1956 Erdélyben

Dávid Gyula: 1956 Erdélyben és ami utána következett.
Nap Kiadó, 2016

 

 

 

 

Tisztelettel hajtunk fejet mindazok előtt, akik még a pokol bugyraiban is szilárdan kiálltak nemzeti közösségükért, akár személyes szabadságuk vagy életük árán is felvették a küzdelmet a honi és az elcsatolt területek magyarsága parányi szabadságának, nemzeti identitásuk és emberi méltóságuk megőrzéséért. Ötvenhat hullámverése Erdélyben nagyon sokáig (1965-ig) tartott, és olyan súlyos következményei voltak, mint sehol másutt az elcsatolt területeken. A Magyar Forradalom és Szabadságharc története a románság körében szinte ismeretlen. Az 56-ot követő megtorlásokat Romániában évtizedeken keresztül mély csend, hallgatás övezte. Mert akik szenvedő alanyai voltak, legfeljebb szűk családi vagy baráti körben ejtettek egy-egy szót róla, s csak a 89-es események, a hatalomváltás után változtak meg a körülmények, lehetőséget adva a megszólalásra. A korabeli hivatalos román beállítás szerint ötvenhatban Magyarországon ellenforradalom volt, melynek résztvevői sok egyéb mellett „Erdély elrablását” is célul tűzték ki.

Előzményekkel, egyféle erjedéssel Erdélyben is számolni kell. A megtorláshullámnak pedig az volt a célja, hogy a rendszer leszámoljon mindenkivel, akit valamilyen formában ellenségnek, vagy a maga biztonságára nézve veszélyesnek minősített. Éppen ezért bő hat évtizeddel 56 után is indokolt – Dávid Gyula igen fontos könyve alapján - az Erdélyben élő magyarok megtorlásairól röviden szólni. A román hatalom azóta is ferde szemmel néz az egykori hősökre, és fékezni kívánja az 56-ra való megemlékezést. Mindazáltal a 89-es eseményeket követően Erdélyben megkezdődtek a szervezések. Mindenekelőtt Csiha Kálmán püspök nevét kell megemlítenünk. 1995-ben létrejött az 56-osok Bajtársi Társasága. Adatgyűjtés (oral history) történt, interjúk, visszaemlékezések láttak napvilágot. A korszak búvárlói hasznos segítséget kaptak a helyi közösségektől, a „magyar történelmi egyházak legfőbb elöljáróinak támogatásával azoktól a lelkészektől, akik a közösségi múltnak ezeket az emlékeit is számon tartották vagy megkeresésünkre felkutatták”.

Az 1956. október 23-i eseményeket illetően az erdélyi magyarok „a hivatalos magyar közlemények mellett a Szabad Európa Rádió, a BBC, az Amerika Hangja és más adók híreiből” próbálták összerakni az odaát történteket. Értelmezték és kommentálták: ki-ki a maga beállítottsága szerint. A román pártvezetést váratlanul érték a magyarországi forradalom eseményei. Haladéktalanul meg is hozták a legszükségesebb intézkedéseket: azonnal lezárták a határokat, megerősítették a határőrizetet, szigorúan cenzúrázták a Magyarországról érkező leveleket, árgus szemekkel figyelték az egyetemi központokat. A bukaresti magyar sajtó és a bukaresti rádió – Moszkvát szajkózva – „ellenforradalomról”, „fasiszta-horthysta terrorról”, „Erdély elrablására irányuló revizionista” követelésekről írt és beszélt.

Ezzel szemben a nép megfelelően reagált az eseményekre. A Babes és a Bolyai egyetemeken szórólapokat készítettek, találtak, amelyeken felhívták a diákságot a magyar forradalommal való szolidarizálásra. Persze az ilyen jellegű spontán kitöréseknél sokkal komolyabb megnyilvánulásokra is sor került. Kolozsváron, a Képzőművészeti Főiskolán a Mátyás-szülőház lovagtermében komoly igazságokat kimondó „veszélyes” gyűlést tartottak. Másnap Balázs Imre és Tirnován Vid hallgatókat letartóztatták, később elítélték. Temesváron a Műszaki Egyetemen szintén diákok fogalmaztak meg felelősségteljes követeléseket (31 diákot ítéletek el).

