Piacgazdaság és etika – egykor és ma, Európában és annak peremén

A Károli Gáspár Református Egyetemen 2016. október 13-án A protestáns hivatásfelfogás és az etikus gazdasági és vezetési elméletek címmel megtartott konferencián elhangzott előadás írásos változata.

Amikor ma, magyarként a társadalmi jelenségeket ‒ ezek között az aggasztó folyamatokat ugyanúgy, mint a reményre okok adókat ‒ értelmezni akarjuk, fontos hosszabb időtávra visszapillantanunk. Ugyancsak lényeges, hogy nemzetünk állapotát tágabb összefüggésekben (európai, sőt globális összevetésben) vizsgáljuk. Az időbeli és térbeli kitágítás minden bonyolult, soktényezős jelenség elemzésénél ajánlatos, hacsak azt nem gondoljuk, hogy amit vizsgálunk, az előzmény és példa nélküli, és hogy idővesztegetés lenne a múlt felidézése és a mások tanulságainak latolgatása.

Nos, ha valaki úgy gondolja, hogy a magyar gazdasági élet gyarlóságai, ellentmondásosságai, netán botrányai (esetleg mások szerint: nagy sikerei és világra szóló eredményei) csakis és kizárólag itt és most állnak elő, azonnal bizonyítékát adná jelenlegi bajaink egyik forrásának: a valóságismeret hiányosságának, esetleg a valóság és a tények elutasításának. Hiszen belátható, hogy a mai magyar társadalmi és gazdasági szisztéma (nevezetesen: képviseleti demokrácia és piacgazdaság) a Föld egyik ismert, ha nem is egyedüli rendszerének a mi sajátos viszonyaink közötti megtestesülése. Értékalapjairól, etikai ügyeiről nehéz úgy folytatni értelmes diskurzust, hogy ne vegyünk tudomást a mai állapotaink előzményeiről, valamint más országok és társadalmak létéről, az általuk mutatott vonzó vagy taszító mintákról, és általában a világban érvényesülő kölcsönhatásokról. Ezért bár magyarként és keresztyénként legfőképpen a jelenünk, valamint a gyermekeinkre, unokáinkra váró magyar jövőnk foglalkoztat minket, viszonyaink elemzését messzebbről és tágabb keretet tekintve kell elkezdenünk.[1]

Kiindulópontunk azonban a mai magyar valóság. Annak az egyik idetartozó társadalmi ténye az a gyakori életérzés, miszerint a magyar piacgazdaság erkölcstelen, tisztességtelen, a gazdagsághoz nem vezet becsületes út, a boldoguláshoz nem elég a kemény munka, a takarékos életvitel, a tudás, a hivatás szeretete és tisztelete.[2] Munka, takarékosság, hivatástudat: pontosan ezen jellemzők meghatározó jelentőségét tárgyalta bő évszázaddal ezelőtt Max Weber, német társadalomtudós a protestáns etikáról és a kapitalizmus szelleméről írt nagyhatású munkájában.[3]

Mégis, a közvélekedés szerint ezekkel nem lehet (vagy nem ezekkel lehet) boldogulni mifelénk. Igaz, a piaci renddel szembeni mai széleskörű ellenérzés nem meglepő. 2016-ban csupán hét évvel vagyunk egy súlyos, globálisnak nevezhető pénzügyi válság után, amelyik a magyar gazdaságot különösen erősen sújtotta. Jelenleg a legátfogóbb makrogazdasági eredménymutató (bruttó hazai termék ‒ GDP) szerint a magyar gazdaság teljesítménye éppen csak eléri a válság előtti szintet, a lakossági fogyasztás vagy a beruházási volumen pedig még mindig nem érte utol a nyolc évvel ezelőtti nívót. Míg a GDP vagy a beruházások alakulása keveseket foglalkoztat, ám a lakossági jövedelem és az anyagi fogyasztás sokak számára igen fontos. Ha tehát ez utóbbi vonatkozásokban még mindig a nyolc évvel ezelőtti nívó alatt áll az ország, akkor ez a tény elég sokat megmagyaráz a gazdasági viszonyainkkal, akár egész rendszerünkkel szembeni ellenérzésekből.

