A fiatalokról és a „fiatalságról” gondolkodva ismerős ismeretlenről gondolkodunk. Ismerősről, mert mindannyian voltunk fiatalok, így a jelenséget, a tudatállapotot, a feelinget jól ismerjük, sőt átéltük a magunk idejében, saját történelmi és társadalmi kontextusunkban. Ugyanakkor ismeretlenről is, mert előbb-utóbb mindannyian eljutunk oda is, hogy kimondjuk a címben jelzett kicsit bosszús, kicsit lekezelő fordulatot. Mintha nem lettünk volna mi is annak idején – valaki másnak a szemében – ezek a kezelhetetlen, érthetetlen és ezért alapvetően bosszantó fiatalok.  Vagyis a fiatalságban van egy adag ismeretlenség, a változás tényezője, amelyet jelezhetünk a különféle nemzedékek manapság oly divatos kódjaival: x, y, z. És valóban, hajlamosak vagyunk elfelejteni a saját fiatalságunkat, és csak azt látni, amiben az utánunk sorjázó nemzedékek „mások” és egyben érthetetlenek.

Ennek a generációs meg nem értésnek lett újabban vicces (vagy sértő?) mottója a „boomer” megnevezés, amellyel előbb az angolszász világban, majd nagyjából mindenütt a világon azokat az idősebbeket jelölik, akik az ötvenes-hetvenes éveikben járnak, és akikben a fiatalok jelentős részben korunk problémáinak (gazdasági, politikai, ökológiai és talán vallási) forrását és okozóit látják (az interneten „virálissá” vált az a videó, amelyben a huszonéves új-zélandi parlamenti képviselőnő interpellálása közben ezzel a kiszólással hessegeti el egy méltatlankodó idősebb honatya közbeszólását: „ok boomer”). Vannak, akik egyenesen generációk harcát vizionálják, és nyilván léteznek olyan társadalmi jelenségek és kérdések (környezeti válság, nyugdíjrendszer és sorolhatnánk), amelyekben nem nehéz eltérő generációs felelősségi köröket látni és érdekellentéteket szítani. A jelenség sajátos egyházi vetülete a fiatalok és idősebbek együttélése a gyülekezeteinkben (azokban a kiváltságos közösségekben, amelyekben vannak még fiatalok). Örök kérdésünk, amely nem ma és nem velünk született (és legalább száz éve velünk van): hol vannak a fiatalok? És ha nincsenek, akkor hogyan szólítsuk meg őket, hogy legyenek?

Nem vagyok „fiatalságkutató”, és a fiatalok közötti missziói tapasztalataimat sem gyülekezeti lelkipásztorként szereztem, hanem a bibliatársulati és bibliamissziós munkában, illetve teológiai tanárként, az újabb és még újabb lelkészhallgató nemzedékeket tanítva. Ezekkel a tapasztalataimmal próbálok választ találni arra, hogyan, milyen akadályokkal szembesülhetünk, miközben szeretnénk a fiatalokat bevonni a Biblia megismerésének a folyamatába, és ennek mintegy következményeként, a mai, úgynevezett „z generáció” tagjait az egyházunk aktív és alkotó tagjaivá szeretnénk nevelni. A leginkább az érdekel, hogy mi az, ami rontja az esélyeinket a fiatalok megszólításában, hogy mi teszi a fiatalokat inkompatibilissé azzal, ahogyan ma egyházi közösségként és hívő emberekként a Szentírásról beszélünk és a hitről tanúskodunk. Ki tudja, talán sikerül beazonosítani néhány kapcsolódási pontot is, amelyre ifjúsági missziót és eredményesebb bibliamissziót alapozhatunk.

