Futótűz gyorsaságával járta be az országot a hír ’56. október 23-án estére: kitört a forradalom! Záhonytól Hegyeshalomig, s ezen mindenki azt értette, vége a diktatórikus elnyomó kommunista rendszernek. Amikor elhangzott a tüntetéseken: a „Ruszkik haza!” – világos volt, a magyar nép, nemzeti függetlenségét követeli vissza. Máig – egyetlen történész (esetenként politikus) részéről – senki sem vonta kétségbe: 1956-ban a nemzeti függetlenség kivívása a forradalom alapvető célja volt.

Később arról már megoszlottak a vélemények, hogy milyen társadalmi-gazdasági rendet, belső – alkotmányos – berendezkedést kívánt megvalósítani a nemzet többsége. A megdöntött hatalom oldaláról már az első napokban az ellenforradalom formula volt hivatalos (az ellenforradalmat horthysta restaurációként aposztrofálva), s ezen a szocializmus megdöntése és a kapitalista rend restaurálása« volt értendő.

A forradalom valós tartalma, a  társadalmi- és forradalmi szervek követeléseinek tükrében

A nyilvánosság elé lépő ifjúság követelései igen sokszínű képet mutatnak. Ezeket a – rendszerint pontokba foglalt – követeléseket jórészt nem a társadalomtudományokban használt terminológia szerint fogalmazták meg. Tény, hogy Szegeden – minden pártbefolyástól mentesen – 1956. október 16-án megalakult a MEFESZ (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége) és meghirdette – országos igénnyel – a programját. A budapesti műegyetemisták 16 pontja (okt. 22.), a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem hallgatóinak követelései (okt. 22.) vagy a debreceni egyetemisták 20 pontos programja (okt. 23. reggel) elindította azt a folyamatot, amely részben közvetlen mintául szolgált, részben ihletően hatott az ország minden részén a forradalmi szervezetek követeléseire és határozataira.

[[paginate]]

Önmagában az a tény, hogy az egyetemisták egy, a kommunista párttól független szervezetet mertek alakítani, bátor tett volt. A szovjet csapatok kivonulásának követelése (okt. 20-i gyűlés), valamint a többpárti választások követelése pedig teljes mértékben szakítást jelentett a kommunista hatalommal. A követelések között olvashatunk a tervgazdálkodás átszervezéséről, a Kossuth-címer visszaállításáról s – nem utolsó sorban – a jelző nélküli szabadságjogok érvényesítéséről.

A forradalom elkövetkező napjaiban (október 25-30-a között) az ország minden településén megtartott tömeggyűléseken, valamint a megalakuló megyei, járási és községi forradalmi önkormányzati szervek – a tanácsrendszer összeomlásával egyidejűleg a Forradalmi Bizottságok gyakorolták a hatalmat – által elfogadott követelések hasonló tartalmúak voltak.

A gyűlések és a forradalmi önkormányzati szervek jegyzőkönyveinek tételes vizsgálatát Kiss Réka és Földváry Gábor végezte el – a XX. Század Intézet részére – csaknem az ország minden megyéjét érintve.

A magyar nép – szinte kivétel nélkül – többpártrendszeren alapuló szabad választások alapján képzelte el az új politikai berendezkedést. A diktatúra okozta sérelmek orvoslása is – különösen a koncepciós perekre és az internálásokra – egyöntetű követelés, csakúgy mint a szabadságjogok maradéktalan érvényesítése. Nevesítve: különösen a vallás-, sajtó-, szólás- és gyülekezés szabadságát, a sztrájk jogát, és a kényszerrel létrehozott szövetkezetekből való kilépés jogát.

Követelték a teljes állampolgári jogegyenlőséget, nevesítve a kuláklisták megszüntetését. Számos helyen követelték az ÁVH feloszlatását és vezetőik törvényes felelősségre vonását.

Ami a gazdasági követeléseket illeti, a falusi lakosság körében a beszolgáltatás és az elviselhető adóterhek eltörlése állt a követelések középpontjában.

[[paginate]]

Az ipari munkásság a normák felülvizsgálatát és a tisztességes megélhetéshez elégséges fizetés alsó határának (ma minimálbérnek nevezzük) megállapítását követelte. Ez több esetben 30%-os bérkövetelést jelentett.

Ami a gazdasági berendezkedést illeti, konkrét elképzelések igen ritkán és homályosan bukkannak fel.