[[paginate]]

Ugyancsak Kolozsváron a Babes román egyetemen szolidarizáló röpcék jelentek meg. A Bolyai Tudományegyetem diákjai fekete szalaggal a karjukon keresték fel a Házsongárdi temetőt, hogy emlékezzenek a forradalom hősi halottjaira. A bukaresti egyetem több diákját tüntetésszervezés okán letartóztatták és elítélték. Brassóban, Craiován szintén. A párt központi bizottsága nyomban figyelmeztetett: „Különleges figyelmet kell fordítani a Magyarországgal határos tartományokra, az egyetemi központokra, valamint az ifjúságra”.

Nagyon szigorú ítéleteket hoztak. Várhegyi Istvánt és társait 3-tól 7 évig terjedő börtönre ítélték. A „Bolyai-peren” Dávid Gyula tanársegédet és Bartis Ferenc első éves hallgatót a Házsongárdban történtekért ítélték el. Páskándi Gézát pedig a diákszövetségi program támogatásáért és kiegészítéséért vonták felelősségre. Tisztogatás indult az Előre központi napilap szerkesztőségében. A Bolyai Tudományegyetemet a hatalom a „nacionalizmus tűzfészkeként” kezelte, és hozzákezdet az 1959-es felszámolás előkészítéséhez. A harmadik „Bolyai-per”-ben Varró János és Lakó Elemér tanársegédeket, Péterfy Irén, Vastag Lajos hallgatókat és a képzőművészeti főiskolás Páll Lajost vették egy kalap alá. A Securitate még évekkel később is szervezett újabb pereket, amelyekkel a félelem légkörét alakították ki és tartották fenn.

A kolozsvári Protestáns Teológián 1959. március 15-én kezdődtek meg a tömeges letartóztatások. Huszonegy ifjút tartóztattak le. Az 59-es perek után a Teológia evangélikus fakultásának alig maradt magyar hallgatója.

Ötvenhatos ösztönzésre komolyabb diákszervezetek is létrejöttek Erdélyben, amelyek a nemzeti hagyományok ápolását, a magyar nemzeti öntudat ébrentartását tűzték ki célul. Sepsiszentgyörgyön a Székely Ifjak Társasága – SZIT; Brassóban az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége – EMISZ; és ilyen volt a Fekete kéz (Szászrégen, Marosvásárhely), illetve a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetség (SZVISZ).

Szóljunk röviden az „erdélyi kérdés” rendezésére tett kísérletekről, arról, hogy „az 50-es évek első felétől született egynéhány olyan elképzelés, amelyeknek szerzői a romániai magyarság kisebbségi helyzetének 1945 utáni alakulásából egészen más következtetéseket vontak le, mint azok, akik a szocializmus eszméinek tényleges megvalósulásában, s ezzel a román-magyar megbékélés valóra válthatóságában reménykedtek.”

Ma már jól ismert, hogy a negyvenes évek végétől a román hatalom fokról-fokra szűkítette azokat a kereteket, amelyek a kisebbségi magyarság önazonosságának megőrzését jelenthették, legalábbis lehetővé tették volna. Tudományos és művelődési intézményeket, egyesületeket számoltak fel rendre, államosították a felekezeti iskolákat, az egyházak tevékenységét rohamosan visszaszorították, működésüket szigorú felügyelet alá vetették, a magyar magánvagyonokat elkobozták, bankokat, földbirtokokat, egyházi ingatlanokat vettek el, vagyis egzisztenciálisan gyengítették a magyarságot. Mindezek előre vetítették az elkövetkező évtizedek gyors homogenizációs törekvéseit. Márton Áron püspökkel kezdődően sorozatos letartóztatások következtek.