[[paginate]]

Megbékélés

Az első, ami feltűnik fiataljaink szemléletmódjában, az a konfrontáció kerülésének vágya. A tizenévesek egyik életkori sajátossága, hogy miközben formálódik az identitásuk, konfliktusba kerülnek egymással, de még inkább az őket körülvevő felnőttekkel, szülőkkel, tanárokkal, a tágabb környezettel. Igyekeznek kiformálni a saját személyiségüket, megtalálni a saját határaikat, és eközben önkéntelenül is határátlépési konfliktusokba keverednek azokkal, akik között élnek. Ugyanakkor a „fegyverszüneti periódusokban” mindennél jobban vágynak a békére és a megértésre. Éppen ez a kettősség adja a fiatalok napi rutinjának viharosságát, személyes kapcsolataik színességét. A viták és konfliktusok mélyén azonban érzékelek egy mélységes vágyakozást bennük a megbékélés, a béke és a harmónia iránt. Nem ez a vágyakozás az, ahol a fiatalok a leginkább fogékonyabbnak mutatkoznak az evangélium üzenete iránt? Személyes harcaikból és konfliktusaikból érzik meg igazán Jézus küldetésének valódiságát.

Jézus küldetése egyrészt „harcot” jelentett, konfliktust e világ fejedelmével, a sátánnal, a világot meghatározó sötétséggel és mindazokkal az emberekkel, akik a világosság helyett a sötétség szolgálatába szegődtek. Jézus kardot hozott, hiszen a világosság jeleként és követeként érkezett a sötétségbe. Ez szükségképpen konfliktusokkal járt, de közben szenvedésével és halálával a kereszten legyőzte a halált, és végérvényesen kibékítette a bűnös, lázadó embert Istennel. Személye és fellépése végletesen erőszakmentes volt, ugyanakkor az istenellenes erőkből természetszerűleg gyűlöletet és agressziót váltott ki – a puszta létezésével. A fiatalok saját személyes élettörténetükkel tudnak viszonyulni e kettősséghez, és bár külsőségeikben, személyes kapcsolataikban nagyon könnyen megélik a konfliktust, sőt akár az agressziót is, mégis van bennük egy mély vágyódás a megbékélésre és a „visszatalálásra az atyai házhoz”.

Talán ezen a ponton érzem az első komoly kapcsolódási problémát a fiatalok és a mai társadalmi és egyházi helyzetünk között. A mai magyar felnőtt társadalmat ezernyi elfojtott belső feszültség feszíti, amelyek egy jelentős része objektív okokra vezethető vissza, és nyilván (de nem kizárólag) a rendszerváltás utáni Magyarország gazdasági és politikai történetével magyarázható. A konfliktusok másik része azonban megítélésem szerint ma is tudatosan gerjesztett és fenntartott feszültség, amelynek a célja a társadalom polarizálása, elsősorban politikai célokkal és minden fronton, minden eszközzel, ebben az egyházat is eszközként használva. A különféle, történelmünkben gyökerező és nyilván történészi és szociológusi eszközökkel jól elemezhető kétpólusú konfliktusok (népi-urbánus, jobb- és balodali, liberális-konzervatív és sorolhatnánk) narratívájára épül a mindennapi életünk, erről szólnak a hírek, erről beszélgetünk otthon és ezek a feszültségek beépülnek az egyházunkba és egyházi közösségeinkbe is. A gondot nem önmagában ebben látom, hiszen az egyház nem vonhatja ki magát abból a környezetből, amelyben Krisztusról kell tanúskodnia. A gond akkor kezdődik, amikor az egyház sem a megbékélés tanújaként helyezkedik el ebben a szituációban, hanem a konfliktus egyik tevőleges résztvevőjeként, az egyik oldal ágenseként, ügynökeként. Attól félek, hogy a saját életükben a konfliktusokat megélő, ugyanakkor a megbékélés erejét is megtapasztaló fiatalok számára ilyenkor nyilvánvaló lesz az egyház és a hívő keresztyén közösség szerepzavara és hitelvesztése. A toxikus szociológiai folyamatokat nem gyógyító, hanem természetesként elfogadó, sőt azokban berendezkedő egyház, amely a társadalmi együttélést és megbékélést nem munkálja, olyan problémát jelent a fiataloknak, amellyel nehezen tudnak azonosulni. Ha azt szeretnénk, hogy a fiatalok jól érezzék magukat egyházunkban, elsősorban ebből a konfliktusszerető és konfliktus-konzerváló pozícióból kellene kilépnünk. Amennyiben ezt megtettük, akkor meggyőzhetjük arról fiatal barátainkat, hogy Jézus követői vagyunk, és komolyan is vesszük azt, amit ő életével és szavaival hirdetett. Ebben a pillanatban azonban a jézusi megbékélés evangéliuma és egyházunk társadalmi tanúságtétele között olyan kiáltó ellentmondást érzek, amely egyik első gátja lehet a fiataljaink integrálásának.