Az elégedetlenség érzését külön indokolja, hogy a családi jövedelmek megoszlása a válság, valamint az utóbbi évek adórendszer-változásainak együttes hatására egyenlőtlenebbé vált Magyarországon. 2007-hez képest a leggazdagabb jövedelmi ötöd részesedése nagyot nőtt (2014-re az összjövedelemből 38%-ra), az összes többi jövedelmi ötödnek csökkent a jövedelmi részesedése, és leginkább a legszegényebb 20% helyzete romlott az elmúlt nyolc évben.[4] Egyszerűbben szólva: keveseknek sokkal jobban megy, mint korábban, de a társadalom nagy hányadának romlottak az anyagi viszonyai.

[[paginate]]

Bármennyire is kézenfekvő, hogy az anyagi fogyasztás szintje, a materiális jólét alakulása erősen befolyásolja az emberek nagy részének a hangulatát és világképét, mégis elgondolkoztató, hogy a piacgazdaság erkölcsi megítélésében milyen nagy változás állt be két évtized alatt, holott akkor a mainál rosszabb anyagi viszonyok közepette éltünk. Amikor az 1990-es évek második felében, a piacgazdaságra való visszatérésünk első évtizedében a kapitalizmus erkölcsi alapjainak témájával foglalkoztam, jelentősen más volt a közvélekedés.[5] Akkor, a rendszerváltozás igen nehéz, megrázkódtatásokkal és reményekkel teli időszakában azt találtam, hogy a mai negativizmustól eltérően a többség nem látott kapcsolatot a két fogalom között. Ahogy mondták: egy dolog a gazdaság, és más dolog az erkölcs.

Az persze akkor sem volt objektíve igaz állítás. A gazdaság és a közerkölcs között mindig is létezett kapcsolat, és e viszony sosem volt egyszerű, egyetlen mondattal jól leírható. Tudjuk, hogy már az ókori görögök (az ökonómia szó megalkotói) jól ismerték a pénz, pénzgazdaság természetét. Platón ideális államában volt helye a kereskedőknek, a pénznek és a vagyonnak, ám mindezzel szembe állította, hogy az értelmes és szabad ember harmóniára, arányosságra törekszik, és ezért nem fog pénzt pénzre halmozni a végtelenségig. Azért vetette el az arany és az ezüst felhalmozását, mert kizárt, amint mondta, hogy az emberek egyszerre legyenek jók és gazdagok, legalábbis ha azt tartjuk gazdagnak, akit a tömeg: a tömeg szerint az a gazdag, aki a legtöbb vagyonnal rendelkezik, tehát olyasvalamivel, amit gazember is megszerezhet.[6]

A rákövetkező korokban a társadalomnak az anyagi gazdasághoz fűződő kapcsolata rengeteget változott, de ez a kapcsolatrendszer mindig ki volt téve a hatalmi viszonyoknak. Nyilvánvalóan így volt ez Luther Márton fellépése idején: a kapzsiság és vagyonfelhalmozás elleni állásfoglalásával alapjaiban támadta meg annak az uralmi rendszernek a legitimitását, amelyben a spirituális és egyben hatalmi központ (Róma) a szegénység erkölcsi nagyságát hirdette, de ugyanakkor vagyont vont el és halmozott fel. Úgy ráadásul, hogy az egyházi vagyon zöme nem szolgálta a rászorulókat, sőt visszafogta az emberi szükségletek szolgálatára kész rétegek gazdasági aktivitását. A nem-produktív vagyonhalmozással az értelmes, hasznos földi életet, a választott hivatás gondos művelését állította szembe; ezen lutheri értékek akkori felmutatásának fontosságát nehéz túlbecsülni. Valóban hatalmas jelentőségű fordulatot hozott Európa életében, hogy a sokágú Reformáció a becsületes munka, a takarékos életvitel és az ésszerű gazdálkodás értékét vallotta és hirdette.

Érdemes ideidézni Kálvin János Institutiojából a nyolcadik parancsolat („Ne lopj”) kommentárját. Abban arról szól, hogy csak tisztességes és törvényes nyereségre szabad törekednünk, nem kívánkozhatunk jogtalanság árán meggazdagodni.[7] Itt továbbá utal a magántulajdon fontosságára, és arra szólít fel minket, hogy „tanáccsal és tettel” támogassunk másokat tulajdonuknak megtartásában.