Ezt a kísérletet azonban nem tudták teljesen elhallgattatni. 56-ot megelőzően három terv is született az „erdélyi rendezésre”, amelyek Dobai István nemzetközi jogász, Fodor Pál mérnök, illetve Szoboszlai Aladár római katolikus pap nevéhez fűződnek. Az 56 utáni megtorlási perek legnagyobbika a Szoboszlai Aladáré, akit tíz társával együtt kivégeztek. Itt kell megemlítenünk Sass Kálmán lelkész és két társa halálos ítéletét is.

A Magyar Forradalom leverését követő időszak kitűnő ürügyet szolgáltatott a román kommunista hatalomnak arra, hogy biztonságát megszilárdítsa. A kutatás 1956 és 1962 között 28.000 letartóztatásról beszél. Tízezer ítélet született. Ebben „a magyarok részaránya nagyobb, mint az ország lakosságához mért átlag.” A világpolitikai helyzet által kikényszerített 1964-es közkegyelemmel szabadultak mindazok a politikai elítéltek, akik túlélték a börtönéveket és a kényszermunkatáborokat, melyek – a szerző szerint – „valóságos megsemmisítő táborok voltak.”

[[paginate]]

Mint jeleztük, „a Magyar Forradalom reformelképzelései és követelései leghamarabb és legközvetlenebbül a romániai egyetemi ifjúság körében hatottak, és „a kolozsvári diákszövetségek 1956. október 24-én tartott nagygyűlésén, a Képzőművészeti Főiskola dísztermében fogalmazódtak meg először.” Mint jeleztük, Balázs Imrét és Tirnován Videt másnap letartóztatták, Fülöp G. Dénes teológiai hallgatót és Páll Lajost 1959-ben ítélték el.

Természetesen más szervezkedések is voltak. Ilyen volt a magyar forradalom megsegítésére szervezett Kelemen Imre csoportja Szovátán. „A népi demokratikus rendszer elleni mesterkedéssel és tiltott fegyver tartásá”-val vádolták őket.

Román egyetemi központokban is történtek letartóztatások. Például aTemesváron1956 október 30–án tartott nagy diákgyűlés miatt. (Dávid Gyula részletekbe menően, nevek felsorolásával nyújt átfogó dokumentumértékű képet az eseményekről.) Ugyanide tartoznak a „szilágysomlyói csoport” tagjai. A román hadsereg kötelékeiben is szervezkedtek. Egy csoport arra készült, hogy kiszabadítsa a szamosújvári börtönből a politikai elítélteket.

Sass Kálmán érmihályfalvi lelkész és társai rendszerellenes összeesküvés vádjával kerültek bíróság elé. „1957. március 12-én került sor a második Bolyai-per elsőrendű vádlottjának, Dávid Gyulának a letartóztatására. Őt a Magyar Forradalomban elesettekkel való együttérzés kifejezésére 1956. november 1-én a kolozsvári Házsongárdi temetőben lezajlott tüntetés megszervezésének vádjával, másodrendű vádlottként Páspándi Gézát pedig a Várhegyi István által kidolgozott diákszövetségi programtervezethez írt kiegészítése miatt állították bíróság elé. Harmadikuk, Bartis Ferenc szintén a Házsongárdi temetőben való szereplése miatt került a vádlottak padjára. Dávid és Bartis 7-7 évet, Páskándi 6 évet kapott.”

„1957. március 14-én Debrecenben tartóztatta le az ÁVH, és adta vissza Romániának Bíró Benjamint és Józsa Csabát, azt a két baróti középiskolás diákot, akik 1956. november 9-én szöktek át Magyarországra, segíteni a forradalmat.” „1957. március 20-án tartóztatták le a Dobai csoport tagjait. Az ’ENSZ-memorandum’ néven ismert dokumentum értelmi szerzőit: Dobai Istvánt és Varga László református lelkészt életfogytiglanra ítélte a kolozsvári Katonai Bíróság.”

