A XXI. század és a generációk

Mi is ez a nagy „generációzás” mostanában? Miért beszélünk ennyit erről, miközben amióta világ a világ, mindig is voltak fiatalok és idősek, és mindig is láttunk eltérést a különböző életkorú emberek értékrendje, attitűdjei között. Nos, első körben szögezzük le: a generáció nem egy életkori doboz. Ha az lenne, akkor engem nem generáció-kutatónak, hanem korosztály-kutatónak vagy ifjúság-kutatónak hívnának. Vannak ilyenek is, de ennek nincs köze a generációkhoz.

A generációhoz való tartozás egy élmény-tartomány. Egy tapasztalati gyűjtemény. Vagyis, hogy mi mindent élt át valaki az élete során, és ezek milyen mértékben befolyásolják az életét. Nyilván hihetetlen mértékű különbség van az élet értelmezésében és felfogásában annak, aki mondjuk az ’50-es években született, mint aki a ’70-es, vagy éppen a 2000-es években. Teljesen más gyermekkoruk van, teljesen mást tapasztaltak a világból, teljesen más szemüvegen keresztül nézik a földi valóságot. És ezen az utolsó gondolaton van a lényeg: attól függően, hogy életünk első néhány (hét) éve során mit tapasztaltunk, befolyásolja azt, hogy milyen szemüvegen keresztül nézzük az „itt és most” pillanatát. Ugyanis a jelen élménye a felidézett múlt és az elképzelt jövő kombinációja. Ha a múltban van átélt és saját bőrödön megtapasztalt háború, padlás-lesöprés, beszolgáltatás, ÁVH, akkor teljesen más a jelen értelmezése, mintha a múltban például Internet van, digitális eszközök és élmények. Más gyermekkort kaptunk és más gyermekkort adunk.

De ez nem a gyermekek hibája. Figyelem: nem is a felnőttek hibája. Senkinek sem a hibája, ez egy történés. Egy folyamat, amit úgy hívunk: fejlődés. A fejlődést minden aktuális korban támadták és kritizálták, hiszen nem tudtuk, hogy milyen jövőt fog eredményezni. Most tömegével látjuk azt, hogy amit mi gyermekkorban átéltünk, az nem csak a múlté, hanem sokszor végképp és örökre eltűnt és használhatatlan tudás vagy tapasztalat. És ez ijesztő is tud lenni, ha vissza akarunk szülőként nyúlni azokhoz az eszközökhöz, amiket gyerekkorban megtapasztaltunk valamikor a XX. században. Mivel szülőként, felnőttként, munkaadóként, tanárként … egyre kevésbé vannak kapaszkodóink, egyre kevésbé vannak használható gyökereink, sokszor esünk kétségbe a jelent és a jövőt nézve, és sokszor hagyja el ajkunkat a panasz, hogy „ezek a mai fiatalok” vagy „bezzeg a mi időnkben”. Nyugalom, ezeket a mondatokat nem a mai kor embere találta ki, ezek bizony pont azok a minták, kapaszkodók és gyökerek, amiket esetleg hiányolunk a mai világból.

Így vagyunk most sokszor a gyerekekkel is – néha kétségbe esünk a viselkedésükön. Hányszor hallom azt felnőttektől, hogy a mai újszülöttek mobiltelefonnal a kezükben születnek. Tessék megkapaszkodni: a valóságban még egyetlen újszülöttet sem találtak, aki mobillal a kezében született volna. Olyat igen, és nem is keveset, akinek már volt digitális történelme, mielőtt megszületett volna. Nem ő hozta magával, itt várta! És nem ő hozta magával a digitális eszközöket sem, hanem azok itt várták. És a felnőttek voltak azok, akik a kezébe adták!

[[paginate]]

Micsoda képmutatás, micsoda felelősség-nem-vállalás az, hogy a gyerekeinkre fogjuk a digitális függőségi viszonyt, miközben azok jelentős részét valójában a felnőtt társadalom okozza?! Szinte sosem alakul úgy, hogy egyszercsak egy tinédzser függővé válik a digitális eszközeitől. Az egy folyamat, míg ez a függőség kialakul. És ez a folyamat a XXI. században az újszülött kortól kezdődik. Sőt, akár már magzati kortól. Vajon hány kismama tudja azt, hogy ha a terhessége közben a pocakján pihentetve a kezét, amiben ott egy okostelefon, és chat-el a barátaival, akkor az elektro-szmog hatással lehet a magzat idegrendszerére? Vagy mennyi édesanya kap arról információt, hogy szoptatás közben chat-elni egy egész életre kiható változást okozhat a csecsemő pszichéjében? Hogy mozgásra (akár a finom-motorikai, akár a grafo-motorikai mozgásra) mekkora hatással van a mozgás-szegény életünk, ami már idejekorán befolyásolhatja gyermekünk későbbi gyenge iskolai eredményét? Az egy több évig tartó folyamat, míg a gyermeknek a mobiltelefon egy unalom-űző eszköz lesz. Vagy stressz-oldó eszköz lesz tinédzser korára. Kamaszként, tinédzserként persze hogy azokat a megoldásokat keresi, amelyek a kortársaihoz kötik – de ettől függetlenül a szülő tudna mutatni olyan mintákat, példákat kisgyerekkorban, amelyek színesíthetik a gyereke megoldóképességeit.