A nagy gondolkozók munkásságának áttekintéséből levonható a következtetés: a magántulajdonon nyugvó nyereségelvű gazdasági rendszer tartósan hatékony működésének világos, igen jól definiálható jogi-politikai-értékrendi-etikai előfeltételei vannak. A piacgazdaság ugyanis nem azonos azzal, hogy valakik bármely áron gazdagok akarnak lenni. Nem. Ez valóban rendszer, azaz rend (ordo). Ha a működéséhez szükséges intézményi tényezők hiányoznak vagy megsérülnek, a rendszer nem képes jól működni. De meg is fordítható a tétel. Ha az egyéni kezdeményezésre, hivatás-szeretetre, kalkulációra és ésszerű döntésekre épülő piacgazdasági rendszer valahol, valamikor nem képes hozni a tőle elvárható anyagi eredményeket, akkor meg kell vizsgálnunk, hogy ott és akkor milyen mértékben állnak fent a tisztességes és törvényes meggazdagodásnak az intézményi és politikai feltételei, élnek-e az írott és szokásbeli jogi szabályok, érvényesülnek-e a piaci gazdaság szigorú etikai normái.

Nem új felismerésről szólok. Adam Smith nagy műve (A nemzetek gazdagsága – avagy más fordításban: A nemzetek jóléte /Wealth of Nations/, 1776) kimutatja, hogy milyen társadalmi tényezők hatására sokszorozódik meg az anyagi erő, a gazdasági teljesítmény.[8] Ezek: a szakosodás, a munkamegosztás, a gyári szervezés. Majd jóval később társul ezekhez a gépek alkalmazása, a modern technológia. Most éppen a negyedik ipari forradalom időszakába lépünk bele. De a lényeg a munkamegosztás és az önkéntes árucsere (vagyis inkább: tevékenység-csere). Adam Smith-t sokan a fékek nélküli piacgazdaság hirdetőjének tartják, ám ez tévedés. A bölcs skót (nem véletlen, hogy a skótok, hollandok, angolok, svájciak, a franciáknál pedig a hugenották jártak élen akkortájt a gazdasági élet nagy felemelkedésében) egyébként a morálfilozófia professzora, nagyon is tisztában volt a társadalmi rend szerepével. Ahogy írta: a munkamegosztás révén bekövetkező termelékenység-növekedés az, amely „valamely jól kormányzott társadalomban a legalsóbb néprétegekig terjedő általános jóléttel jár” (i.mű 22. old). Ismétlem: jól kormányzott társadalomban.

Létezik itt azonban egy olyan mély összefüggés, amelynek felismerése segít eligazodnunk a későbbi korok, és nem kevésbé napjaink ellentmondásos viszonyai között. Amikor a kereskedő, a bankár, a távoli piacok igényeire figyelő vállalkozó a munkamegosztás forradalmian hatásos eszközeivel él, egyben túllép a személyes ismeretség szűk körén. Ettől lesz olyannyira hatékony, termelékeny a piaci (azaz árucserén nyugvó) rendszer, hiszen hatóköre nem szűkül le a helyi közösségre. Ezzel azonban a személytelenségnek, a csupán pénz általi közvetítettségnek a perspektívája is megnyílik, és felléphet a szinte határtalan növekedés kívánása, a féktelen gyarapodás veszélye ‒ és veszélyt mondunk, ha még emlékszünk a görög bölcsek intő szavaira. Másfelől a szűk, feudális lokalitásból, a legfeljebb céhes méretű keretekből való kilépéssel anyagi alapokhoz jutnak a nagyobb entitások, mint amilyenek a nemzetállamok. Azaz úgy is fogalmazhatunk: a piacgazdaság (kapitalizmus) erőteljes előmozdítója a modern állam (a nemzetállam) felemelkedésének. Ám a gazdasági tevékenység hatóköre könnyen túlvezet az államhatárokon, sőt világméretű pénzügyi, kereskedelmi kapcsolatrendszerek alakulnak ki, ettől azonban a különféle nemzetek tartósan megőrizhetik nyelvüket, identitásukat.[9]