[[paginate]]

Globális vagy lokális

A fiatalok világa alapvetően globális szemléletű, tökéletesen leképezi azt a helyzetet, amelyben élünk. Az angol nyelv dominanciája, a közösségi média használata, a trendek és a zene szemléletformáló hatása alól ma egyetlen fiatal sem tudja és nem is igazán akarja kihúzni magát. Ha megjelenik egy jópofa dél-koreai videó a közösségi oldalakon, arról a tatabányai fiatal – ahogyan kazahsztáni kortársa is – azonnal, „real time” értesül, és a közösségi oldalakon bekapcsolódik a róla folytatott globális eszmecserébe. Ezt az összekapcsolódást akár kárhoztathatnánk is, főleg szülőként, amikor naponként szembesülünk ennek a globális tendenciának az időbeosztásra, a koncentrálóképességre, a verbális és írásos kommunikációra gyakorolt kártékony hatásaival. De ezt kárhoztatni nagyjából olyan hatásfokú tevékenység, mint a gravitáció elleni közdelem. Annyit persze kétségtelenül megtaníthatunk a fiataljainknak, hogy nem egészséges a tizedik emeletről kilépni biztosítókötél nélkül (vö. gravitáció). De eltiltani őket ezektől a jelenségektől és eszközöktől teljességgel hiábavaló, sőt visszaüthet: a folyamatos tiltás megrendíti a bizalmat és megszakítja az őszinte szülő-gyermek kommunikációt.

A fiatalok globális beágyazottságával élesen szemben áll egyházunk és gyülekezeti közösségeink lokális beágyazottsága (ami javarészt teológiai adottság), és sajnálatos provincializmusa (ami már a mi hibánk). Református gyülekezeteinkben mintha nem tudnánk, vagy nem akarnánk tudomást venni arról, hogy a keresztyén világegyház a világ legglobálisabb közössége, jelenleg több mint két és fél milliárd hívővel, miközben a Facebooknak még mindig „csak” kétmilliárd felhasználója van. Természetesen református közösségeinkben aligha szoktuk ezt tudatosítani magunkban, ehhez túl sok ekkleziológiai különbséget kellene figyelmen kívül hagyni, amelyek köztünk és például a brazíliai pünkösdiek vagy az afrikai római katolikusok között fellelhetünk. Ezek a különbségek persze valósak és teológiailag relevánsak is, de ha helyesen értjük az Apostolok cselekedeteiről írt könyvet, akkor látnunk kell, hogy a keresztyénség sohasem volt tökéletesen egységes, és mégis, e különbségek felett mindig is egy volt, ahogyan a Fiú is megkülönböztethető és megkülönböztetendő az Atyától, és mégis lényege szerint egy vele (Jn 17,21).

