar Hírmondó Íróinak költségével, 1795.

[2] Debreczeni Attila, A debreceniség, Kazinczy és egy nyelvi paradoxon születése = A debreceniség mintázatai, Városi identitás és a lokális emlékezet rétegei a kora újkortól napjainkig, Főszerk. Fazakas Gergely Tamás, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó,2020., 37. [A továbbiakban: Mintázatai, i.m.,2020,] lásd még Bíró Ferenc, A legnagyobb pennaháború, Kazinczy Ferenc és a nyelvkérdés, Argumentum, Bp., 2010., 190-222.

[3] „A nagy nézeteltérésnek fogalmilag tisztán szinte soha nem jelennek meg az elvi alapjai…” Bíró, i.m., 2010, 188.

[4] Az említett „zsíros szájú” szerző Sípos József református lelkész és szentesi tanár, „… a’ Régieket és helyes Ujjításokat egyformán kedvellő, de a’ nyelvet elrontani iszonyodó Magyar.“ A főszöveg idézetét lásd KazLev, XIV. kötet, 93. 3171. sz. Kazinczy — Helmeczy Mihálynak, Széphalom April. 2. 1816.

[5]  Norbert Elias, A civilizáció folyamata, 2. jav., kiad., Gondolat, Bp., 2004. 74.

[6] A szakirodalom Soloecizmusnak és Xenologiának mondja az idegen nyelvi sajátságok átvételét, a nyelvszokással ellenkező szófűzési rendellenességek alkalmazását, a szórendben és a mondatszerkezetben történő követését, az „idegen kapcsolatok szándékos átültetését”. Lásd Tolnai Vilmos, A nyelvújítás, A nyelvújítás elmélete és története, MTA, Bp., 1929, 8. és 111. Ugyanez Kazinczy szerint: „A’ Grammatica' törvényeivel és a’ szokással meg nem eggyező szóllás…” Kazinczy Ferenc, Tövisek és virágok, Széphalom, 1811, 43.

[7] A Kazinczy Tövisek és virágok c. kötetének (Széphalom, 1811.) címlapján mottóként idézett Goethe verssor azt hirdeti, hogy a szellem és a művészet alkotásai a Pöbel – Kazinczy saját fordításában „alja nép”– számára nem léteznek. https://mek.oszk.hu/18500/18550/18550.pdf

[8] Gáborjáni Szabó Botond, Egy Keresztyén Respublika, Debrecen, = Mintázatai, i.m.,2020, 74-89.

[9] Kazinczy Ferenc, Tövisek és virágok, i.m., 1. és  3. (A Herculeszhez és a  Soloecismusz c. epigrammákban.)

[10] Julow Viktor, Fazekas Mihály, Bp., 1982, 327-330.

[11] A téma helyi vonatkozásait lásd Gáborjáni Szabó Botond, Lelkiismereti szabadság a 18. században – egy reformátussá lett bazilita szerzetes, Endrédi Jonik debreceni aposztázia ügye tükrében = Egyházak és egyházpolitika Magyarországon és Erdélyben a 18-19. században, Tiszántúli Református Egyházkerületi Gyűjtemények, Debrecen, 2016. 75-99.

[12] Debrecen története 1693–1848. 2., köt., Szerk., Rácz István, Debrecen, 1981, 147-155, 158-192.

[13] Diarmaid MCCULLOCH, A reformáció története, ford. VARGA Benjámin, Bp., Európa, 2011,873.

[14] Debrecen története, i.m., 2., köt., 148.

[15] Herpay Gábor, Nemes családok Debreczenben, Debrecen, 1925, 3-4, és 12.

[16] Révész Imre, Bécs Debrecen ellen, Vázlatok Domokos Lajos (1728-1803) életéből és működéséből, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966, 27., 2. jegyzetpont.

