A recenzens figyelmét ugyancsak megragadta Zsirai László egy 2016-ban megjelent kötetének nyitó verse: Kérelem, melyben a költő arra kéri a Mindenhatót, adjon neki annyi időt, hogy véghezvigye azt, amiben élete értelmét, célját véli felismerni. Amihez lehet, hogy „csak néhány pillanat kell, / vagy néhány küzdelmes évtized, / mi kitermeli azt a gyöngyöt, / mit érdemes versben írni meg”.

Más idő- és másmilyen valóságdimenzióban hasonlóan motiválta alkotói küzdelmeit Ady: „…Ezért minden: önkínzás, ének: / Szeretném, hogyha szeretnének / S lennék valakié, / Lennék valakié”.

Zsirai nyitott életműve a misszió, a nemzet szolgálatának jegyében áll. Sok versében tudatja velünk, hogy szolgálattevőnek érzi magát. Olyan szépséges belső parancs ez, ami elől nincs menekvés. Küldetéstudattal, átszellemülten végzi is önként vállalt nemes feladatát. „Mi mást tehetnék érted, hazám népe, minthogy lírából szőjek biztató szavakat, / míg erőm engedi, s reményem marad.”

Az életben gyakran találjuk szembe magunkat a talányossal, olyasmivel, aminek nem tudhatjuk a végkifejletét. Ám ilyenkor szerencsére mellénk szegül a remény. Hisz sohasem abban reménykedünk, ami van, hanem mindig olyasmiben, ami még nem létezik, de óhajtjuk a bekövetkezését. Vagy ellenkezőleg, abban reménykedünk, hogy az, amitől tartunk, félünk vagy rettegünk, nem fog bekövetkezni. A remény potenciális távlat, virtuális lehetőség, aminek valósággá válása nagyrészt a külső körülmények alakulásától függ, de személyes hozzájárulás nélkül könnyen elmaradhat. Az embernek olyan a remény, mint a légszomjban szenvedőnek az első mély lélegzetvétel, megváltó erejű. Remény és hit kölcsönviszonyban vannak: motiválják, éltetik egymást. Ha erre – egyáltalán nem véletlenül – ráirányítjuk a figyelmünket, azt látjuk, érezzük, hogy a politikum és az etikum összhanghiányban szenvednek. Kettejük kézfogására csak nagy ritkán kerül sor. Ugyanis a politikum legfőbb célja a hatalom megszerzése és megtartása. Ezért az eszközökben nemigen válogat.

[[paginate]]

Az erkölcs viszont a humánum felől közelít. Kettejük viszonya – enyhén szólva – diszharmonikus. A népének, közösségének elkötelezett költő érzékeny antennáival szomorúan tapasztalja is ezt, ezért a húrok közé csap, pengeti hangszerét, zengi verseit, hogy az óhajtott összhang, sarjadva, kifejtse jótékony hatását. A költő, a poézis az igazság univerzumának győzelméért eseng. Természetesen a hiteles költészetre gondolunk. A hamis ideológiák szolgálatában álló álművészeteknek megszámláltatnak a napjai: „Pusztul az éden körülöttünk. / Kihűlt virsli lett életünk, / s a boldogság régen / elsikkasztott fűszerében / csak reménykedhetünk.”

Zsirai László nem mellesleg természetfestő is. Magával ragadóan ecseteli a legkülönbözőbb természeti tüneményeket: a lelki tisztaságot sugalló fehérlő telet éppoly vonzóan írja le, mint az újraéledés ígéretét magában rejtő tavaszt, vagy az életteljességet sugárzó nyarat, illetve a tűnődésre késztető őszi tájat a maga hanyatló színpompájával: az élet örök körfogásának isteni ajándékát tárva így elénk. A szerző teljes összhangban él a természettel, ami mai egyhangú szürkévé foncsorozott világunkban ritka kiváltság. A természeti jelenségek színeváltozásai az ember megannyi lelkiállapotának hasonmásai: gyöngédséget és szeretetet, örömet és bánatot, önzést és erőszakot, szánalmat és... válthatnak ki belőlünk. „Amint a versek bokra kizöldül, / s a remény rímeket virágzik, / tavasszal hiteget március – / Szívekben szerelem csírázik.” Másutt pedig így pengeti hangszerét: „A madarak füttyös kedvét / minden nyáron lekottázom / azért, hogy az ember lelkét / felfrissítsék bármi áron.”