Csíkszeredában is készült egy tervezet az „erdélyi kérdés” megoldására. Résztvevőit súlyos börtönévekkel sújtották. 1957 nyarán vette kezdetét egy nagy német diákcsoport letartóztatása (30-nál többen voltak.) Az ellenük támasztott vád: „ellenséges tartalmú beszélgetések és éneklések”. Sok más, a magyar szabadságharccal rokonszenvező csoport szerveződött Erdélyben, melyeknek tagjai eltérő tartamú büntetéseket kaptak.

Az 1956 Erdélyben című életrajzi adattárban szereplő mintegy 1200 személyből 600 azoknak a száma, akiknek letartóztatása és pere valamiképpen a Magyar Forradalomhoz, annak romániai visszhangjához köthető, amelyben az ifjúság, a fiatalok játszották a főszerepet. Ezzel az ideológiai törekvéssel, a proletár internacionalizmus jelszava alatt meghirdetett „elnemzetietlenítő” szellemmel és gyakorlattal fordult szembe az erdélyi magyar ifjúság 1956-ban s már 56 előtt is, amit csak felerősítettek az 56-os magyarországi események.

„Az 1956-os esztendő a romániai magyar felsőfokú oktatást a leépítés folyamatában találta.” Fennállásának első tíz évében a Bolyai Tudományegyetemnek fentről kapott intézkedésekkel változtatgatták struktúráját, oktatási rendjét, cserélgették tanszemélyzetét. A párt- és államvezetés rendeletei alapján formálták vagy szüntették meg az önálló magyar felsőoktatás egységeit: az 1947-ben létrehozott Magyar Művészeti Intézetet román-magyar zeneművészeti, képzőművészeti és színi főiskolákra darabolták. Marosvásárhelyen az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben létrehozták a román csoportokat, Kolozsváron a Mezőgazdasági Akadémián megszüntették a magyar tagozatot. Ennek esett áldozatul a Műszaki Főiskola néhány magyar évfolyama is.

A forradalmi eszmék, törekvések a középiskolás diákságban is hatást gyakoroltak (szórólapok, falfirkák, határátlépési kísérletek). A forradalom távlatos hatása volt, hogy sokakat ráébresztett az igazi nemzeti hagyományok megismerésének és megbecsülésének fontosságára, illetve a nemzeti tudatot romboló proletár internacionalizmussal való tudati-érzelmi szembeszállás jelentőségére. Így indult meg 1956 után a rombolás, vagyis az „internacionalista  szellemű nevelésnek a biztosítása” ürügyén a magyar iskolák felszámolása, „egyesítésük” a román iskolákkal, az egész iskolai nevelés román felügyelet alá helyezése, a román egyetem magyar végzettjeinek erőszakos kihelyezése a Regátba és Moldovába.

[[paginate]]

A kolozsvári román és magyar, illetve a temesvári román diákság körében állt elő olyan helyzet, hogy a létrehozandó szervezet célkitűzései közé a szakmai problémákon túl már 56 kora őszén  az egész egyetemi rendszer megreformálására irányuló elképzelések is bekerültek, amelyek aztán gyorsan radikalizálódtak az október 23-án kezdődött  magyarországi események összefüggésében (egyetemi autonómia, a rektor és a vezetőség parlamenti mentelmi joga, fizetési besorolások megváltoztatása, a marxizmus-leninizmus és az orosz nyelv tanításának csökkentése az egyetemi oktatásban, külföldi diákszövetségekkel való szabad kapcsolattartás, szovjet csapatok távozása az országból).

A Protestáns Teológiai Intézetben diákszövetség szervezése – az Intézet jellegéből adódóan – fel sem merült, be sem indult, de néhány hallgató ott volt a Képzőművészeti Főiskola diákgyűlésén. A külföldi utazások lehetőségének megkönnyítése lehetővé tette, hogy a kolozsvári diákság megtapasztalja a Magyarországon már érzékelhető forrongást. Mivel a három addig önálló hittudományi egyetemet - református, unitárius, evangélikus - összevonták, mindhárom közösségben már az elejétől érezhető volt az együttérzés a magyar forradalmi ifjúsággal, sőt személyi kapcsolatok is erősítették ezt, különösen a debreceniekkel: az események közös meghallgatása, megbeszélésük, gyászszalag viselése.