[17] „Beöthy Imre és Domokos Lajos Urak, Biharból, rókatorkos zöld mentében, veres nadrággal jelentek-meg, őszek mint a’ galamb, ’s eggyütt állák-ki, meztelen karddal, órájokat.” Pályám' Emlékezete [I.] http://deba.unideb.hu/deba/kazinczy_muvei/text.php?id=kazinczy_onelet_0401_k

[18] Toldy Ferenc, A magyar nemzeti irodalom története a legrégibb időktől a jelenkorig, rövid előadásban, harmadik jav. kiad., 1.k., Bp.,1872, 125.

[19]  Julow Viktor, Fazekas Mihály, = Árkádia körül, Budapest, 1975, 207. Bár a szerző cáfolja a „művelődéspolitikai nyomás” hatását, (Julow, i.m., 1982, 264.) esszéisztikus megfogalmazásai olykor egybecsengenek korának „képviseleti-osztályharcos” megközelítésével, melynek értelmében (a reformkori nemesség érdemeire tekintet nélkül) egyoldalúan a parasztság oldalán állna „az érték és az igazság”. Julow, i.m.,1982, 262.

[20] Vaderna Gábor, Az én poézisom, Fazekas Mihály költészetének líratörténeti helyéről, = Fazekas Mihály, Studia Litteraria, 2020/3-4, 96.

[21] Lásd Kazinczy Berzsenyihez 1815. dec. 18-án írott levelét: „Azt beszéllik ezek az ömlő hexameterek, hogy Ludas Matyit, minthogy neki süveget nem vett, Döbrögi megverette.” KazLev, XIII, 321-324.

[22] E szembesítés lényegét Fazekas Mihály c. recenziómnak (ItK, 2021/6, 884-891.) A Lúdas Matyi olvasatai c. alfejezetében vázolom. Az utóbbi idők vitáiban néhányan megkérdőjelezik Julow Viktor (és a reformkori előzményekkel együtt) Toldy Ferenc (i.m., 125.) idézett koncepcióját is, amely szerint „az elnyomott nép egyik embere keserű bosszút áll a zsarnok földesúron.”

[23] Szilágyi Márton, Textológiai megfontolások és poétikai tanulságok, = Fazekas Mihály, Studia Litteraria, 2020/3-4, 77-78.

[24] Melius Juhász Péter, Az két Sámuel könyveinek, és az két királyi könyveknek … igazán való fordítása magyar nyelvre, Hasonmás formában megjelent Ötvös László szerkesztő gondozásában, Debrecen, 2010, 57.

[25] Lex Politica Dei, Azaz Mindenfele Törvenyek…, Debrecen, Lipsiai Pál, 1610 (RMNy 992 és 993).

[26] Uo., a Polgari Törvenyek 4-8. oldalán.

[27] Régi Magyarországi Nyomtatványok, 1601–1635, Bp., Akadémiai, 1983, 122.

[28] Gáborjáni Szabó Botond, Egy Keresztyén Respublika …  i.m., 2020, 83-86.

[29] A bibliafordító professzor nyomtatott prédikációjában az alábbi mondat olvasható: „keresztyén testvéreidet kegyetlen szolgaságba taszítottad, jobbágyokká és pórokká.” Idézi A Debreceni Református Kollégium története, Szerk., Barcza József, Bp., 1988, 56.

[30] Debreceni Grammatika, i.m., 55.

[31] Gyimesi Sándor, A város, mint földesúr, Debrecen és Szovát viszonya a 18-19. században, = Gazdaság, társadalom, történetírás: Emlékkönyv Pach Zsigmond Pál 70. születésnapjára, Bp., 1989, 157-169. A földbirtoklást illetően a szovátiak „meglehetős szabadság birtokában” éltek, a község a földbőségre tekintettel a határhasználat terén is viszonylag önálló volt. Debrecen inkább törvényességi felügyeletet gyakorolt – a szováti tanács bírói döntéseit a földesúri joghatóság elé kellett terjeszteni jóváhagyásra – azonban a reformkorban anyagi érdekütközéssel járt, hogy a jobbágykérdés érlelődő megoldására tekintettel a város 1830 után pert indított az úrbéres és allodiális földek elválasztására.

[32] Debrecen története 1693-ig, 1.k., Szerk., Szendrey István, Debrecen, 1984, 561.

