Egyházszervezeti reformáció

A Confessio körkérdése: Miben kell megújulnia egyházunknak és keresztyénségünknek Ön szerint? Mit kell tenni, tennem ennek érdekében?

Nos, ahogyan sokan gondolják, talán kevesebben mondják: „Jó lenne egy újabb reformáció” (Harmathy András, az Egyházi Jövőkép Bizottság elnöke, 2012). Egyházunk még mindig nem presbiteriánus: csaknem fél évezred elteltével, a joggal remélt változások elmaradtak, egyházunk megrekedt egyfajta félfeudális állapotában, amely inkább klerokratikus, mint demokratikus. A mára anakronisztikussá vált püspöki tisztség még mindig létezik, lelkipásztoraink nagytiszteletű és főtiszteletű urak, hivatalaink lelkészi hivatal, esperesi hivatal, püspöki hivatal. Egyházunkban nem érvényesül a zsinat-presbiteri elv, nálunk a gyülekezet a nyáj, a lelkész a jó pásztor, nehogy a birkák terelgessék már a pásztort.

„Egy újabb reformáció” feladata lehetne túlhierarchizált egyházunk struktúrájának egyszerűsítése, szervezeti kultúrájának folyamatos fejlesztése; a zsinat-presbiteri elv bevezetése a világi és a lelkészi egyházkormányzók azonos súlyának és felelősségének érvényesülése révén.

Egyházunk szervezeti kultúrája folyamatos fejlesztésének első lépese lehet gyülekezeteink egyházmegyékbe sorolásának újragondolása. Jelenlegi 27 egyházmegyénk egyházközség-eloszlása nagyon szélsőséges képet mutat. Jóval, akár negyvennél is több olyan egyházmegyére lenne szükség, amelyek szavazati számértéke közel egyenlő. Így igazságosabb lenne választási rendszerünk, eltűnnének az ún. „királycsináló” egyházmegyék, a harminc körüli kebelbeli gyülekezet gondozása pedig jó szívvel vállalható és teljesíthető feladata lehetne az egyházmegyei elnökségeknek. A továbblépést az jelentené, ha a gyülekezeteikhez ily módon közel került, azokat jól ismerő esperesek és egyházmegyei gondnokok lehetnének a zsinat tagjai, ez garancia lehetne arra, hogy a zsinat valós problémákra gyors választ adjon.

A zsinat-presbiteri elv érvényesülésének nyilvánvaló feltétele, hogy legyenek tájékozott, jól felkészült, hiteles és munkabíró presbitereink (gondnokaink, főgondnokaink). Jelenlegi törvényeink szerint szinte bármelyik teljes jogú egyháztag bármennyiszer presbiterré választható. Nincs jól átgondolt kompetencia követelményrendszerünk! Nincs szabályozva az újraválaszthatóság kérdése! Nincs a presbiteri tisztség betöltésének felső életkori határa! Ha az aktív lelkészi szolgálatnak nagyon helyesen a 70. életév a felső korhatára, akkor joggal merül fel a kérdés: szabad-e, kell-e egy 70. évét betöltött embert a 6 évig tartó ciklusra presbiterré választani? Nincs szabályozva a presbitériumok létszámának felső határa! Így nem csoda, hogy akár 40 fős presbitériumok is léteznek, ahol a presbiterség már nem szolgálat, hanem kitüntetés, hiszen: „A” lelkészcsaládból származik, „B” a „nehéz” időkben is presbiter volt, „C” presbiterként szeretne meghalni, „D” nagyon megsértődne, ha nem lehetne ismét presbiter és akkor elvesztenénk nemcsak egy embert, hanem egy egész egyházfenntartói járulékot fizető családot! Az ilyen lelkigondozói megfontolások alapján létrehozott presbitériummal – kicsit sántító, de mégis találó a hasonlat - a gyülekezet kocsijának sofőrje a lelkész, a kalaptartón meg ott díszeleg az akár 40 aranyosan bólogató kiskutya. No, ezt ne! Az újragondolt gyülekezetek kocsiját vezesse a presbitérium, mellette a lelkész legyen a navigátor, akinek a kezében a szentírás a GPS! 2017-ben, a presbiteri tisztújítás évében olyan presbitereket kell választani, akik képesek és méltók az ilyenfajta vezetésre.

A körkérdésre adott válaszomat a Magyarországi Református Egyház középtávú cselekvési tervéhez készült vitaanyag (Párbeszédben a jövővel, 2014) megállapításai és saját (teljes egyházunkat átfogónak nem mondható) tapasztalataim alapján állítottam össze. „Ecclesia semper reformanda est.”

Csabina Sándor
a Debreceni Református Egyházmegye gondnoka,
a Zsinat világi tagja

Hasonló anyagaink