November 1-én a kolozsvári diákok kisebb csoportokban kimentek a Házsongárdi temetőbe, köztük teológusok is. Egy-egy szál virágot elhelyezve az elhanyagolt magyar és román írók sírjára, egy szál gyertyát gyújtva emlékeztek a magyar forradalomban elhunytakra is. Ez felkeltette a belügyi szervek figyelmét, ők is ott nyüzsögtek a diákok között.

A forradalommal való szolidaritásnak voltak messzebb menő kifejezései is: „egyre világosabb veszélynek látszott ugyanis az, hogy a szovjet csapatok oldalán a Magyar Forradalom ellen a ’testvéri népi demokráciák’, köztük az ’elvtársi segítségét’ az első napoktól kezdve felajánló Románia is beavatkozik a fegyveres harcokba. Márpedig ebben az esetben a román hadseregben mozgósított magyaroknak is részt kellett volna venniük a Magyar Forradalom elleni fegyveres intervencióban”.

Időközben sor került a „magyar ellenforradalmat” megbélyegző mindenféle gyűlésekre. Természetesen a Protestáns Teológián is, amit a diákság szabotált: A 14 évre ítélt Péter Miklós így emlékezett vissza rá: „Amikor a teológiát is elérte ez az elrendelt tiltakozáshullám, akkor mi a kapusszobában a biztosítékokat kicsavartuk, zsebre vágtuk, sötétségben hagytuk az intézetet. Alig néhányan maradtak bent, olyanok, akiket nem mozgatott túlságosan a közösséggel való összetartozás, vagy inkább lusták voltak, vagy nem mertek vállalkozni vagy tiltakozni. Akik ott maradtak, azokkal kénytelenek voltak a kitűzött gyűlést sötétben, gyertyafénynél megtartani. Szegény Vásárhelyi püspök műszaki hibára hivatkozott… A lényeg az, hogy megjelenhetett másnap az újságban a tudósítás róla, hogy a teológusok is tiltakoztak az úgynevezett magyar ellenforradalom ellen. Erre a városban felvásároltuk az aznapi újság minden lehetséges példányát, amihez csak hozzáfértünk, és a folyosón, az első emeleti tantermek előtt elégettük”.

A Protestáns Teológia hallgatóinak letartóztatására 1958 nyarán került sor. Az elsőrendű vádlott akkor már kinevezett lelkész, Péter Miklós volt, 14 évet kapott. Az Evangélikus Tagozat hallgatóinak (akkor már fiatal lelkészek) bűne a debreceni vendégdiákokkal való találkozás, illetve a velük folytatott „rendszerellenes beszélgetések”, „nacionalista-soviniszta megnyilvánulások”. Tanáraik ellen is készültek beadványok. Összesen 96 évet kaptak.

A harmadik csoport letartóztatására nem sokkal az első csoport tárgyalása után (1959. június-július) került sor. Az elsőrendű vádlott, Fülöp G. Dénes, Marosvásárhelyre kinevezett fiatal lelkész volt. Akit az „imperialista rádióadások hallgatásával és a népi demokratikus rendszerrel szemben ellenséges szellemű kommentálásával, a szovjet agresszió elítélésével vádoltak, továbbá azzal, hogy részt vett a Képzőművészeti Főiskolán október 24-én tartott ’ellenforradalmi szellemű’ diákgyűlésen, egyetértett az elhangzott követelésekkel, reménykedett abban, hogy a magyar ’ellenforradalom’ Romániára is átterjed, s akkor Erdélyt Magyarországhoz fogják csatolni.”A Hatalom ezt az érintett protestáns egyházak egyetemes megregulázására is felhasználta.