De ez nehéz. Ma egy olyan globális kultúra-váltás szemtanúi és átélői vagyunk, amely szinte mindenkinek az életére kihat, szinte minden pillanatban. Ezek a változások nagyon mélyek, intenzívek és gyorsak. Ezek közül csak egy a digitális életmód – de emellett mennyi minden megváltozott! Csak a legdivatosabb hívószavak: fenntarthatóság, férfi és női szerepek, apai és anyai minták változásai, a gyerek helye a családban és a társadalomban, a munka és a magánélet megítélése, alázat és tisztelet, és így tovább. Ezek a változások olyan trendek, amelyeket mind átélünk, és valamilyen módon mind megtanulunk, ezáltal változunk. Legalábbis azok, akik egy olyan világban nőttek fel, amikor ezek az értékek még XX. századiak voltak. De! Azok a gyerekek és fiatalok, akik ebbe a világba születtek bele, nekik ezek az új értékek a természetesek. Nem ők változtatják meg őket, csupán átveszik és használják az előző generációk által megalkotott új világot.

Itt érzem szükségét annak, hogy megnézzük, miről is beszélünk, milyen generációk élnek jelenleg együtt hazánkban (mivel látható, hogy a generációhoz való tartozás erősen kultúra-függő, így a generációk neve és határai a magyar viszonyokra jellemezhetőek, de globálisan nem általánosíthatóak)!

A mai legidősebb generáció az 1945 előtt született Veteránok, akik a II. világháború idején születtek vagy voltak gyerekek, fiatalok. 1946 és 1964 között születtek a Baby Boomerek, a mai boomerezés névadói. Alapvetően a két dolognak nincs köze egymáshoz a nevén kívül: jellemzően a fiatalok ma már a 30 év felettieket is könnyedén le-boomerezik, ha olyan dolgot mondanak vagy csinálnak, ami szerintük nem túl korszerű. 1965-79-es születésűek az X generáció tagjai, akik jelenleg a legnagyobb arányban vannak a munkaerőpiacon, innen származik a legtöbb mostani vezető, vagy a tinédzser gyerekek mai szülei ők. 1980 és 1994 között születetteket hívjuk Y generációnak, az utolsó generáció, amelynek minden egyes tagjai egy Internet nélküli világba született. 1995-től 2009-ig számítjuk a Z generáció időszakát, látható, hogy mennyire nem hívható homogén egységnek ez a generáció, hiszen a míg legfiatalabb alig 12, a legidősebb már 26 éves. Milyen hasonlóság lehet egy fiatal tinédzser és egy meglett fiatalember között? Sok… És végül a 2010 után született gyerekekre is tettünk már egy címkét: ők az alfa generáció, azok a gyerekek, akik már egy behuzalozott világba születtek bele. Minden online, minden bárhol és bármikor elérhető, ugyan még vita tárgya, de már létező jelenség, hogy néhány száz forintért bárki élőben nézheti egy vadidegen gyerek születését. Ezt a valóságot adjuk a most született gyerekeknek mi, felnőttek. Ebben kell(ene) megtalálniuk a (szerintünk vélt) helyes utat az élethez és a jövőhöz. Szerintem nem könnyű csomag…

[[paginate]]

Nézzük, miből is áll ez a csomag! A korábbi generációk egy énközpontú világot alkottak, aminek a legismertebb manifesztumai a walkman vagy éppen a selfie. Nem a fiatalok lettek énközpontúak, az egész világ lett az – amit mi, XX. században született emberek csak tanulunk, viszont gyerekeinknek már kész termékként adtunk oda. Számukra csak adaptálódni kellett ehhez az elváráshoz, ami sokkal egyszerűbb, mint megváltoztatni a korábbi viselkedést. Az énközpontúságnak az Olvasó számtalan hátrányát ismerheti, sőt talán önmagában rögtön le is fordítja, és olyan szavakat dörmög, mint önzőség vagy egoizmus. Nos, van ebben is igazság, de mint mindennek, ennek is megvan a másik oldala. Az énközpontúság vezet el a Föld megmentésének gondolatához, mert rájöttünk arra, hogy másra hiába is várunk. Az énközpontúság az eredménye annak, hogy – talán először a történelemben – a gyerekeket nem idomítani akarjuk, hanem érzelmi biztonságot akarunk adni. És még sorolhatnám. Nyilván, ez a fajta megújulás tele van hibával. Mint minden, amit az ember először csinál. Nagyon egyszerű ilyenkor azt mondani, hogy „de hát a mai szülők nem nevelnek!” Valóban nem, hiszen az érzelmi nevelés egy teljesen új fogalom. És szinte alig valaki tudja, hogy azt hogyan kell jól csinálni. Talán sokkal többet segítene a bírálat helyett az, ha megosztanánk egymással a tapasztalatainkat – a jót és a rosszat egyaránt.