[33] Lex Politica Dei, Azaz Mindenféle Törvenyek … Debrecen, Lipsiai Pál, 1610, (RMNy 992 és 993). A törvénykivonat  legelső lapjain (a Polgari Törvenyek 4-8. oldalán) olvasható a szolgákról és a gazdákról szóló alfejezet, amely szerint saját nemzetből valót tilos rabként tartani.

[34] Az 1793. évi vizsgakérdések forrásközlését lásd: G[áborjáni] Szabó Botond, A Debreceni Református Kollégium a „pedagógia századában.” Debrecen, 1996, 241. A vizsgakérdés fenti mondata szó szerint megtalálható Martonfalvi György (1670-es) Amesius kommentárjában. Az Amesius kommentár: „1. mert az ember csak más teremtményekre kapott hatalmat, az embertársára nem, 2. mert egy barbár népnek sincsenek a saját kebeléből jobbágyai, 3. mert minden ember egyenlő természettől fogva.” Lásd A Debreceni Református Kollégium története, i.m., 55.

[35] Berzeviczy Gergely, A parasztnak állapotáról és természetéről Magyarországon, c. 1806-ban, Lőcsén kiadott művét és a Kazinczyval folytatott vitát részletesen ismerteti Miskolczy Ambrus, Kazinczy Ferenc útja a nyelvújítástól a politikai megújulásig, Reformot! De hogyan? avagy Kazinczy Ferenc és Berzeviczy Gergely vitája (Budapest, 2009,)c. teljes III. kötete.

[36] Idézi Miskolczy, i.m., IV., A nyilvánosság vonzása és taszítása, avagy Hajnóczytól Kossuthig.  Lucidus Kiadó, Budapest, 2010. 84.

[37] Az a’ konyha szolgáló, a’ kit az összel kegyetlenűl megvertem magam, hogy egy vén ember a’ beárúlása miatt megvágattatott, sírva csókolta kezemet, mikor a’ szekérig mentem.” 1794. dec. 14. Fogságom naplója, Sajtó alá rendezte Szilágyi Márton, Debrecen, Egyetemi kiadó, 2011.

https://madatter.it.unideb.hu/portal/displayDocument/Szervezeti%20t%C3%A1rak/Egy%C3%A9b%20szervezeti

%20egys%C3%A9gek/Magyar%20Irodalom%20%C3%A9s%20Kult%C3%BAratudom%C3%A1nyi%20Int%

C3%A9zet/Dokumentumt%C3%A1r/Kutat%C3%A1s/Kazinczy/K%C3%B6tetek/Fogsagom.pdf

[38] Miskolczy, i.m., III., 73.

[39] Kazinczy levele Berzsenyi Dánielhez, Széphalom, 1809.  febr. 14. KazLev, VI, 1419.sz., 227.

[40] Amikor (börtönből szabadulása után és nősülése előtt) családja a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonított Kazinczy és egy cselédlány kapcsolatának, betegre verték „Marist”, akit a költő Debrecenben, Szentgyörgyi doktornál volt kénytelen gyógyíttatni. Lásd Szauder József bevezető tanulmányát, Kazinczy Ferenc válogatott művei, Bp., 1960, LVI. illetve Orbán László, A Maris históriája, = Ragyogni és munkálni, Kultúratudományi tanulmányok Kazinczy Ferencről,Szerk., Debreczeni Attila, Gönczy Monika, Debreceni Egyetemi kiadó, 2010. 451-464.

[41] Dessewffy József Kazinczynak is eljuttatta Berzeviczyhez írott latin nyelvű levelét. Lásd  KazLev, VI,  Eperjest, 17. April 1809.1460.sz. 331. „Quoad nationalitatem idem cum eo sentio. … Sed quoad sedes dominales tuae, et non Kazintzianae sum opinionis…”

[42] Kis Jánosnak 1801. november 21-én írt levelét idézi Hász-Fehér Katalin, Elkülönülő és közösségi irodalmi programok a 19. század első felében, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2000, 70.