Gyakran a fogalmak is tisztázatlanok voltak. A „kapitalizmus visszaállítása” – amely ellen tiltakoznak – többnyire nem egy gazdasági berendezkedés, sokkal inkább politikai rendszerként jelenik meg, mintegy a Horthy-rendszer restaurálásának szinonimájaként. Példaként idézzük a Bajai Munkástanács november 8-i ülésen a jelenlévő szovjet parancsnokhoz intézett felszólalás: „Nem igaz az, hogy Magyarországon fasiszta ellenforradalom van /…/ A magyar munkásság a szocialista demokrácia elvei alapján akar élni és nem kívánják a szocializmus eszméit sem, de a kapitalista rendszert sem”. Ez a mondat aligha értelmezhető másként, mint amelyben a nemkívánatos „szocialista eszme” a kommunista diktatúrával, a „kapitalista rendszer” a „fasiszta ellenforradalommal” azonos.

A gyárak, bányák s más nagyüzemek igazgatására vagy a hivatalba lévő igazgató mellé – mintegy ellenőrizendő a tevékenységét – az üzemi munkástanácsok delegálják képviselőiket. Követelték ugyanakkor, hogy „számolják fel a személyi káderlap rendszert, a továbbiakban a szaktudás legyen a döntő, ne a kádervélemény” – fogalmazta meg a Komlói Ideiglenes Városi Munkástanács október 27-én. Az üzemi munkástanácsok törekvései arra engednek következtetni, hogy igény volt a „munkás igazgatás”, „munkás ellenőrzés” megvalósításának tényére.

[[paginate]]

Mire utalnak még a források?

Az ’56-os forradalmat nem előzte meg hosszas előkészítés, az spontán robban ki és igen rövid ideig – a megszálló szovjet erőkkel vívott szabadságharcban – tekinthette magát győztes forradalomnak. Nem léteztek tehát olyan – a forradalom után megvalósítandó állami, társadalmi és gazdasági berendezkedést megtervező – javaslatok, amelyek nyomán az eseményeket egy forradalmi központ irányította volna. „Vezér nélküli forradalom” – vélekedett helyesen Németh László. A forradalomban résztvevők törekvéseiről Ripp Zoltán pedig azt írja, hogy az „a sokrétegűség egysége volt”.

E sorok írója úgy véli, a forradalmi Magyarország kifejezte többségi akaratát arra nézve, hogy milyen berendezkedésű országban kíván élni. Ami a forrásokból kibontakozik – és biztonsággal megállapítható –, hogy a magyar társadalom döntő többsége, a többpártrendszerű, parlamentáris demokráciát kívánta a kommunista diktatúra helyett. A szabad választásokra azonban 1990-ig kellett várni.

Nem tévednek azok, akik 1956 forradalmát polgári demokratikus forradalomnak tartják. A tulajdonviszonyok és a gazdasági működés rendjének kibontakozása – amelyre a forradalom időszakában nem volt sem idő, sem lehetőség – demokratikus körülmények között, bizonnyal számos akkori európai hatás érvényesülése mellett alakult volna. Mindezt azonban a szovjet hadsereg Forgószél hadművelete (oroszul: Vihr) elsodorta a lehetőségek világából a fantázia birodalmába.

^{Fortepan / Berkó Pál felvétele}

[[paginate]]

Valóban forradalom volt!

A valóság forrásokon nyugvó rekonstrukciója adja meg a választ:

Áttekintve az események sorát (Földváry Gábor – Kiss Réka kutatásai nyomán) a bizonyosság erejével megállapíthatjuk

• nemzeti függetlenség, megszállók kivonulása;
• többpártrendszer, szabad választások;
• demokratikus berendezkedés, szakítás a diktatúrával, szabadságjogok korlátozás nélküli érvényesülése (vallásszabadság kiemelten!);
• bűnösök jogállami felelősségre vonása;
• paraszti földek visszaadása, csak önkéntes szövetkezés;
• tisztességes munkabérek – a kitűzött célok.

Ezek alapján definiálhatjuk: 1956 októberében Magyarországon olyan polgári forradalom volt, amely vissza akarta zökkenteni az ország életét a szerves fejlődés vágányára, ahonnan a szovjet megszállás és a kommunista diktatúra letaszította!

^{Fortepan / Berkó Pál felvétele}
 

[[paginate]]

A megtorlás versus főhajtás

A szabadság 12 napját „a magyar történelem legnagyobb politikai megtorlása” követte (Gosztonyi Péter: Magyar Golgota 1997). A szovjet fegyverek erejével hatalomba helyezett Kádár-kormány ideológiai alapja az „ellenforradalom elleni fellépés” volt.

Az MSZMP IKB (Magyar Szocialista Munkáspárt Ideiglenes Központi Bizottsága) 1956 december 2-3-i ülésén dogmává emelte: „Győzelmes proletárforradalom rendszerében nem lehetséges semmiféle forradalom, csak ellenforradalom”. Ezzel a kánonnal legitimálta magát évtizedeken keresztül a restaurált kommunista rendszer. A november 4-i szovjet intervenciót követően a kádári hatalomgyakorlás szinte kizárólagos és alapvető eszközének a minden korlát nélküli fizikai erőszakot tekintette.

