Búcsú Ritoók Zsigmondtól
Ritoók Zsigmond ókortudós és klasszika-filológus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja 2026. március 13-án, életének 97. évében visszaadta lelkét Teremtőjének. Nemzetközi hírű tudós, kivételes képességű pedagógus és hívő református volt.
Ritoók Zsigmond az elmúlt hét évtizedben a magyar ókortudomány és klasszika-filológia kivételesen nagy formátumú életművét hozta létre. Munkásságában természetes egységbe illeszkedik a klasszikus antik szövegek értelmezése, magyar fordítása, magas szintű kiadása, az ókori zeneesztétika forrásainak bemutatása, valamint irodalmi jelenségek és egész művelődéstörténeti korszakok mélyreható átvilágítása. Évtizedeken át szerepet vállalt hazai és külföldi tudományos szervezetek fontos posztjain – írja megemlékezésében a Magyar Tudományos Akadémia. 1993-tól tíz éven át az Acta Antiqua című tudományos szakfolyóirat főszerkesztője. Úttörő jelentőségű könyvek s több ókori témájú egyetemi és középiskolai tankönyv szerzője vagy társszerzője.
Ritoók Zsigmond nem csak tudós volt, hanem tanár is. Latin-, görög-, majd magyar irodalom szakos tanári diplomáját az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen szerezte. Miközben az Eötvös Collegium tagja s angol és magyar szakon is végzett szemesztereket. Tanulmányai végeztével, 1952-ben egyetemi tanársegéd lett, de állását 1957-ben elvesztette, mivel aláírta az utóbb kivégzett kollégájának, Brusznyay Árpádnak a kegyelmi kérvényét. Ezután 12 éven át az óbudai Martos Flóra Gimnáziumban tanított. 1970-ben került vissza a tudományos életbe, az MTA Ókortudományi Tanszéki Kutatócsoportjának főmunkatársa lett. 1986-ban kezdett tanítani ismét az ELTE-n, 1987 és 1993 között vezette a Latin Nyelvi és Irodalmi Tanszéket. Ösztöndíjasként Oxfordban, a Magdalen College-ban kutatott (1982). Vendégtanár volt a grazi (1991) és a heidelbergi (2000) egyetemeken. Ez után vonult vissza a katedrától. Ezt követően professor emeritusként folytatta oktatói munkáját. A tanári „szolgálat iránti elkötelezettsége motiválta pedagógiai tevékenységében. Kötelességteljesítés iránti vágya, emberszeretete mind gimnáziumi, mind egyetemi tanárként sikeressé, tanítványai számára életre szóló emberi és szakmai példaképpé” (Maróth Miklós).
Ritoók Zsigmond Egyházunk hű fia volt. Élő hitű, hitvalló református gyülekezeti tag. Egész életét, minden tevékenységét, a magánéletét, tanári és tudományos munkáságát áthatotta a Mindenható Istenbe vetett bizodalma. Ez határozta meg emberi tartását. A kommunista diktatúra tombolása idején, az 1950-es években is megvallotta és nyíltan vállalta hitét, veszélyeztetve szakmai előmenetelét. Már ekkor bekapcsolódott a református egyház ifjúsági munkájába. Az 1956-os forradalom és szabadságharc után ötvenöt évig volt a Budapest- Kálvin téri Református Egyházközség presbitere, majd tiszteletbeli főgondnoka. A Magyar Református Presbiteri Szövetség elnöke is volt. Jelentős szerepet játszott - Tóth Károly püspök mellett – a Dunamelléki Református Egyházkerület rendszerváltás előtti presbiteri konferenciájának létrejöttében és megszervezésében a Kálvin téri templomban 1986. március 22-23-án. 1200 presbiter vett részt rajta. Nemcsak a hitbéli megújulás alkalma volt ez, hanem sajátos demonstráció a társadalom megújításáért és remélt megváltoztatásáért. (Confessio 1986/2. 3-26.) Komoly munkát vállalt a Lónyay Református Gimnázium újra indításában is.
Ritoók Zsigmond munkásságát számos kitüntetéssel ismerték el. Többek között Szent György Albert-díjjal (1992), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével (1995), majd annak csillaggal ékesített fokozatával (2008), nemzetközileg is nagyrabecsült életművéért Széchenyi-díjjal (2001), a legnagyobb presztízsű magánalapítású tudományos elismeréssel, a Bólyai-díjjal (2009), Príma díjjal (2012) és Magyar Örökség-díjjal (2016). Majd rá két évre megkapta a Corvin-lánc kitüntetést is (2018). Díszdoktora az Eötvös Lóránd Tudományegyetemnek, a Károli Gáspár Református Egyetemnek és a Debreceni Református Hittudományi Egyetemnek.