Református egyházi közösségeinkben túlzottan félünk rámutatni a keresztyének eme lényegi egységére, mert hagyományosan gyanakszunk a „túlzott ökumenizmusra” és mert évszázadok óta mindig más felekezetekkel szemben szerettük meghatározni önmagunkat (értsd: nem vagyunk sem római katolikusok, sem evangélikusok, sem baptisták). Az identitásvesztéssel fenyegető „ökumenikus összeborulás” azonban egyáltalán nem fenyeget minket, sokkal nagyobb a veszélye a száraz, kiégett és önmaga körül forgolódó provincializmusnak, amely kimerül biztonságos teológiai klisék ismételgetésében és a külső hatásoktól való elzárkózásban, még akkor is, ha azok esetleg megtermékenyítőleg hatnának a teológiai gondolkodásunkra vagy a spiritualitásunkra. A fiatalok természetes érzékenysége és képessége a globális szemléletre így nem tud kiteljesedni a gyülekezeteinkben, hanem inkább elrejtendőnek, vagy éppen üldözendőnek tűnik. Persze vannak kivételek, és vannak olyan folyamatok is, amelyek már megindultak. Az egyházi könnyűzene vagy „dicsőítés” jelensége ilyen. Itt is a tiltás vagy a kritikátlan befogadás és alkalmazás helyett a minőségi szemlélet érvényesítése lenne a járható út. Fiataljainkat fel kellene hatalmaznunk arra, hogy általuk, az ő közvetítésükkel gazdagodjanak közösségeink olyan hatásokkal, amelyeket a világegyháztól, a tőlünk egészen más spirituális vagy teológiai úton járó testvéreinktől tanulhatunk el.

[[paginate]]

Valóság háttérzenével

A fiatalok százezreit megérintő, egyébként református teológiai hátterű Taize-i mozgalom egyik vonzereje talán a zene és a csendes, szemlélődő lelkiség összekapcsolása. A fiatalokban egyszerre van jelen az önkifejezésre szolgáló zene és a csend iránti dialektikus vonzódás. Amit fentebb leírtam a megbékélés iránti, konfliktusokban kifejezésre jutó vágyódásról, azt itt is igaznak gondolom. Fiataljaink fülében örökké ott a zene, mintha egy pillanatra sem mernének csendben maradni önmagukkal és Istennel. A hétköznapokban a csend az unalmat, a magányt, a kirekesztettséget idézi fel. A fiatalok életében is vannak ugyanakkor kiemelt alkalmai a csendnek, és létezik bennük egy vágyódás a csend után, amelyet végtelenített lejátszási zenelistákkal ugyan elnyomnak magukban, de a létezését nem tudják tagadni. Ha a lélek csendjének ezeket a vágyott és minősített alkalmait megtalálhatnák közösségi bibliaolvasásainkban, a templomban és az istentiszteleteinken, akkor segíthetnénk nekik abban is, hogy megtalálják a saját hangjukat és meghallják Istenét. Az istentiszteleteinken ritkán teremtünk alkalmat erre a csendre, a személyes elcsendesedés liturgiai eseményére. De talán nem is arra van szükség, hogy a hagyományos vasárnapi liturgiát alakítsuk át erre a konkrét igényre válaszul. Azt azonban megkerülhetetlennek érzem, hogy olyan különleges alkalmakat teremtsünk, amelyekben otthon érzik magukat a teremtő csendre szomjazó fiataljaink és idősebbjeink is.

Lélekkel és értelemmel

A csend kérdéséhez tartozik a valódi, hamisítatlan spiritualitás iránti igény, amelyet szintén tetten érhetünk a fiatalok között. A református spiritualitás jellemzően a Szentírás olvasásából, tanulmányozásából és az ebből fakadó imádságból táplálkozik. Az utóbbi időben sok szó esik a református spiritualitás megújítása iránti igényről. A Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán például néhány éve új képzés indult azzal a céllal, hogy a református lelkiség forrásvidékeire vezesse vissza a hallgatókat, és e feltáró munka során egyszersmind szeretné megújítani is a spiritualitásunk gyakorlatait. Ebben vélhetően szerepe lesz azoknak a más felekezetekből, és a világegyházból érkező kontemplatív és liturgikus impulzusoknak is, amelyeket fentebb említettem. Ugyanakkor a Biblia lélekkel és értelemmel teljes olvasását, amelyet reformátor eleinktől kaptunk örökül, remélhetőleg semmilyen új impulzus sem fogja zárójelbe tenni.