[43] Idézi Miskolczy, i.m., III, 95.

[44] Pl. Gáborjáni Szabó Botond, Hitvitáktól a grammatikusok dühéig, debreceniségtől a cívismentalitásig, Studia Litteraria, 2021/1-2, 296-300.

[45] Debreczeni Attila, A Tövisek és virágok kötetkompozíciója és szöveghálója, Studia Litteraria 2019/3–4, 101.

[46] Az „egyenlőtlenül ellentétes ellenfogalmakat az jellemzi, hogy saját pozíciójukat szívesen határozzák meg olyan kritériumok szerint, hogy az abból adódó ellenpozíció csak tagadható legyen.” Czifra Mariann, Kazinczy Ferenc és az ortológusok, Bp., Ráció Kiadó, 2013, 147-148.

[47] S. Varga Pál, A nemzeti költészet csarnokai, A nemzeti irodalom fogalmi rendszerei a 19. századi magyar irodalomtörténeti gondolkodásban, Balassi Kiadó, Budapest, 2005, 344.

[48] Magyar irodalom, Főszerk., Gintli Tibor, Bp., 2010, 315. és S. Varga Pál, i.m., 2005, 291-294.

[49] A debreceni értelmiség és a DGr támogatta az új szavak alkotását, miközben védelmezte a magyar nyelv egyedi sajátságait („géniuszát”).

[50] A Debreceni Kollégiumba a DGr megjelenése évtizedében 39 vármegyéből 1038 diák érkezett és ugyanekkor 827 tanító távozott a 40 vármegyében lévő „rektóriákba”. Rácz István, Az ország iskolája, Debrecen, 1995, 31-32. és 175-176.

[51] Csörsz Rumen István, A „jámbor puttonos”-tól a „mendikás tónus”-ig, Kritikatörténeti reflexiók a 18–19. századi magyar közköltészethez, ItK, 2015, 71.

[52] Hász-Fehér Katalin, Elkülönülő … i.m., 167-168.

[53] Adománygyűjtő diákok megnevezése – akik ünnepek alkalmával a prédikációval is szolgáló legátushoz hasonlóan megjelentek a gyülekezetekben főként aratás és szüret után – pejoratív megfogalmazásban koldus, latinul mendicans, népiesen mendikás. A kifejezés az általuk is terjesztett közköltészeti hagyományt degradálja.

[54] Csupán 763 egyházközség volt tiszántúli, de a református egyházi vezetők más egyházkerületekben is feljogosították a debrecenieket támogatások gyűjtésére, mert a cívisek a legnehezebb időkben is meg tudták őrizni intézményeiket az egész ország számára, míg a Pataki és Pápai Kollégiumokat időnként elüldözték. A debreceni tanrendet úgy határozták meg, hogy 22 hét szünidő álljon rendelkezésre az országjárásra. A Kollégium emellett – mint a legnagyobb és folyamatosan működő hazai protestáns főiskola – több évszázados nyugat-európai kapcsolatokkal is rendelkezett.1767 és 1784 között pl. 123 peregrinus, éves átlagban 6,8 fő indult Nyugat-európai tanulmányútjára. Rácz István, i.m., 1995, 241.

[55]  Rácz István, i.m., 1995, 15.

[56] Csörsz Rumen, i.m., 71.

[57] Bíró Ferenc, A felvilágosodás korának magyar irodalma, Balassi Kiadó, Budapest,1995, 281. és a „Költészet a mindennapokban” c. fejezet, illetve Bán-Julow, i.m.,14. és a kötet Bevezetése.

[58] Kölcsey Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály munkáinak kritikai megítéltetések, https://mek.oszk.hu/06300/06367/html/01.htm#175

[59] Földi János, Pálóczi Horváth Ádám, Szentjóbi Szabó László, Csokonai Vitéz Mihály, Fazekas Mihály, Pétzeli József, Mátyási József és Édes Gergely.

[60] Bíró Ferenc, i.m., 2010, 205-207

[61] Pl. a DGr Elöljáró Beszédének XIX. és XX. lapján.