A megtorlást és bosszút – 1956. november 4-én – Kádár János szolnoki rádióbeszéde előzte meg. E szerint a kormány célja: „a testvérharc megszüntetése, a rend és a belső béke helyreállítása. A kormány nem tűri, hogy a dolgozókat bármi ürügy alapján üldözzék azért, mert a legutóbbi idők cselekményeiben részt vettek”.

S ezzel szemben a valóság: Uszta Gyula tábornok kiadta a parancsot a karhatalmi egységek vezetőinek 1956. december 4-én: „Gyorsan és kegyetlenül le kell számolni velük”. Marosán György államminiszter megfogalmazásában: „Mától kezdve lövünk!”

A jogi kereteken kívüli megtorlás valójában november 4-én megkezdődött.

[[paginate]]

Ide kell sorolnunk ugyanis a karhatalom megszervezését Kádár János kívánságának megfelelően létrehozott „forradalmi ezredek”-ben újból döntő szerepet kaptak a volt ÁVH tisztjei. A karhatalom bevetése a decemberi sortüzek lövetése – túl a kizárólagos hatalom megszerzésén – a megtorlás jogon kívüli, semmivel sem igazolható, a nemzetközi jog általánosan elismert szabályaiba ütköző – emberiesség elleni bűntettet megvalósító cselekedetei voltak.

A megtorlás „jogi keretek” között 229 kivégzést – köztük volt a fiatalkorú Mansfeld Péter is –, több mint húszezer börtönbüntetést és internálást jelentett.

A bírói ítélettel kivégzettek között volt Gulyás Lajos levéli református lelkész – háromgyermekes édesapa –, aki a Földes Gábor és társai ellen indult koncepciós perben hatodmagával hamis vádak és hamis ítélet alapján szenvedett vértanúhalált. „Számára a lelkipásztori szolgálat elválaszthatatlan volt a nemzet érdekében végzett politikai tevékenységtől” – állapította meg Erdős Kristóf a NEB 2017-ben a „Papi sorsok ’56 után” c. konferenciáján.

A római katolikus egyház papjai közül Brenner János, Kenyeres Lajos és Szekuli Pál esett áldozatul a kádári hatalomgyakorlásnak. Esetükben nem volt bírósági eljárás. Egyszerűen meggyilkolták az áldozatokat.

Határainkon túl Erdélyben és a Partiumban – a kommunista hatalom ugyancsak – koncepciós pereket folytatott magyarok ellen. Így halt vértanúhalált Sass Kálmán református lelkész, valamint Szoboszlay Aladár és Ábrahám Árpád római katolikus papok is. Számos református lelkész, római- és görög katolikus pap került több évtizedre börtönbe embertelen körülmények között.

Joggal mondhatják el valamennyien Pál apostol szavaival: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végül eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr” (2Tim 4,7-8a). A nemzettől pedig a tisztelet és főhajtás.

[[paginate]]

A múló idő sodrában

A ’80-as évek második felében azután egyre több fórumon vált kritikussá 1956 hivatalos értékelése. 1988-ra az MSZMP-n belül is megszólaltak azok a hangok, amelyek árnyaltabb – ha tetszik, tudományosabb – megközelítést sürgettek. Riba András erről a folyamatról pontos térképet tár elénk, bemutatva, hogy a legfelsőbb pártvezetés köreiben is mintegy feloldódik az eredeti dogma, különösen Pozsgay Imre érvelése alapján.

Pozsgay 1989. február 7-i PB ülésen amellett érvelt, hogy a „népfelkelés kategóriája antisztalinista, de nem szovjetellenes…”. „Az ellenforradalom – népfelkelés – nemzeti forradalom skálán Pozsgay szerint a népfelkelés volt az a minősítés, amely a párt teljes identitásának lerombolása nélkül lehetőséget teremtett az aktuálpolitikai kényszer enyhítésére” – állapítja meg Riba András. Az idézett fejtegetés Pozsgay Imre januári bejelentése után történt, amikor már nem lehetett visszatessékelni a szellemet a palackba.

A hírhedt decemberi politikai dogma – amely Pozsgay Imre, 1989 januári nyilatkozatáig, megbélyegzett mindent, amit hivatalosan a „hazánkban 1956. október 23- án kezdődő eseményekről” gondolni, szólni és írni szabadott – összeomlott, és a forradalom a rendszert változtatni akarók legitimációs támaszává változott.

