Megszokott reformáció – Egy református lelkész naplójából

A Confessio körkérdése: Miben kell megújulnia egyházunknak és keresztyénségünknek Ön szerint? Mit kell tenni, tennem ennek érdekében?

Ha a világ megváltoztatása velem kezdődik, akkor az egyház megújulásának is bennem kellene elkezdődnie. Ha pedig ez így van, akkor bizony a református keresztyén egyházam nagy bajban van. Vajon nem inkább Krisztustól várható a megújulás?

Igaz, bennem is erős az igény a másra, hiszen most már egyre nehezebben tudok azonosulni többszáz éves hagyományainkkal. Nekem már nem elég az, hogy vannak. Igaz, most már egyre kevésbé elég az, ha úgy történik minden az egyházi életben, ahogy eddig. Szeretném, ha sok minden másképpen történne. Igaz, egyre kevésbé tudom nyugodt lelkiismerettel kimondani, hogy úgysem rajtunk múlik, hiszen Isten Szentlelke meg tudja tartani az Ő egyházát, még az ő bűnös gyermekei ellenére is. De ugyanakkor nélkülünk is.

Bennem van a kényszer a másra, és mégis bajban van az egyház, ha belőlem indul ki a megújulása. Bajban van, hiszen én így szoktam meg és nem tudok mást. Beletörtem és törődtem abba, hogy ez van. Látom a hibákat, érzékelem sokszor a Krisztust eltakaró akadályokat, de jobb híján csak írok, esetleg prédikálok róla vagy a vállamat vonom. Felteszem magamnak a kérdést, hogy vajon változna valami, ha bevezetnénk egy új liturgiát? Egy idő után azt is megszoknánk. Esetleg elindulna a megújulás, ha nem csak a templomban lennénk keresztyének? Akkor attól kellene félnünk, hogy még a templom is elveszítené a fontosságát. Talán legyen nálunk is tized? Hiszen így is nehéz beszedni az egyházfenntartást. Vagy ezután csak a Krisztusba vetett hit alapján kereszteljünk, osszunk úrvacsorát, konfirmáltassunk és eskessünk? Az Isten dolga a mérlegre tevés, kik vagyunk mi, hogy a hit kérdéseiben döntsük.

Volt idő, amikor minden erőmmel a változást akartam. Amikor Krisztus megismerése és megismertetése volt az egyetlen fontos dolog. Amikor még éreztem a csontjaimba rekesztett tüzet, végeztem lélekkel lelkesen az ige hirdetését, szüntelenül keresve az új kor emberének az újfajta megszólítását. Az új reformáció zászlaja alatt így beindultak a házi bibliaórák, a presbiterek képzése, alpha kurzust tartottam, gyülekezeti kirándulásokra mentünk el, modern ifjúsági alkalmakra gyűjtöttük össze a fiatalokat, gyermekfoglalkozásokra hívtuk a kisebbeket, konfirmandusokat készítettem fel interaktívan, születésnaposokat köszöntöttünk, és még sok mindent, amit bírni lehetett. Amikor mindeközben megkérdeztem magamtól, hogy miért is tesszük mi mindezeket, mi az értelme és hova vezet, akkor gyorsan érkezett is saját magamtól az egyértelmű válasz: szükségünk van a megújulásra.

Egy idő után azonban ez a szükségérzet halványult bennem. Valóban erre van az egyháznak szüksége? Nem telt el sok idő és már nem tudtam felvenni a harcot a mások és a saját megszokásom ellen. Szépen lassan csökkent bennem a lelkesedés. Belefáradtam és igazán az emberek élete sem változott meg. Talán mégiscsak jobb, ha beállok egy kerékvágásba és azon maradok. Ha évszázadokon át előttem ezen az úton jártak mások, olyan nagyot én sem tévedhetek.

Savanyú ízzel a számban végeztem hát tovább a szolgálatot. Valahol a szívem környékén éreztem és a hit szemeivel láttam, hogy másképpen kellene. Természetesebben talán. Lelkesebben. Nem csak törvény és szokás szerint, hanem szeretettel. Nem akárhogyan, hanem hűséggel. Nem egyhangúan, hanem szüntelenül, sokszínűen Istent tisztelve. De másképp szoktam és másképp szoktattam, így nem tudok mást. Talán majd Jézus. Ha újra eljönne, Ő biztos képes lenne megújítani a lelkemet és általam az egyházat is. Addig jó nekem így is. Ha majd találkozni fogok Vele, remélem megértő lesz.

Pap Ákos
református lelkipásztor
Magyarvalkó

Hasonló anyagaink