„Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust”(János 17,3)

A keresztyénség és ebben református egyházunk által is képviselt alapértékek véleményem szerint nem szorulnak megújulásra. De nekünk, akik ebben szolgálóként részt veszünk, folyamatosan figyelnünk és kontroll alatt kell tartanunk mindazt, ami ebből feladatként ránk hárul. Mert, amit az egyház képvisel, az rajtunk keresztül lesz élő és látható, s így válik az személyes felelősségünkké is.

A reformáció emlékéve, az 500. évforduló ünneplése óhatatlanul is felveti a kérdést, hol van most, merre tart református egyházunk? Fontos tudni, hogy most is ugyanazok-e, és ugyanott vannak-e a hangsúlyok, mint ahogyan azt az eredeti szándék elindította. Jó lenne tudni azt is, hogy mennyire tudtunk megmaradni azokban. Ezek megválaszolásához jelentenek biztos támpontot a reformátori alapelvek, a Heidelbergi Káté, a második Helvét Hitvallás és a magyar reformátusok hitvallási egységét biztosító egyházi szervezeti szabályozás dokumentumai.

A feltett kérdés azonban már magában hordozza egyházunk megújulásának igényét, és az annak igenlését sugalmazva várja a módozatokra adható esetleges válaszokat. Pedig lehet, hogy nem más hozhatna a jelenlegi gyakorlatban megújulást, mint az abban való, eredeti reformátori szándék szerinti mind teljesebb megmaradás.

A hitelvek megtartásának és gyakorlásának helyességét, az abban való megmaradás vagy attól való eltérés mértékét hittudósaink, teológiai professzoraink kutatásainak tanulmányainak összefoglaló értékelései jeleníthetik meg.

De a közös ügy, Isten országának építése és abban való részvételünk, annak korunkban való előrehaladottsága, elegendő vagy elmaradott mértékének megállapítása már nem biztos, hogy a mi kezünkben van. Így, az arról való gondolkodást és mérlegelést a Szentlélek irányításának kérésével és kellő alázattal lehet megtenni. Az eredményét pedig, nem lelki állapotunk generálta elégedetlenség vagy az elvégzettek feletti megnyugvásunk adhatja, hanem az élő Isten szent akarata szerinti áldása, mely vagy maradandóvá, vagy szétporladóvá teszi azt.

A további szolgálat irányainak és területeinek kijelölése nagy felelősség. Nem hatalmasságok vagy egy központi akarat tervszerű céljainak végrehajtását jelenti, hanem a Teremtő által elénk helyezett élet kiteljesedésének segítését. A számunkra kiszabott időben ennek megvalósulását, az általunk imádsággal és minőségi részvétellel végzett szolgálat elvégzése teheti megnyugtatóvá. Hogy ennek eleget tudjunk tenni, a jelen körülmények között kell megtalálnunk – kinek-kinek elhívása és talentuma szerint –, hogy ebben milyen módon tud részt venni.

Egyházunk szolgálatát és az ahhoz kapcsolódó feladatainak elvégzését segítő tevékenységek között mind a közösségek, mind saját magam számára legfontosabbnak tartom a hiteles képviseletet az egyházi élet minden területén.

„Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól” (János 17,15)

A hitelesség kapcsán felmerül az időszerűség – időszerűtlenség kérdése, az evangélium hirdetése, a megszólítás mindenkori fenntartása. Ezt úgy kellene tudnunk megtenni, hogy kettősséget megvalósítva, nem mondunk le tradicionális örökségünkről, de az üzenetet a kor igényei szerint célba tudjuk juttatni. Kommunikációnkban mindenkor, a mindenkit tiszteletben tartó, szeretetteljes, tartalmában egyértelmű, de korszerű megszólítás és kapcsolattartás valósuljon meg. Ebben az egyháztagok mellett, elsődleges feladata van a jól felkészült, az igehirdetés és a személyes kapcsolattartás által is példát mutató lelkipásztoroknak.

„Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük” (Máté 18,20)

Elengedhetetlen a személyes kapcsolatok kialakítása és megerősítése, a személyes megszólítás, a bizalom és az egymásért érzett felelősség tudatosítása és megélése.  Az alkalmi vagy látszatközösségek idejét élve, ebben érezhető a legnagyobb hiány. Nem szabad lemondani senkiről, a kis közösségek erőteljes összetartozása lehet a nagyobb közösségek megtartó ereje is. Ezért fontos a más közösségben való megjelenés is, ahol a közösség előtt lehet értékeinket felmutatni és bátran vállalni.

„Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek” (Róm 12,1)

Hasonlóképpen fontosnak tartom természetességgel megélni hitünket a mindennapokban. Nem a nagy ünnepek lesznek embertársainkra tartósabb hatással, hanem a mindennapi helyzetek kezelésének gyakorlata, az abban való személyes példaadásunk, megnyilvánulásaink, helytállásunk. Ebben valósulhat meg az evangélium hirdetésének a leghitelesebb és legközvetlenebb módja, ahol a kimondott szó és a cselekedetek összhangja válik láthatóvá.

„Mi pedig nem e világnak lelkét vettük, hanem az Istenből való Lelket; hogy megismerjük azokat, amiket Isten ajándékozott nékünk” (1Kor 2,12)

Tudnunk kell felmutatni adott élethelyzetekben azt, hogy az emberi számítás szerinti lehetetlen mellett, létezik az Istennek lehetséges megoldás is, mely a hitünk által, a benne bízóknak biztatást, kitartást, életerőt és megtartást ad.

Közvetítenünk kell, a másokért hozott áldozathozatal jelentőségét, magunk önkorlátozását, annak gazdagító, megtartó értékeit, ugyanúgy, mint saját magunkat szeretni tudás képességét, örömünket, az isteni ajándékként kapott lehetőségek megélését.

Tudnunk kell erőnk szerint mindezeket felmutatni, értük kiállni, a segítségre szorulót odakísérni, mint ahogy mindezt mi is kaptuk, a megélésben segíttettünk, s abban megtarttattunk.

Adjon a Megváltó Urunk ehhez a szolgálathoz mindenkinek erőt és gazdag áldást!

Csernaburczky Ferenc
a Zsinat világi tagja, egyházmegyei gondnok, iskolaigazgató