[62] Balogh István, Debreceniség, (Egy irodalmi fogalom története és társadalmi háttere,) Studia Litteraria, 1969/7. ,18.

[63] A helyi Konzisztórium pedagógiai munkálata már 1741-ben szorgalmazta, hogy „a családban mindenki, elsőtől az utolsóig tanuljon meg olvasni és vegye kézbe a Szentírást”. 1745. évi határozatuk értelmében a szenátus tagjainak két hetenként ellenőrizniük kellett a körzetükben lévő iskolákat. Lásd: G[áborjáni] Szabó, i,m., 1996, 148, 159.

[64] A Magyar Korona országaiban az 1870. év elején végrehajtott népszámlálás eredményei, Szerk., és kiad., az Országos  Magyar Kir. Statisztikai Hivatal, Pest, 1871. 220-223.

[65] Az olvasástörténeti irodalom két fő csoportba sorolta a kor jellegzetes olvasóit: a „kisszámú könyveinek egyikét újra és újra” tanulmányozó intenzív típusba és a „nagyobb könyvtárral rendelkező, mindig új szövegekre kíváncsi” extenzív olvasóra. Barbier, Frédéric, A könyv története, Budapest, Osiris, 2005, 247.

[66] Az olvasás kultúrtörténete a nyugati világban, Szerk., Guglielmo Cavallo, Roger Chartier, Budapest, Balassi Kiadó, 2000, 2000, 31.

[67] Az új irodalom befogadásának nehézségeire és az olvasásmóddal való összefüggéseire is utal, hogy Kölcsey csupán harmadik, ezúttal hangos felolvasása során döbbent rá a Csongor és Tünde kvalitásaira. Hász-Fehér Katalin, Elkülönülő … i.m., 160-163.

[68] Neumer Katalin, Gondolkodás, beszéd, írás, Bp., 1998, 114.

[69] Pl. [Hatvani István,]Az Úri Szent Vatsorára meg tanító, könyvetske… A’ Jésus Kristusnak egy Rendes Egyházi Szolgája által, Basileában, Im-Hóf Rodolf János által, MDCCLX Esztendöben, 11, 277.

[70] Ezek a kiadványok „nem Tudosoc kedvéért [íródtak] kik e’nélkül nem szükölködnek”. KÖLESÉRI Sámuel, Josué szent maga eltökéllése, avagy az Haz nepbeli isteni tiszteletnek és könyörgésnek gyakorlása..., Debrecen, Rozsnyai, 1682, (RMK I,1281). Lásd még Gáborjáni Szabó Botond, Egy Keresztyén Respublika…, i.m., 83-85.

[71] Ezek a magyar nyelvű kötetek általában bibliai történeteket, erkölcsi tanításokat, elmélkedéseket, imádságokat, tudományt is népszerűsítő prédikációkat tartalmaztak.

[72]Benda Kálmán, A debreceni nyomda és a magyar paraszti műveltség, = Emberbarát vagy hazafi? Tanulmányok a felvilágosodás korának magyarországi történetéből, Budapest, 1978, 439.

[73] Jegyzések és értekezések az Anákreoni dalokra, Cs Vitéz M által, Bétsben, Pichler Antal betűivel, 1803. http://deba.unideb.hu/deba/csokonai_muvei/text.php?id=csokonai_szcsp_05

[74] Szelestei Nagy László, Áhitati irodalom és irodalomtörténeti kánon, = Hagyomány, egység, korszerűség, Az Egyházi Könyvtárak Egyesülése 2009. november 10-i jubileumi konferenciájának előadásai, Szerk., Gáborjáni Szabó Botond, Debrecen, 2010, 31-38.

[75] Pápay Sámuel (A magyar literatúra’ esmérete, Veszprémben, Számmer Klára’ betűivel, 1808, 1.) definíciója szerint a „Könyvekbül ’s írás olvasás útján szerzett tudományok” összessége.

[76] Csörsz Rumen, i.m.,79.