[[paginate]]

1959 februárjától a romániai magyar sajtóban kezdenek megjelenni olyan cikkek, amelyek „a kolozsvári magyar és román egyetem egyesítését vannak hivatva előkészíteni.” 1959. február 23-án jelenti be a Bukarestből hazatérő Takács Lajos rektor, hogy „a párt döntése alapján és a diákság kérésére” egyesíteni fogják a román és a magyar egyetemet. Az „alulról jövő kezdeményezések” a Securitate pincéiből és vallatószobáiból, a katonai bíróságok tárgyalótermeiből érkeztek. A „példa statuálásában” a teológuspereknek is megvolt a maguk szerepe. (Zárójelben jegyezzük meg: Az erdélyi főúri és birtokos családok kálváriájáról a szerző részletekbe menően, adatokkal számol be, kései borzongásokat idézve elő az olvasókban. Dávid Gyula kisebb tanulmányt szentel a Gyulakuta-i „Titkos Forradalmi Szervezet”-nek; hasonlóképpen az Egy erdélyi szemtanú a miskolci ÁVH-ház 1956. október 26-i ostromáról c. munkának.)

Néhány szó az erdélyi irodalomról, írókról: „1956 a magyar irodalom történetének is kivételes pillanata. Hagyományaikhoz híven a magyar írók 56-ban is ott álltak a nemzeti szabadságért és a társadalmi haladásért indult mozgalom, majd a szabadságharc élvonalában, s azokat az eszményeket, amelyekért sok százan az életüket adták, a börtön árnyékában sem tagadták meg.” Elmondható-e ugyanez az Erdélyben és Bukarestben akkor szép számmal élő magyar írókról is? Erre a kérdésre keresi a választ Dávid Gyula irodalomtörténész, egykori elítélt az akkor élők tanúságtételeiben, ama idők irodalmában, az irodalmi élet fő áramaiban, dokumentumaiban.

A Sztálin halálát követő évek romániai helyzetét kétarcúság jellemzi. A román kommunista pártvezetés nem von(hat)ta ki magát a desztalinizációs folyamat hatása alól, de ezt a folyamatot hatástalanítani igyekezett, és a maga hatalmának megerősítésére törekedett. Ebben az időszakban került sor a rivális személyek folyamatos likvidálására is. Ekkor jelentkeztek a szocialista realizmus követelményrendszerével előírt pártos irodalom megkötöttségeitől kevésbé befolyásolt nemzedékek: Fodor Sándor (Fehérfenyő), Kányádi Sándor (Virágzik a cseresznyefa), Székely János (Csillagfényben), Szabó Gyula (Gondos atyafiság I.), s „az új rajzás”: Huszár Sándor, Panek Zoltán, Páskándi Géza, az 1960 után indult Forrás-sorozat fiataljai.

De elkezdődtek a viták is, amelyek lényege: az irodalom „pártirányítása”, vagy az alkotás szabadsága. A kolozsvári Párttartomány Tudományos és Kulturális Osztálya és az Írószövetség Kolozsvári Fiókja végzett ez irányban elemzéseket, melyek következtetései közt ilyesmiket olvasunk: „életünk negatív vonatkozásait szatíráikban a kisember szemszögéből, a párt- és államapparátusban felelős szerepet játszók ellenében tárják fel”. Továbbá, hogy „a fiatal íróknak igen lazák a kapcsolataik hazánk irodalmi életével, ennek következtében a magyarországi jobboldali irodalmi elhajlás hatása rajtuk is megérzik”. A viták egyre élesednek. Az írókongresszuson és másutt folyó viták ellenére a pártirányítás akarata érvényesült. 1956 októbere-novembere vízválasztó volt a romániai magyar értelmiségre – s benne a társadalomra – nézve.

Egy könyvismertető nyilván nem térhet ki egy groteszk korszak embert próbáló eseményeinek kimerítő ismertetésére. Nem is ez a feladata. Recenzens legfőbb célja volt: felhívni a figyelmet egy kordokumentumokban és tényigazságokban rendkívül gazdag könyvre, amelynek olvasását, mi több, beható tanulmányozását feltétlen ajánlja minden igazságkereső Kedves Olvasónak.

Aniszi Kálmán

Hasonló anyagaink

Református reformáció

Karasszon István ajánlja Lányi Gábor János könyvét a berni zwingliánusok és francia-svájci kálvinisták vitájáról.