Ne menjünk el szótlanul a költő négysorosai mellett sem, hiszen valamennyi egy-egy aforisztikus megnyilatkozás. Az önző érdekek virulása idején, a mammon uralta valóság bugyraiban szorongva szomorúan tapasztaljuk a morális értékek mindennapi hátratételének következményeit: „A nemes erkölcs hol marad? / Csak materiális érdek volna a világ? / Hiszen a boldogságra csak / a szeretet tehet méltó koronát.” Négysorosokat emlegetve, jó szívvel emlékezem Horváth Imrére, e műforma nagymesterére. Anno nagyváradi diákként az ő négysorosaival szerettem bele költészetébe. Érettségi tablónkra sem véletlenül került Horváth Imre egyik remek négysorosa: „Ne pihenj, száguld az idő / Te előtte haladj / Ha percig állsz, meghalsz te is, / Akár a pillanat.”

S ha már a költői bravúroknál tartunk, villantsuk fel Zsirai költői talentumának másik arcát is, a rímes formákban irizáló játékosságot. „Költők vagyunk: / költögélünk, / rímhez rímet / öltögélünk.” Jó, hogy van ilyen is, hiszen mosolyt csal az olvasó, hallgató arcára.

[[paginate]]

Nem mondunk újat azzal, ha kijelentjük, hogy az életben legfontosabb érzés a szeretet. A nagyvilág mégis szeretethiányban szenved. Pedig hogy’ vágyunk rá, hogy epekedünk érte: „Ha jóra / törekednünk / kötelez a kedvünk, / ha nincsen is / a tóparton telkünk, / építkezés / történik meg mégis / belül, mitől / gyarapszik a lelkünk.” Ki a megmondhatója, miért mérték/mérik gyűszűvel a szeretetet, a jóságot a hatalommal bírók, miközben dézsával nagylelkűsködték, öntik ma is milliókra az Isten- és emberellenes undorságokat, amik csakis romlást hozhatnak az amúgy is ezer sebből vérző társadalmi együtt élőkre?

Aki idegenben él, az valójában sínylődik. Így van ez még akkor is, ha nevezett, téveszmésen, máshogy érzékeli. Ennek a lelkiállapotnak a keserűségét csak az tudja megítélni a maga mélységében, aki személyesen megtapasztalta a sanyarú másod-, sokadrendűség nyomasztó valóját. Aki pedig hazátlan kozmopolitaként azt harsogja felelőtlenül: ubi bene, ibi patria (ott a hazánk, ahol jó dolgunk van), az – a recenzens szerény véleménye szerint – erkölcsi nulla. A megvetendő kozmopolita-attitűdről Zsirai is hasonlóképp vélekedik: Lehet „zsírosabb a falat”, „cipője fénye fényesebb”, „igazsága hazugabb, s lelkének kínja kínosabb”. A valóságos lelki nyugalmat az adja meg igazán, ha „egyazon szellemi égbolt alatt” (Illyés Gyula) ítélünk, érzünk, vallunk, küzdünk, élünk.  „Valójában csak anyanyelven tudunk őszintén énekelni!” – következtet a költő.

Fentebb futólag jeleztük, hogy itt, egy csokorba fogva, Zsirai László három verseskötetéről átfogóan szólunk. A Lélek emeli fel című legfrissebb könyvében a szerző – feltétlenül méltánylandóan – a hazaszeretetet helyezi minden más morális érték fölé: „Szeretjük hazánkat, / mint anyánkat. / Mosolygó arcok, / mosolygó tájak, / Isten napsütése – / S ha mégis szívünkbe / harapna a bánat, / lelkünket védje / biztonságos béke!”