[77] Földi János Kazinczyhoz: „Hogy más légyen a’ Tudósok Nyelve, más a’ népnek beszédbeli Nyelve. Az Istenért Írók, ójátok ettől magatokat.”(KazLev, II., 238: 1791.)  Idézi Benkő Loránd, A magyar irodalmi írásbeliség a felvilágosodás korának első szakaszában, Budapest, 1960. 261.

[78] Sárosy Gyula, Ponyvára került Arany trombita, Debreczen, Városi Ny.,1849.

[79] Arany János levele Gyulai Pálnak, NKőrös. jun. 7. 1855. = ARANY János Összes Művei, szerk. KERESZTURY Dezső, XVI., Levelezés II., 1852–1856, Bp., Akadémiai, 1982, 554–564.: 555.

[80]Jókai Mór, Debreczen, = Az Osztrák‒Magyar Monarchia írásban és képben, 7., köt., Magyarország 2., Budapest, 1891, 314. A musta a csizmadicéhek pecsétnyomóján is gyakran ábrázolt szerszám.

[81] Lásd Matkó Jánosné visszaemlékezését Gáborjáni Szabó Botond, Hitvitáktól…, i.m., 2021, 304, 170. jegyzet.

[82] Neumer, i.m., 122. és 130.

[83] Kazinczyt idézi Csörsz Rumen, i.m.,78-80. Jellemző lehet, hogy Kerekes Ferenc professzor előszava borozás közbeni szórakozásként is ajánlja a Lúdas Matyi olvasását.

[84] Csörsz Rumen, i.m., 83.

[85] Debreczeni Attila, Kiinduló pontok és kontextusok Fazekas Mihály életművének újraértelmezéséhez, Studia Litteraria, 2020/3-4, 38-39. és Merényi Annamária, „Újulnunk szükség( ?)” Ungvárnémeti Tóth László és Czinke Ferenc polémiája, = Margonauták,… 117, és KazLev, X, 12.

[86] Benda Kálmán – Irinyi Károly, A négyszáz éves debreceni nyomda, (1561-1961) Bp., 41-58, és 105.

[87] A téma illusztrált bemutatása (a könyv jegyzetanyag nélkül jelenhetett meg) megtalálható Gáborjáni Szabó Botond – Hapák József, A Debreceni Református Kollégium kincsei, Debrecen, 2006, 167-245.

A néprajzi irodalom a Debrecenből kiinduló közép-tiszai nagy regionális stílust tekinti a hazai kerámia legdíszesebb típusának. (Domanovszky György, A magyar nép díszítő művészete. Budapest,1981, 1, k.,181.) 1770-ben a szabad királyi városokban élő fazekasok közel 20%-a városban dolgozott, számuk 1790-ben meghaladta a százat.   (Varga Gyula, ipari termelés – a társadalom iparos rétegei, = Debrecen története 1693-1849., 2.k.,342.) Hasonló a helyzet a textilművesség szinte minden ágában: „A magyar szűrszabómesterség történetét tulajdonképpen Debrecennel kellene kezdenünk, mert itt van legmesszebbre nyúló emléke a szűrszabóságnak, s a debreceni szűr évszázadok óta valóságos fogalommá lett”- írja a magyar néprajz klasszikusa. (Győrffy István, Magyar népi hímzések. A cifraszűr, Bp., 1930, 111.)

[88] Az inasok és itt dolgozó legények még távolibb vidékekről érkeztek: Székelyföldről, Kassáról, Késmárkról, Sopronból, a Szilágyságból és az Alföld jelentős részéről. Varga Gyula, Adatok a debreceni asztalos céh és a népi bútor történetéhez, Debreceni Déri Múzeum Évkönyve, 1988, 93.

[89] Csörsz Rumen István, i.m., 72.

[90] Varga Gyula, Adatok… , i.m., 93. A tömeges igények szolgálatát a debreceniektől a filiálisok vették át és ez olyan alközpontok megerősödését segítette, mint a közvetlen közelben Hajdúböszörmény vagy Derecske volt. 

[91] Csörsz Rumen, i.m., 87.

Hasonló anyagaink