[[paginate]]

Max Weber a protestáns többségű Észak-Amerika és a római katolikus Dél-Amerika közötti gazdasági fejlettségbeli kontrasztból, a hasonló nyugat-európai kettőségből erőteljes tételt állított fel. Idővel aztán a protestáns etikának tulajdonított magyarázó erő intenzitása gyengült, egyebek mellett amiatt, mert a modernizálódó katolicizmus a korábbitól sokban eltérő módon fordul immár a társadalom gazdasági, szociális ügyeihez. Azt is megmutatta a gazdaságtörténelem, hogy a piacgazdaságban sokféle értékrenddel lehet érvényesülni: Európa nagy korszakát követően elsőnek a japán etikai-kulturális keret bizonyult életképesnek, versenyképesnek a piaci rendszer működtetésében. Később más érték-konstellációk mellett is megvalósult erős gazdasági növekedés, anyagi fejlődés, gondoljunk a mai korszak kínai, indiai növekedési sikertörténeteire.

Ezért túl is léphetnénk a protestantizmus világképének, értékrendjének taglalásán, ám annak egy lényeges elemét ‒ a tudás központi jelentőségét ‒ mindenképpen meg kell említenünk. A gazdasági sikereknek erős magyarázó tényezője az, amit a társadalomtudomány emberi tőkének nevez. Ez magába foglalja a színvonalas oktatást, a tudományok megbecsülését, az anyanyelv tiszteletét, a kulturális értékek őrzését ‒ csupa olyat, amely iránt például a budapesti Fasori gimnázium, valamint számos református líceum olyan erős és elkötelezett volt, és remélhetőleg maradt.

Az értékrend szerepe tehát meghatározó, noha a globális piacgazdaságban ma kevésbé a vallási háttér (katolicizmus versus protestantizmus) dönt gazdasági siker és sikertelenség ügyében. Máshol találhatók a hasítások a társadalmak és térségek között. Ahol a piacgazdaság – ahogy Adam Smith mondta – jól kormányzott társadalom (de legalábbis: kielégítően kormányzott társadalom) keretein belül működik, ott termelékeny, gazdaságilag és műszakilag innovatív a rendszer. Nem mentes jövedelmi, vagyoni jellegű belső aránytalanságoktól, és hordoz veszélyt a természeti környezetre nézve, ám éppen gazdasági hatékonysága révén elég értéket termel ahhoz, hogy a társadalom belüli jövedelmi és esélybeli kiegyenlítésre legyen miből fordítani, ha megvan a társadalmi akarat és politikai szándék. Erős gazdaságban a természet kímélésének technikai feltételei is jobbak, mint a piaci fejlődés peremvidékein. Márpedig az igazi gond pontosan ott jelentkezik: a periférián, a peremhelyzeti létben. Ott a centrumbéli országoknál nagyobb jövedelmi aránytalanságokkal, társadalmi igazságtalanságokkal és természetpusztítással járhat a piacgazdaság.

És ez a helyzet a mi térségünkben, amely a piacgazdasági fejlődéstől való részleges elzártság négy évtizedében 1990-re olyan történelmi elmaradottságot halmozott fel Európa kevesebb megszakítottságot elszenvedő nyugati feléhez képest, amelyet nyilván lehetetlen vállalkozás lett volna belátható időn belül behozni. Ám mi magunk is megtapasztalhattuk akkor: a térség népei pontosan e lehetetlen feladat teljesítését kérték számon vezetőiken, kormányaikon. Amikor pedig elmaradt a várt és remélt anyagi felívelés és a gazdag nyugati szomszédok életszínvonalának megközelítése, széleskörű csalódottság kezdett elterjedni a társadalomban. Majd jött a 2008-9-es globális gazdasági válság, ami az európai peremtérséget az átlagosnál jobban megrázta, és a kilábalás a legtöbb érintett országban, így hazánkban is, meglehetősen elhúzódott. Ennek nyomán még inkább megrendült a piacba, a vállalkozásba, a pénzvilágba, sőt általában a gazdaságba vetett hit, odalett a piaci rend respektusa, és felerősödtek a populista és gazdaság-ellenes irányzatok.