Ritoók Zsigmond temetése 2026. május 8-án volt a Fiumei úti Sírkertben. A vigasztalás igéjét Szabó Ferenc, a Budapest-Kálvin téri Egyházközség lelkipásztora hirdette. Az alábbiakban Tillinger Péter személyes hangú írásával búcsúzunk a Professzor Úrtól, úgyis mint a Confessio szerzőjétől. Emléke legyen áldott!
[[paginate]]
Fotó: Bazánth Ivola
Március 13-án hagyott itt minket a kiváló klasszika-filológus, a református egyház oszlopos tagja, Ritoók Zsigmond. Hosszú élete során nagyot, sokat és értékeset alkotott. E sorok írása előtt megnéztem a Magyar Tudományos Művek Tára kimutatását, azaz a nemzeti tudományos bibliográfiát, amely 317 publikációt sorol föl, 1952-től 2025-ig. Első találkozásom vele is a könyvek révén történt. Talán a Görög kultúra aranykora volt az első olyan könyvem, amelynek ő az egyik szerzője, Sarkady János és Szilágyi György társaságában. Ezt követte a Régi görög hétköznapok, Színház és stadion (e kettőt szerkesztette), Aristoteles: Az athéni állam… (ezt pedig fordította) – ezek azok a könyvek, amelyek most is a polcomon vannak.
Második találkozásunk már teológus koromban történt, mikor is vendéghallgatóként átjártam az ELTE ógörög szakára, és volt szerencsém néhány órát meghallgatni Ritoók professzor úr előadásaiból, melynek címe, ha jól emlékszem ennyi év távlatából, a Bevezetés a Homérosz-filológiába volt. Egész életében foglalkozott a korai görög epikával, különösen sokat a Homérosz kérdéssel. (Kandidátusi értekezésének címe: Tanulmányok a görög énekmondók történetéhez, 1967, doktori értekezéséé: A korai görög epika története: A kezdetektől Homéroszig, 1984. Mintegy harminc – vagy több - az ebben a témában megjelent publikációinak száma.)
[[paginate]]
Ekkor persze már nem csupán mint ókortudóst ismertem a könyvein keresztül, hanem mint egyházi embert is. Ez 1980-ban történt. Feltűnt és kellemes emlékképként a mai napig itt van előttem az a nagyon szelíd („huncut”) mosolya és sokaknak talán nem is észrevehető finom humora, ahogy a tudomány öncélú kérdéseit és szőrszálhasogató képtelenségeit elővezette, rámutatva arra is egyúttal, hogy még ezek is előremozdíthatják a kutatást. Ez ugyan már személyes találkozás volt, de ekkor még csak én ismertem őt.
A következő találkozásunk már kétoldalúvá tette a kapcsolatot. Történt ugyanis, hogy a Budapesti Református Theologiai Akadémián nyugdíjba vonult Sarkadi Nagy Pál, az Újszövetség professzora, aki a görög nyelvet is tanította. Felmerült tehát a kérdés, hogy ki legyen az utódja. Ideiglenesen Sebestyén Jánost kérték föl erre, ezt ő el is vállalta, a görögöt kivéve. Ekkor Ritoók Zsigmondhoz fordultak, hogy tanítaná-e a Teológián a görögöt, amire ő úgy mondott igent, hogy ha nem neki kell tanítania. Mivel én már a megelőző években is besegítettem a görög oktatásába, így adódott is a megoldás, hogy osszuk föl egymás között a tennivalókat. Meg is beszéltük és arra jutottunk, hogy a tanév első görögóráját megtartja Ritoók professzor úr, vizsgáztatni együtt vizsgáztatunk – mivel a jegyeket neki áll jogában az indexbe beírni -, s majdan az évet lezáró utolsó órát is ő tarja meg. (Ekkoriban heti öt -egyik évben pedig hat - órában folyt a görög tanítás, tehát elég nagy súlya volt az óraszámban.) Nagy siker és elismerés volt számomra, hogy az első közös vizsgáztatásunk alkalmával engem kért meg, hogy javasoljak osztályzatot, amit minden esetben elfogadott, ha kétség merült volna föl, akkor mindig a jobbik jegy irányába hajlott, és a vizsgák befejeztével így summázta véleményét: „Gratulálok, tiszteletes úr!”