[[paginate]]

’56, az új legitimációs pont

A szabadon választott Országgyűlés munkájának kezdetén megalkotta az 1990. évi XXVIII. törvényt: Az 1956-os forradalom és szabadságharc jelentőségének törvénybe iktatásáról címmel. A szabadon választott új Országgyűlés halaszthatatlan feladatának tartja, hogy törvénybe foglalja az 1956. októberi forradalom és szabadságharc történelmi jelentőségét. 1956-tól 70 év – ha tetszik, három emberöltő – telt el. Az eufóriával beköszöntött, majd keservesen sanyarú napok lassan-lassan a forradalom után született és felnőtt generációk számára költészetté és szimbólummá válnak. S ez így természetes, mert minden nemzetnek megvan a maga igaz története és szimbólumrendszere. S mitől igaz egy bonyolult időszak története? Attól, hogy a nemzet lelkében gyökeredzik s lényege az igazság. Ennek az igazságnak a fénye tükröződik az október 23-a délutáni nagy tüntetés résztvevőinek arcán, ereje a túlerővel küzdő szabadságharcosok elszántságában, bölcsessége a megannyi forradalmi önkormányzat megfontolt döntésében, tisztasága az öntudatra eszmélt elnyomott milliók kiegyenesedő gerincében, majd a bukás után a gyász elviselésében. A reményben, amely már Vörösmarty versében is bearanyozta az üszkös valót: „Lesz még egyszer ünnep a világon / Ha majd elfárad a vész / S a viszály elvérzik a csatákon”.

Nemeskürty István 1970-ben a Tizennégy vértanú c. drámájában egyik aradi tábornokkal mondatta ki (s mi mindnyájan tudtuk, hogy ’56-ra érti!): „Ezt a forradalmat már nem lehet kitörölni sem a históriából, sem az emberek emlékezetéből. És egyszer még bevégzik azt, amit mi elkezdtünk”.

S eljött a befejezés ideje. Már méltó módon temette el a haza ’56 mártírjait, s a lyukas zászlót újra lobogtatja az októberi szél. Persze azt is el kell fogadni, hogy nagyot változott a világ több mint fél évszázad alatt. De soha sem fogadható el a – gyakran felbukkanó – történelemhamisítás, és a forradalom szellemének kisajátítása. ’56 forradalma az egész nemzeté. Olyan érték, amelyet a művelt világ a legnagyobb elismeréssel illetett: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármely nép a világon az elmúlt húsz esztendő alatt. /…/ Nehéz minekünk méltónak lenni ennyi áldozatra” – írta Camus a forradalom első évfordulóján A magyarok vére c. esszéjében.

[[paginate]]

Szubjektív zárszó

E sorok írója életének alakulásában, aki e napokat számos kortársával kamaszként érte meg, a forradalom szelleme örök nyomot hagyott. Néhányunk, akiknek a sors a történetkutatást és -írást adta feladatul, arra törekedtünk, hogy – sine ira et studio – feltárjunk mindent, amit évtizedekig eltitkolt a forradalmat eltipró diktatúra, s így szolgáltassunk igazságot a forradalom neves és névtelen hőseinek, az áldozatoknak, ha tetszik a forradalom meggyalázott szellemének. A mi időnk kevés volt e cél beteljesítéséhez, így bőven maradt a következő nemzedéknek is. Szeretnénk, ha az utánunk következő generációk, amelyek csak a könyvek lapjairól ismerhetik meg múltjuk e kivételes időszakát, a valóságot, az igaz történetet kapják örökül.

’56 szellemének üzenetét – korunknak és a jövőnek – azonban nem hallgathatjuk el. Madách szavaival: „Ember, vigyázz!” (Az ember tragédiája II. szín).

Korunkban a „Gonosz Birodalma” (Ronald Reagan) csak alakot váltott.

A woke és gender ideológia – korunk aktuális áltudománya – a természettudomány törvényein áthágva és a józan észt semmibe véve – mintegy kábítószer – hat a társadalomra. Jóllehet e század múltával a nevetség tárgya lesz, ma a romboló hatását nem lehet alábecsülni. Ha tetszik egy új fegyver a Gonosz fegyvertárában, a magát Istennek képzelő ember tetszelgése – ha jobban szemügyre vesszük: halálos csapdája.

Mit tehetünk ellene: semmi esetre se kíséreljük meg a hasonulást, mert akkor csak „ízét vesztett só” lehetünk, amit kidobnak és „az emberek eltapossák” „Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják, és eltapossák az emberek” (Mt 5,13). A mi forradalmi magatartásunk az evangéliumi igazságok melletti kitartás, amihez megkapjuk a Feltámadott segítségét, a „én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20b) – nem veszíti érvényét évezredek múltával sem.

Kahler Frigyes