Ugyanakkor nem tűnt fel alternatív társadalmi-gazdasági rendszer, amely működőképes megoldást kínálna a bajokra. Nem volt még annyira régen a tervgazdaság, hogy egy újabb a szocialisztikus-kommunista társadalmi kísérletnek sok híve támadna. De sokan az erős állam és a kemény vezetők felé fordultak, onnan várva védelmet az általuk nem eléggé értett, fenyegetőnek látszó új folyamatokkal szemben. Válságban felértékelődik a nemzetállam mint védelmi keret, noha nem nehéz belátni, hogy korunk legtöbb nagy gondja, feladata, megpróbáltatása nem oldható meg nemzeti keretek között, legyen szó a globális klímaváltozásról, az új ipari forradalomról, a demográfiai krízisekről vagy éppen a nyugati fejlett világ és a pozíciófoglalásra törekvő országok közötti geopolitikai konfliktusokról.

Ebben a megzavarodott világban hazánk viszonyai nem számítanak különlegesnek, hiszen a Brexittől az amerikai elnökválasztásig, a gazdasági ütemvesztésre válaszként adott orosz hatalmi politikáig egy sor váratlan, nehezen értelmezhető és sok veszélyt hordozó fordulatot látunk. Zavar van a világban. Mégis nekünk a saját hazai gondjaink a legfontosabbak, és itteni tennivalóink a legsürgetőbbek. Ezek között csupán kettőt említek, melyekkel való szembenézésben a máig érvényes protestáns értékeink segítségünkre lehet.

Az egyik a véres háborúk, katasztrófák elől menekülők, vagy csupán a jobb élet reményében felkerekedők ügye. Bonyolult gyökerű, nehéz társadalmi jelenségek ezek, amelyeknek sokféle vonatkozása között nem könnyű az eligazodás. Ám éppen ezért fontos a jelenségek keresztyén értékelvű értelmezése. Többen érezzük úgy, hogy a sekély médiának, a politikai propagandának és a széleskörű tudatlanságot kihasználó megmondó-embereknek kitett magyar társadalom nem kapott kellő eligazítást az írástudóitól, az egyházaitól a menekültek ügyében, mint abban sem, hogy fiataljaink közül miért választják olyan sokan életük folytatását hazánkon kívül.

A másik nagy, és a gazdaság etikai alapjainak témájához még szorosabban kapcsolódó jelenséghalmaz, amely kapcsán a jelen kor protestánsának protestálnia kell: a korrupció és nepotizmus, a közpénzek dézsmálásának gyakorlata. Ismerjük a magyar múltat, és azt is tudjuk, hogy máshol is tartós etikai bajokkal élnek együtt a társadalmak, de mindez nem ment fel minket a gondolkodás és cselekvés feladatának vállalása alól.

Merítsünk hát az előttünk járó nagyjaink példájából erőt, tisztánlátást, bátorságot ahhoz, hogy a mi korunkra jutó teendőknek és feladatoknak képességünk szerint megfelelhessünk, a hozzánk fordulókat ‒ Kálvin János szép szavaival élve ‒ „tanáccsal és tettel” támogassuk.

Bod Péter Ákos

 

[1] A társadalomtudományban gyakran használt fogalom a pályafüggőség vagy útvonal-függőség, amely azt a jelenség-együttest írja le, amely szerint a múltbeli struktúrák, intézmények és szokások hosszú ideig hatással vannak a vizsgált szervezet működésére, jellemzőire. A jelenséggel akkor is számolni kell, ha időközben lényeges pályafordulat következett be. A társadalmak között kölcsönös függés (szakszóval: interdependencia) pedig ugyancsak széles körben használt kifejezés az egymással érintkező, gazdasági és egyéb kapcsolatban álló társadalmak közötti viszonyok jellemzésére. E fogalomból nem következik, hogy a kölcsönös függés ereje azonos lenne, hiszen akár gazdasági, akár például katonapolitikai viszonyokat tekintünk, hatalmas erőkülönbségek létezhetnek; a szóhasználat mégis segít annak tudatosításában, hogy a hatások rendszerint kétirányúak.