Kortárs költők között szinte kivétel számba megy, de Zsirainál szenvedélyes szerelmes versekre nem bukkantunk. Ellenben költői világában egyszer csak váratlanul elénk toppan az egyidejűleg Aphroditét és Vénuszt megtestesítő, életünk párját jelenítő Nő, aki előtt a feltétlen főhajtás szépséges férfiúi gesztus, kötelesség: „A nő arca mosolygós barack, / tengermély titkot rejt szeme – / hangjában simogató szavak / sora, mintha zene zengene.”

[[paginate]]

Tovább haladva e költői világ szépséges ösvényén, megbizonyosodunk róla, hogy szerzőnk szinte szünet nélkül töpreng a valóság és az etikum áhított frigyén. Más-más irányból közelítve merül fel benne ez a kérdés azért is, mert az erkölcsnek nincs önálló, objektív léte, mint, például, a tudományos tényigazságoknak. Az erkölcs tettekben vizsgázik: cselekedeteinkben, gondolatainkban, szándékainkban, érzelmeinkben ölt testet. Egy tett, egy gondolat, egy érzés vagy szándék… lehet erkölcsös, vagy híjával e szerfölötti emberi értéknek: „Az erkölcs fölött sose fog / győzni álérdek szülte jog.” Megnyugtató. Emberileg épp oly igaz ez, mint amilyen szép az „ösvényt sóhajtana a rét” és a „gond-felhők mögött is él a remény” költői kép.

Zsirai Lászlónál fajsúlyos helyet követel magának az Én. Akár tud róla az író, akár nem, az alkotó – valamilyen módon – mindig magáról is vall. Persze nem narcisztikusan, hanem másokkal, nemzetközösségével s a mindenséget irányító Gondviselővel természetes összhangban. Sohasem testvéreinket negligálva – ami napjainkban világszerte oly divatos –, ellenkezőleg, saját személyét mindenkor a nemzetközösség részének tekintve; annak előmenetelét keresi, az egymás javát előmozdítandó igyekezet módozatait fürkészi, szorgalmazza.

Tagadhatatlan, hogy rajtunk és bennünk – többnyire észrevétlenül – munkál a múló idő. Küszködünk magunkért, szeretteinkért, némelykor apróbb győzedelmeknek is örvendhetünk, ámde egyszer csak váratlanul alábukunk: „Lassan beérünk / learatnak. / Egymáshoz dőlünk, / mint a kazlak.”

Mindezeket végiggondolva, rádöbbenünk arra a feltétlen igazságra, hogy az élet koronája: a tiszta jellem: „Az embert, ha támasztéka nincs, / tartsa karó-egyenes gerinc, / mert fújhatnak bármilyen szelek, / jellemét nem hajlíthatja meg.”

Romosodva, az előbb építő, majd fokozatosan megrokkantó időben az egyén keresi a gyógyulási esélyeket; ami épp oly természetes, mint amilyen ostoba nagyképűség az elmúlás gondolatának lefitymálása. Mondjuk csak ki nyugodtan és őszintén: az élet legnagyobb kérdése az elmúlás, a halál. Aki valamit is ad magára, és belegondol ebbe az igazságba, belesajog a felismerés: fizikai mivoltunkban egyszer végleg eltűnünk. A csupán évtizedekben mérhető emberélet nemigen több villanásnyinál az örökkévalóság időtlenségében, mégis minden erőnkkel ragaszkodunk hozzá. Ragaszkodunk, mert a létezést megnyugtatónak érezzük, viszont az ismeretlentől félünk, szorongunk, ritkábban tán még rettegünk is. Pedig a halál az élet tartozéka, az élettel szembeni önálló hatalom. Minden élőlény a halál tőszomszédságában él, de ezt csak az ember képes felfogni. Ami elcsüggesztheti ugyan, de meg is acélozhatja, hogy fizikai végességének tudatában farkasszemet mer nézni a nagy ellenféllel. Ettől hősies és méltóságteljes az ember élete. Mert miként a költő rendíthetetlen hitében mondja: az Úr kegyelméből az enyészet legyőzetik, ha az egyén Teremtőjét félő és tisztelő, embertársait szerető életet él. Így már a távozónak is nyugodtan elengedheti a kezét: „Feszül a ragaszkodás lánca, / nagy próba gyengülő karoknak, / elkísérni a mennyországba / átengedem az angyaloknak.”