[[paginate]]
Amikor a „közös” tanításra vonatkozó elképzelést megbeszéltük, akkor persze kiderült, hogy Szabó Árpádnál tanultam és tanulok ógörögül. Ez nyilvánvalóan jó ajánlólevél lehetett nála, hiszen maga Ritoók Zsigmond is 1948/49-ben ill. 1949/50-ben az Eötvös Collegiumban ugyancsak Szabó Árpádnál tanult ógörögöt – ami természetesen nem csupán a nyelvet, hanem az egész antik görög kultúrát jelentette -, és ez egész életére meghatározó volt.
Ettől kezdve szaporodtak találkozásaink, mert a Bölcsészkar és a Teológiai Akadémia között (professzor úr a Teológiával átellenben lakott) jó néhányszor sétáltuk végig az utat elbeszélgetve mindenről, persze leginkább ógörög témákról. A tanítással kapcsolatban említettem meg neki, hogy milyen fontos lenne a görög nyelvű papiruszleletekből is néhányat bevonni az olvasmányok közé, mert az Újszövetség, s benne különösen a levelek megértéséhez ezek ismerete nagy segítséget nyújthat. Így jutottunk el Moravcsik Gyula könyvéhez, A papiruszok világából-hoz. Ritoók Zsigmond nagyon sokat köszönhetett Moravcsiknak is, mivel ő volt az, aki 1953-ban magához vette a Görög Tanszékre demonstrátornak, s itt is tette le a szakvizsgáját 1953-ban. Demonstrátorként a tanszéki könyvtárat kezelte és ógörög irodalomtörténetet tanított azoknak a latin szakos hallgatóknak, akiknek a másik szakuk nem az ógörög volt. Ez az egyetemi korszaka amúgy 1958-ig tartott, amikor is egy korábbi diáktársuk, az ártatlanul halálra ítélt Brusznyai Árpád érdekében gyűjtöttek támogató aláírásokat a kegyelmi kérvényükre - sajnos hiába - viszont ezek miatt Ritoók Zsigmondot eltávolították az egyetemről és az óbudai Martos Flóra gimnáziumba helyezték. Itt tanított egészen 1970-ig, közben 1965-ben levelezőként magyar szakon is lediplomázott, hogy teljesebb tanári munkát végezhessen. Saját bevallása szerint, ez volt élete egyik legszebb korszaka.
[[paginate]]
A séták alatt (Kálvin tér-Bölcsész Kar), mivel akkortájt kezdett egyre dinamikusabban fejlődni a Teológiai Akadémia sokszorosító műhelye, amelyet én vezettem, természetesen a görög mellett, a potenciálisan kiadható könyvekről is szó esett, szép (délibábos) ötletek vetődtek föl, s még ha nem is valósultak meg, de azért a lelkünket fölpezsdítették, és jelezték az egyre szabadabb szellemi légkört. Egyik kiadványunkban azért megjelent egy tanulmánya: „Adalékok az Ilias-költő világképéhez” (Egyház és teológia, 1982). Majd egy évre rá a „Kálvin téri tanulmányok”-ban egy másik (A Kálvin téri gyülekezet élete a felszabadulás után). Ötvenöt éven keresztül volt presbitere ennek a gyülekezete és egy időben gondnoka is. Református, hitvallásos magatartása, a legszorongatóbb időkben is, példamutató. Talán, mert olyan magától értetődően élte meg hitét, nem merte azt szinte soha senki megkérdőjelezni.
Később, ahogy elkerültem Budapestről, már sokkal ritkábban találkoztunk, bár jellegzetes, kissé hajlott alakját, „ódivatú” aktatáskájával, bármikor, távolról is fölismertem. Ilyenkor röviden megtudakolta azért, hogy éppen mit csinálok, és egy alkalommal nagy örömét fejezte ki, hogy kiadtam Eutropius: A rómaiak rövid története c. művét, ami persze boldogsággal töltött el, és megerősített: talán jó úton haladok.
Majd találkoztunk mindkettőnk tanítómesterének, Szabó Árpádnak a temetésén, 2001-ben, a Fiumei úti temetőben. Itt, már a sír behantoláskor, elfogyott az ének, nem volt ki tovább vezesse, ekkor – mindenki megkönnyebbülésére – Ritoók Zsigmond rögtön belekezdett egy újabb vigasztaló énekbe. Ez talán apró, lényegtelen gesztusnak tűnik, de nekem, akkor, az ő hitvallását és „igazi” részvétét is jelentette.
Majd valamikor még találkoztunk egyszer, úgy emlékszem, valamelyik metró állomáson. Távolról észrevettem, és örömmel is mentem oda hozzá, beszélgettünk egy keveset, majd amikor elbúcsúztunk, jött a megindító mondat: „Olyan jó, hogy idejött hozzám”. Többé itt már nem találkozunk.
Isten vele, drága Professzor Úr!
Tillinger Péter