Amikor a Bibliát olvassuk, Isten hozzánk szóló beszédével szembesülünk. Ez egyszerre válik érthetővé Isten kegyelmes aláhajlása, értelmünkhöz való alkalmazkodása révén, és egyszerre marad teljesen befogadhatatlan, örökké megújuló módon elrejtett, fokozatosan feltárulkozó, velünk együtt változó kijelentés. Isten útja ez velünk, életünk eseményeivel, örömeinkkel és boldogságainkkal, félelmeinkkel és nyomorúságainkkal együtt haladó és „élő”. A Szentírás ad a szánkba szavakat, amelyeket imádsággá formálva visszaadunk Istennek, hogy ezáltal az értelmünk, érzelmünk és akaratunk belesimuljon Isten végtelen bölcsességű „tanácsvégzésébe”. A református spiritualitásban a Biblia tanulmányozása nem csak az értelem, hanem a lélek munkája is, nem csak a hideg értelem, vagy a forró szív van jelen benne, hanem mindkettő együtt, átjárva és áthatva egymást.

Sokszor hallom azt a vádat, hogy a református istentisztelet és kegyesség „túlracionalizált”, és hiányzik belőle a lélek. Én inkább úgy tapasztaltam, hogy alulracionalizált, és ezért nincs benne Lélek. Az intellektuálisan megragadó igehirdetés vagy írásértelmezés a logiké latreia („okos istentisztelet”, Róm 12,1) terepe, amely a legforróbb karizmatikus extázisnál mélyebb istenélményt adhat. Tapasztalatom szerint a fiatal nemzedék nem csupán a hiteles spiritualitás iránt nyitott, hanem az értelmes tanulás iránt is. Hallgatóim is csak akkor lázadoznak a tananyag ellen, amikor nem látják (át) az elsajátítandó ismeretek célját és értelmét (és persze ha unalmasan tanítok, de ez most nem tartozik ide). A tanulás folyamatában megfigyelhető a fiatalok, különösen a mai „z generáció” vitakészsége, amelyhez még nem mindig társul megfelelő vitakultúra. De önmagában az igazság, a logika és a hitelesség keresése olyan tiszteletreméltó jellemvonása ennek a korcsoportnak, amelyet az idősebb generációk tagjairól (tisztelet a kisszámú kivételnek) már lekoptatott az élet, a csalódások, a megalkuvások és a közismerten következmények nélküli, igazságtalanságoktól és képmutatástól terhelt magyar társadalom. Fontos lenne, hogy megragadva e tanulás iránti vágyukat és vitakészségüket, úgy vezessük be a fiatalokat a Biblia ismeretébe, hogy meglássák azt a szédítő intellektuális szélességet, hosszúságot, magasságot és mélységet (Ef 3,18), amelybe, ha beletekintünk, egyre többre vágyunk belőle. Ez kétségkívül túl mutat a hagyományos bibliaiskolás és hittanórás tananyagon, amelyet egyházi közegben nevelkedett fiataljaink jogosan unnak, de megéri az erőfeszítést, mert egyszerre munkálja a spiritualitást és az intellektuális felvértezettséget.  Nem utolsó sorban ez a folyamat az egyházat is meggazdagíthatná, hiszen a tanítás közben mi magunk, a tanítók is rákényszerülnénk arra, hogy szembesüljünk rendszerhibáinkkal, megrögzöttségeinkkel, a bibliai alapokat nélkülöző és a gyakorlati missziót is hátráltató nem szent, csupán megszentelt hagyományainkkal.

[[paginate]]