[[paginate]]

Zsirai költészetében az ittlét és a transzcendencia, az egyik létformából a másikba való átmenet igen fontos gondolat. Azonban mélységes istenhitéből fakadóan megnyugtatja, hogy az, aki fizikai létéből szemünk előtt eltávozott, lelki valójában tovább él, van, létezik.

A három kötetben megszívlelendő tanácsokra, követendő költői üzenetekre, potenciális értékekre bukkanunk, ami ugyancsak biztató elidegenedett mai világunkban. Ahol embermilliók nemcsak a Teremtőtől fordultak vagy távolodtak el, hanem mind többen és többen elvetemült, alávaló tettekre is készek. Határtalan bírvágyában a hipertrófiált Ego a világ középpontjának képzeli magát; ostobamód azt képzeli: körülötte forog a világ, minden őérte van, mindenkinek őt kell szolgálnia.

Fentebb az önzést ostoroztuk – joggal. Ugyanakkor arra is fel kell figyelnünk, milyen fontosak számunkra embertársaink gyógyírral felérő kedves szavai, megnyilvánulásaik. „Rossz hatással vagyok magamra, / belehalok minden szavamba, / ám – mint a mosolyod a Naptól – / feltámadok minden szavadtól.”

És végül itt a kérdések kérdése: az anyanyelv szentsége. Aki „színmagyarul” olvashat verset, annak szíve-lelke felderül. A költőt öröm fogja el, amikor kissé hezitálva megkérdezi magától: „Mondatokból gyöngyöző érzelem / hullámzik a napsütött réteken. / Istenem! Vajon az én érdemem?” Nem, ez nem személyes érdem, sokkal inkább nemzetünk öröksége – csodás adomány. Anyanyelvünket ajándékba kapni, szabadon szárnyalva alkotni vele, maga a felhőtlen boldogság. Ám ezzel nagyon komoly személyes felelősség is jár: művelve védelmezni, romlatlan állapotban továbbadni anyanyelvünket az eljövendő nemzedékeknek, szent kötelesség. Súlyos bűnt követ el, aki anyanyelvünkkel szemben tiszteletlen: nyomorgatja vagy – mert hiteles értékek létrehozására képtelen – ostobán ripacskodik. „Könyvek lapjairól integet lelkem. / Érezheti, kit jóra ingereltem”.

Zsirai László folyton gazdagodó költői munkássága a „a spirituális realizmus jegyében” teljesedik. Költészete következetesen képviseli a „keresztyén és polgári értékrendet”.

Befejezésül egy személyes élménnyel búcsúzom. Bukarestben járva megtudtam, hogy a román fővárosban három magyar egyház működik: egy római katolikus és két református. A Zágonból odakerült Páll Antal káplánt, a Püspöki Konferencia titkárát nem annyira a gyülekezet múltjáról, mint inkább jelenéről és jövőjéről faggattam. Négyen vannak káplánok: három elrománosodott csángó-magyar és ő, a székely-magyar. Négyük közül egyedül neki tilos betekinteni az irattár dokumentumaiba, hogy megismerje az intézmény sokszázados etnikai és nyelvi összetételének alakulását. „De élni tudni kell, még olyan helyzetben is, ha a családba beleszületik egy ’bitang’ gyermek” – mondta.

Aniszi Kálmán