[2] Az ilyen jellegű személyes élményeknek nem mondanak ellen a nagyobb mintás szociológiai felmérések, mint amilyen Hajdu Gábor - Sik Endre: A munkával kapcsolatos értékek a világban (1990–2014) és a mai Magyarországon. Tárki, Társadalmi Riport, 2016, illetve Transparency International Magyarország: Korrupcióval kapcsolatos lakossági attitűdök Magyarországon. 2016.

[3] Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme: Vallásszociológiai írások, Budapest, Gondolat. 1982.

[4] Lásd a Budapesti Corvinus Egyetem: Középtávú előrejelzés a makrogazdaság és az államháztartás folyamatairól. 2016. c tanulmányát, amely a Költségvetési Tanács számára készült.   http://www.parlament.hu/documents/126660/646941/BCE_2016_tavasz.pdf/0125e799-6f9d-4473-9f46-1209a123a38c

[5]  Bod Péter Ákos: Pénz, hatalom, erkölcs. Janus Pannonius Egyetemi Kiadó, Pécs, 1997.

[6] Platón: Törvények. Ötödik könyv. Platón: Összes Művei, Európa Kiadó, 1984. Fontos szempontot emel ki Arisztotelész, amikor elfogadja, hogy „a vagyon hozzátartozik a családhoz, a vagyonszerzés a családfenntartáshoz”, ám a pénzszerzéssel az a baj, hogy „aki pénzzel foglalkozik, határtalanul iparkodik azt gyarapítani”, azaz természetellenessé válik az emberi törekvés. Arisztotelész: Politika. Gondolat Kiadó, 1984.

[7] “Ennek ez az értelme: mivelhogy Istent félnünk és szeretnünk kell, senkitől azt, ami az övé, se csalárdsággal el ne tulajdonítsuk, se erőszakos kézzel el ne ragadjuk; senkit, aki az adásvevésben vagy szerződéskötésben tapasztalatlan, meg ne rövidítsünk, se úgy, hogy túlságosan drágán adunk el olyanoknak, s úgy, hogy áron alul vásárolunk olyanoktól, akik a dolgok értékét nem ismerik, se egyébfajta furfanggal vagy csellel ne tegyünk rá idegen tulajdonra a kezünket, Sőt inkább, ha féljük és szeretjük az Istent, teljes igyekezettel azon legyünk, hogy amennyire csak lehet, barátainkat és ellenségeinket egyaránt tanáccsal és tettel támogassuk tulajdonuk megőrzésében és inkább a magunkéból engedjünk, semhogy a máséból elvegyünk; sőt még ennél is tovább menve, ha nehéz viszonyok szorongatják őket, vegyük magunkra gondjaikat, a magunk bőségéből enyhítsük ínségüket”. Kálvin János Institutioja. Stichtink Hulp Oost Europa, Budapest, 1995. Victor János fordítása. 40. o.

[8] Adam Smith: Vizsgálódás a nemzetek jólétének természetéről és okairól. Ford: Éber Ernő. Magyar Közgazdász Társaság, Budapest, 1940.

[9] Különös módon ma sokan nem látják át, hogy a globálisnak nevezett kereskedelmi, pénzügyi rendszer nem hogy logikai ellentétben állna a kisebb lélekszámú nemzeti közösségek önálló államként való megszerveződésével, hanem éppen ez a rendszer teszi lehetségessé, életképessé a nemzetállamokat (amit egyébként a szuverén államok számának nagyarányú növekedése világosan meg is mutatott a huszadik század során). A (nemzet)állam és a globális gazdasági viszonya ugyan roppant bonyolult, de arról nincs szó, hogy kisméretű nemzeti közösségek ne lehetnének életképesek és fejlődőképesek (amit az írek, finnek, észtek, szlovének vagy szlovákok példája jól mutatja). Lásd erről Bod Péter Ákos: Létezik-e közgazdasági értelemben szuverenitás ma Európában? In: Takács Péter (szerk.):Az állam szuverenitása. Eszmény és/vagy valóság: Interdiszciplináris megközelítések. MTA Jogtudományi Intézet, 2015. pp. 28-45.

 

 

Hasonló anyagaink

A református karakter

Békési Sándor írása a keresztyénségen belül a református ember karakterjegyeit kívánja csokorba szedni.