^{Fotó: Nemzeti Örökség Intézete}

Ne tapossanak rá!” – szólt határozottan a segédkező munkásoknak. Pedig csak egy darabka föld volt az. Egy fűtől megtisztított, sárgálló agyagos téglalap. Az imént emelték ki a feltételezett sírhely felső rétegéből. De a professzor tudta: minden kis röggel óvatosan kell bánni. Minden apró részletnek jelentősége lehet.

Elnök Úr, Főigazgató Úr, tisztelt Megemlékezők!

A Nagy Imre és mártírtársai sírhelyét feltáró kutatócsoport régésze – Kralovánszky Alán – tudóshoz illő gondossággal, körültekintéssel és még annál is nagyobb tisztelettel járt el.

A szakmai szempontokon túl egy erősebb érzés is hajtotta.

Maga is ’56-os elítélt volt. Igaz, „megúszta” néhány nap börtönnel, ám évekre derékba tört a pályája. Tudományos karrier helyett csak bérmunkásként dolgozhatott.

33 esztendővel ezelőtt, azon a néhány megrendítő tavaszi napon ő volt az egyik, aki gondoskodott róla, hogy a rákoskeresztúri feltárás a maga iszonyú emberi drámája mellett szakszerű, pontos és méltóságteljes legyen. Arra ő sem számított, hogy a 301-es parcellából arccal lefelé eltemetett emberi maradványok kerülnek elő.

Egyik munkatársa így emlékezett rá: „…amikor Alán visszajött, látszott, hogy nagyon megviselte, lelkileg mélyen érintette, amin átment. A sorstársait, akikkel együtt élt és dolgozott: azokat kellett megtalálnia és kellett kiásnia, akik hasra fektetve, dróttal átkötve feküdtek a sírban.”

[[paginate]]

Tisztelt Megemlékezők!

A parcellaszám csak egy adat. A temető fenntartóinak fontos, nem a gyászolóknak. Hozzátartozói sírhelyét az ember nem egy számról ismeri. Egyszerűen csak tudja, hogy a bejárattól merre kell indulni. Számtalanszor bejárt utak, megszokott mozdulatok. A szobor, amely után be kell kanyarodni. A pad, amit még el kell hagyni.

A gesztenyefa, ami a sírok fölé hajol.

Az ismerős név, amelyet a szomszédos sírkőre véstek.

Az '56-os kivégzettek hozzátartozóinak évtizedekig nem adatott meg az ilyen természetes, emberi tájékozódás. Szeretteiket temetésnek nem nevezhető módon, ismeretlen helyen borították a földbe. Előbb talán a Kisfogház udvarán. Vagy rögtön itt, a temető távoli, elvadult zugában, három kilométerre a bejárattól. Jeltelenül, titokban, barbár módon. Holtukban is megalázva őket.

33 éve már, hogy a 301-es parcella – s vele együtt a 300-as és a 298-as – sokkal több mint egy szám. Jelkép, nemzeti kegyeleti hely.

És 33 éve már, hogy tévesen használunk egy szót a mai napra. Újratemetés. Újratemetés?

Ami 1989. június tizenhatodika előtt a kommunista diktatúra által megölt magyarokkal, az ötvenes évek koncepciós periben elítéltekkel és kivégzettekkel vagy 1956 mártírjaival történt, nem volt temetés. Csak kátránypapír, drót, pozdorjalemez, sűrű bozót. Álnév a nyilvántartásban. „Darázsfészek” felirat a titkosrendőrség aktáján. Később a jeltelen sírokat csak sejtető, földbe süppedt gödrök közé csökönyösen kimerészkedő rokonok.

Titkosrendőrök a fák között.

Igazoltatás.

A förtelmes aljasság, hogy még a gyász sem szabad.

Tisztelt Megemlékezők!

A forradalom mártírjait a kivégzésük, a haláluk után több évtizeddel temették el – nem újra, hanem – először. 1989-ben néhány gyászoló családtag követelése erősebb volt az önmagának is hazudozó hatalomnál, amelynek nyomoznia kellett saját bűnei, a jelöletlen sírhelyek után. A törékeny özvegyek, az igazságot kereső unokák erősebbek voltak a saját polgárai ellen hadat viselő kommunista rezsimnél. A feltárás igénye erősebb volt a sírokon taposóknál.

1989-ben megtapasztaltuk, hogy az összetartozás erősebb a széthúzásnál. A halott hősök erősebbek az élő bűnösöknél. A bős-nagymarosi vízlépcső, a román falurombolás ellen tüntetők, a szovjet katonák távozását és szabad választásokat sürgetők, a jövőjük feletti saját döntést követelők erősebbek a pártállamnál. A szabadság erősebb a diktatúránál.

[[paginate]]

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

„…a szabadság boldogító érzete képes független elhatározást ébreszteni…” – mondta Deák Ferenc. Ő jól tudta, miként lesz a szabadság magánügyből a legszentebb közügy. Tudta, hogy a szabadság sosem statikus állapot, hanem elhatározások, döntések és cselekedetek sora. Személyes akaratból, személyes áldozatból születik, mégis, egy egész közösség lesz tőle szabad.

1989. június 16-án itt, az Új Köztemető távoli csücskében végre kegyeleti temetés zajlott. Részvét, tiszteletadás, megemlékezés. Méltó a szabadságharcosokhoz. Méltó a magyar nemzethez. Méltó az igazsághoz. Végtisztesség egy új kezdetért. Az a nap minden fájdalmas pillanatával is a remény napja volt.

Ezt a reményt élhetjük át újra és újra, amikor június 16-án, október 23-án, november 4-én vagy bármikor eljövünk ide. Amikor elhozzuk ide a gyermekeinket. Ezt a reményt élhetjük át azóta is, amikor nem engedjük át senki másnak a döntést saját sorsunk felett. Amikor nem hagyjuk, hogy a bozótnál is sűrűbb homály, a felejtés takarja el a múltat.

Amikor megadjuk a tiszteletet a hősöknek, és mindazoknak, akik életre-halálra küzdöttek a független, szabad Magyarországért.

Amikor gondoskodunk az emlékezés méltóságáról, rendben tartjuk a sírokat, kopjafákat – a szabadságért teszünk. ’56 hősei nemcsak maguknak akarták a szabadságot. Annak szeretetét örökül hagyták nekünk.

Tisztelt Megemlékezők!

Őrizzük gondosan 1956 emlékét! Legyünk kötelességtudó örökösök. Maradjunk a szabadság nemzete! És maradjon velünk a figyelmeztetés, amit a diktatúra utáni első, szabadon választott Országgyűlés alakuló ülésén Varga Béla, az utolsó legitim magyar nemzetgyűlés elnöke a jelenlévőknek mondott: „Az emberi szabadság nem körülmény, hanem feladat.”

Áder János