A mostani gyermek-generáció az első, amely digitális családban nő fel. Tessék csak jól olvasni: a családok is digitálisak lettek. Digitális anyuval, digitális apuval és digitális nagyszülőkkel. Sosem volt arra minta, hogy ez mit jelent! Hogy hogyan kell viselkedni így szülőként vagy nagyszülőként. Hogy mi is a felnőtt felelőssége abban, ha csapot-papot hátrahagyva minden csörrenésnél vagy pittyenésnél a telefonjához nyúl. Hogy mi a felelősségünk abban, ha nem olvasunk a gyereknek mesét, legalább naponta egyszer, hanem helyette digitális mesét kap. Hogy a „digitális cumi” nem ugyanazt az élményt és tapasztalatot adja, mint a valós cumi adta az elmúlt évszázadokban.

Mindez kihatással van az egész társadalom viselkedésére, de az idegrendszerére is – tudjuk, hogy megváltoznak dolgok. Mindenkinél. Például gerontológiai kutatásokból tudjuk, hogy azoknál a hetven éveseknél, akik sokat Interneteznek, náluk is megváltozott az agyi működés: megerősödött a rövid távú memóriájuk azóta, amióta sokat neteznek (és tessék elhinni, a 65 év feletti lakosság egy jelentős része nagyon sokat Internetezik). És ugyanezek a változások megfigyelhetőek természetesen az alfa generáció esetében is – annyi különbséggel, hogy náluk a változás hozzánk képest mérhető! Ők nem változnak, ők így szocializálódnak. Ez lesz a természetes. Ezek a megatrendek épülnek be a pszichéjükbe, ezt fogják tartani a számukra földi valóságnak.

Miről is beszélünk itt, mik ezek a megatrendek. Csemegézzünk most ezek között: az egyik ilyen a választás kényszere. Tessék visszaemlékezni, kedves XX. században szocializálódott Olvasó, gyerekként milyen lehetősége volt dönteni mondjuk abban, hogy esti mesét néz? Pont két lehetőségünk volt: nézünk vagy sem. Ma pedig már a 2-3 éves gyerek is bármikor választhat a rengeteg mese között, a nap bármely pontjában, bárhol és bármilyen körülmények között. Ez olyan mértékben befolyásolja az ő világlátását, hogy kamaszként vagy már felnőttként is mindenhol azt fogja keresni, hogy választhasson a dolgok között. Ez jelentős mértékben hatással van a tanulási szokásokra, a jövő tervezésére, a karrierutakra éppúgy, mint mondjuk arra, hogy mennyi ideig akarunk egy munkahelyen dolgozni, vagy mennyi ideig szeretnénk ugyanabban a szakmában tevékenykedni.

Egy másik ilyen megatrend a partneri, behuzalozott világ. Ma bárki, bármikor ráírhat bármelyik ismerősére valamilyen platformon, tudva, hogy a másik válaszolni fog. Legyen ez a pedagógus, a főnök, egy influencer, politikus vagy bárki – ott van a lehetőség a kezedben. De soha ilyesmi nem állt rendelkezésére az emberiségnek az elmúlt évezredekben. Térben és időben éltünk, és ez a tér- és idő-függőség omlott le az elmúlt 5-10 évben (tessék csak gondolni a digitális oktatásra, vagy a tömegeket érintő kényszerű karantén-office-ra, amit csak kedvesen home office-nak hívtunk sokáig). Ha felbomlik a tér és idő korlátozó rendszere, egy teljesen új világ jön létre, amelynek az értelmezhetőségét és kezelhetőségét a gyerekektől elvárni döbbenetes felnőtti felelőtlenséget feltételez. Ezt a felnőtt társadalomnak kellene rendbe tenni, szabályozni, de legfőképpen megtanítani, hogy a fiataloknak ezt már csak adaptálni kelljen az életükbe – de most nincsenek ilyen keretek, szabályok, így tulajdonképpen a többség csak sodródik az eseményekkel.