Ellenkultúra

A fiatalok minden korban és minden társadalomban az újítás, sőt a forradalom letéteményesei voltak. Ennek a szerepüknek tragikus következménye, hogy minden válságot, háborús vagy egyéb konfliktust a fiatalok szenvednek meg a leginkább. Ők a történelmi „fejlődés” ágensei és mártírjai egyszerre. Ez a történelmi és társadalmi sorsuk rokonítja őket e gonosz világ veszteseivel, akiket Jézus „kicsinyeknek” nevezett az evangéliumok megfogalmazása szerint. Az egyház számára kincsek ők, akik mellett minden időben ki kellene tudnunk állni azon hatalmasok és a befolyásosok ellenében is, akiknek a társadalmi sorsuk éppen ellentétes a fiatalokéval: a változásokat és kríziseket ők okozzák, mégis mindig ők jönnek ki belőlük nyertesként és haszonélvezőként. A fiatalok melletti kiállásunk Isten országának munkálásából kellene, hogy fakadjon. Ebben az értelemben kellene az egyháznak minden korban „ellenkultúrát” képviselnie a fennálló hatalommal és berendezkedéssel, a „nyertesek” kasztjával szemben. Az a cinikus válasz, hogy a történelem tanúsága szerint az egyház ezt a szerepét szinte sohasem vállalta fel (kivéve, amikor üldöztetésnek volt kitéve), nem meggyőző érv a szerep elutasítása mellett. Ha felvállalnánk az „ellenkultúra” formálóinak szerepét, azzal sokkal vonzóbbak lehetnénk a forradalmisággal szimpatizáló fiatalok számára, mint azzal, ha belesimulunk a kultúrába, az éppen aktuális paradigmába. Súlyos tévedésnek érzem, hogy megpróbálunk egyházi programjainkkal egyfajta suta másolatát adni mindannak, amit a fiatalok a „világban” sokkal könnyebben, sokkal „hitelesebben” (autentikusabban) és természetesebben megkapnak. A fiatalok nem azért tartoznak az egyházhoz, hogy az a kedvükért hasonuljon az éppen trendi kultúrához vagy társadalmi folyamatokhoz. Szemükben az ellenkultúra sexy, a filiszterség nem sexy.

Szeress és tégy, amit akarsz

Egy utolsó szempont. Egyházi életünk régi és súlyos problémája a vasárnapi keresztyénség. Egy dolog az, amit vasárnap mondunk és hallgatunk a szószéken, és egy másik dolog az, amit teszünk, ahogyan élünk. Ez visszavezet bennünket Pál („azt tartjuk, hogy hit által igazul meg az ember, a törvény cselekvésétől függetlenül” Róm 3,28) és Jakab („a hit is, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában” Jak 2,17) vitájához. A hitünk, amelyet követendő példaként szeretnénk az utánunk jövő nemzedékek elé állítani, csak akkor lehet hiteles, ha azt a cselekedeteink is igazolják. De itt most nem a saját hitelességünkről akarok értekezni, hanem arra szeretnék rákérdezni, vajon összekapcsoljuk-e a hitre vezetés folyamatát a hitben cselekvésre vezetés folyamatával. Tanítjuk a fiataljainkat (konfirmációs felkészítőn, vizsgán, ifiórán stb.), de vajon szánunk-e arra is figyelmet, hogy „gyakoroltassuk” őket a hitben? Találunk-e számukra elegendő és megfelelő gyakorlóterepet? Nagyon fontos a hitre jutásban, hogy az élet visszaigazolja mindazt, amit a Szentírásban olvasunk, elfogadunk, majd megtanulunk. E visszacsatolás nélkül elvész a hit realitása a fiatalok életében. Vannak már az egyházban olyan programok (például a Szeretethíd), amelyek ennek a felismerésnek a lendületével igyekeznek bevonni a fiataljainkat a gyülekezetek, az egyházi intézmények, úgy általában az egyház életébe. Sok-sok ilyenre lenne szükség, mert többről van szó, mint egyszerű „munkáltatásról”, hogy lefoglaljuk értelmes tevékenységgel a fiatalokat: a Biblia igazságait ültetjük át ilyenkor a valóságba, és ez jobb misszió minden szónál, prédikációnál vagy írásnál.

Megbékélés és annak a megélése a valóságban, a globalitás ige szerinti értelmezésének kiterjesztése, az Istennel megélt csend iránti vágy komolyan vétele, a hit igazságainak és értelemmel teljességének felmutatása, az egyház mint ellenkultúra felvállalása és a cselekvő hit – ezeket érzem a fiataljaink közötti misszió alappillérjeinek. Ezekre építkezve lehetne „bevonzanunk” a fiatalokat. Úgy, hogy közben azt érezzék, valójában mindig is közénk tartoztak.

Pecsuk Ottó