[[paginate]]

Mikroplatform fogalma szintén egy XXI. századi fogalom. A Veterán – Baby Boomer időszakában az ember kétplatformos volt többnyire: ez a két platform a munkahely és a család volt. Az X generáció korszakában három platformra váltottunk: munkahely, család és barátok. Jött az Y generáció időszaka, és bővítettünk négyre: munkahely, család, barátok és Internet. Aztán eljött az okoseszközök időszaka, és felbomlott a fentiekben bemutatott tér és idő rendszere, így akár már 25-30 mikroplatformon is tudunk élni. Igen, akár egyszerre is 4-5 platformon. Nyilván ez jelentősen csökkenti a fókuszálás képességét (legalábbis a XX. századi értelemben), viszont létrehozza annak a képességét, hogy – valamilyen színvonalon – képesek legyünk egyszerre párhuzamosan több tevékenységet is végezni. Nem csak a fiatalok: mindenki! Lásd autóvezetés közben üzenetírás. Esetek többségében sikerül baleset nélkül megtenni, de sajnos nagyon sokszor nem.

Szintén egy jelenlegi változás, amit a gyerekeink egyre nagyobb része valóságként él meg, hogy felhasználók kezdünk lenni. Felhasználói az életünknek, a munkahelyünknek, a kommunikációnak, a médiának éppúgy, mint például az iskolának. A diák teljesen más kategória, mint a felhasználó. A munkavállaló teljesen mást jelent, mint egy felhasználó. De még az ügyfél kategória is egy alárendelt viszony, szemben a felhasználóval. Ez egy olyan hétköznapi attitűddé kezd válni, amit a korábbi korok embere nagyon nehezen tud magáévá tenni minden pillanatban – csak ott sikeres, ahol az egyéni hasznát megtalálja. És ilyen például a média – hiába azon nőtt fel több millió ember, hogy egy (maximum két) TV-csatorna volt, ma már könnyedén vagyunk függetlenek a TV-csatornák műsorkínálatától, és éppen akkor töltünk le egy műsort, amikor és ahol jól esik. De ezt hogy tudnánk megcsinálni a munkahelyünkön? Pláne milyen bosszantó, ha viszont ezt egy nálunk fiatalabb meg tudja tenni…

Végül pedig az egyik legkomolyabb változás, hogy végeredményben a mai gyerekek szülei tanították meg őket arra, hogy többet várjanak el az életüktől, a karrierjüktől, sőt arra is, hogy az iskolával, a munkával, az életükkel kapcsolatos gondolataikat fontosnak, a kimerültségüket kifejezésre érdemesnek tartsák, és érdemben foglalkozzunk velük. Ha valóban olyan különlegesek, egyediek és fontosak, ahogy azt tanították nekik, akkor miért csodálkozunk, hogy nem hajlandók befogni a szájukat? Még akkor is, ha ez gyakran panaszkodásnak hat, különösen a felnőttek szemében.

A saját hibáinkon keresztül tanítjuk meg gyerekeinknek, hogy ők ne kövessék el azokat a hibákat, amiket mi. Hogy feladtuk az életünket valamilyen jobb cél érdekében, ami – gyakran – nem is jött össze, viszont cserébe feladtuk az álmainkat, egészségünket. Ők már csinálják jobban! Ne azért éljenek, hogy dolgozzanak! Éljenek, élvezzék az életet, legyenek boldogok. De amikor azt látjuk, hogy ezt nem csak mi, hanem az összes többi szülő összes többi gyerekénél alaptétel, akkor az komoly döbbenetet tud okozni.

A globális kultúra-váltás nagyon mély, de ami még fontosabb: rettenetesen gyorsan végbement. Erről nem a gyerekeink tehetnek, de még mi, felnőttek sem. Ha hibást keresünk, azzal csak elmegy az energiánk arra, ami megint nem a megoldás felé visz: ez pedig a kommunikáció. A beszéd. A tanítás. Nem a XX. századi értékek szűntek meg, csupán megváltoztak a fogalmak mélységei. Ne akarjunk szembe menni a saját értékeinkkel – fogadjuk el, hogy egy teljesen más világot hoztunk létre az elmúlt 50-60 évben, majd próbáljuk meg az értékeinket lefordítani XXI. századi nyelvre. Magunknak is, a gyerekeinknek is. Ha megértjük egymást, ha elfogadjuk egymást (oda-vissza!), már tettünk egy hatalmas lépést egymás irányába.

Steigervald Krisztián

Hasonló anyagaink

Társadalomtudományi számvetés a koronavírus idején

Sajátos mérföldkőhöz érkezet napjainkban a koronavírus járvány révén az emberiség történetének az a szakasza, amely 500 éve a reformációval indult el, majd 250 éve az ipari forradalom révén lépett gyorsuló szakaszba.