Élet-halál mezsgyéjén

Téma: Egyház, válság, útkeresés

Rendszeres teológiai és etikai szempontok egyházunk válságához és útkereséséhez 

Bevezető (szubjektív) gondolatok

Most is, amikor az egyházunk jellemzőiről, annak válságos állapotáról és az abból kivezető útról gondolkodunk, akkor valójában határterületen járunk, ami egyszerre jelöl és elválaszt. Mert az egyház maga is határterület: két világ – mennyei és földi – között áll. Olykor virágosan zöldellő sövényével termékeny ez az út, máskor pedig nem látszik többnek, mint kiüresedett kopár ösvénynek. Amennyiben az igazsággal szeretnénk szembesülni és a valóságba hatolni, akkor ezen a mezsgyén járni nagy felelősség, mert „...a nyilvánvaló igazsággal állunk minden ember lelkiismerete elé.”[1]

Legtöbbször a sövény mentén haladunk, amely az évszakok forgatagában változtatja alakját. A sövény is küszöb, határterület. Elhatárol, jelöl, sőt el is választ. Otthonunk is lehet, de szúrós tövisei olykor fenyegetnek bennünket. Egyszerre ad biztos menedéket, odút, ugyanakkor a veszélyek helye is. Szemiotikai bizonytalanság vesz bennünket körül. Mert a rejtőzködés egyszerre hordoz áldást és átkot. Olykor a kétértelműségek megsokszorozódnak, és ijesztően elhatalmasodnak rajtunk. A termékeny határmezsgye intimitásában, amely néha a „senki” földjének látszik, az elnyelt csontok és harcterek rétegei felett járunk, ahol még mindig sok-sok megsebző tüske vár.

A kísértő számtalanszor diadalmaskodik az ember életében. Ilyenkor a kimért és számító ravaszság számára ez a sövény áthatolhatóvá válik. Olyan akadállyá, amelyet hideg racionalitással vagy együgyű közömbösséggel, kicsinyességgel vagy nemtörődömséggel, megannyi önmaga előtt tündöklő szerepben, vagy éppen a sértődöttség határtalan jogosságának gúnyájában, vagy a színfalak rejtett zugaiban lehet átlépni. Az ősök ösvényein, a sövényben kijelölt utakon, a régi, jól bevált csalafinta átjárókon, az ágak és tövisek között, így akár még utat is lehet törni. Többeket el lehet kápráztatni és el lehet bolondítani a trükkökkel. A hitelességet mímelő és kiüresedett tartalmú, magabiztos rutin láttán már azt sem tudjuk biztosan, hogy az ilyen emberek rombolnak-e vagy építenek? A világot forgatják-e fel vagy éppen újjáalakítják azt? Az embereket csapják-e be vagy kisegítik őket? A javunkat vagy inkább a pusztulásunkat akarják-e igazán, vagy éppen csak saját érdekeik és érvényesülésük, hatalommániájuk, vélt vagy valós sérelmük bosszúja az, ami még vezérli őket?

[[paginate]]

Mindeközben a nekünk szánt szerep a hálás statisztáé. Sokak számára azonban ez a sövény olyan áthatolhatatlan, mint a várfal, pedig nem kőből és habarcsból készült, hanem törékeny szárból és levélből álló gát, ami mellett együtt kell járnunk (szün-hodosz). Ebben az ellentétben is hatalmas feszültség rejlik.

Manapság helyi ösvényeimet a külcsín szépségére igazított sövények szegélyezik. Bozótosra, sörteszerűen egyformára vannak nyírva. Ez azonban nem lesz tartós! Mert ez csupán átmeneti szakasz a növekedés és a visszanövés között. A határok földjén a penge csak ideiglenesen biztosítja az irányítást. Pedig volt idő, amikor a penge és az ásó sokkal erőteljesebb munkát végzett. Szinte még hallani lehet az elmúltnak vélt korok bozótirtóinak nyüszítését és féktelen üvöltését. A metszés és kaparás után a sok alkalmazott csak fészkelődött. Holmijaik dacosan szanaszét dobálva, még mindig itt hevernek – nem győzöm kerülgetni azokat. Elkezdődött, aztán félbemaradt a lomtalanítás. A biztonság otthonossága ismét visszaállni látszott a nyílt, szélfútta mezőn. Afféle vihar előtti csend ez… a viharig.

Veszteségeinkkel rogyásig rakott szekerünk kereke kátyúba jutott. Hiába forognak a kocsikerekek: a gödör csak egyre mélyül, és nincs továbblendülés.[2] Alkonyatra forduló időnkben, leginkább egyedül, már-már magányosan – legalábbis azt hisszük – állunk viharverten.

Tudjuk, hogy lennie kell egy helynek, ahol az út elválik. Egy támaszkodó tábla jelzi a keresztutat, amely ebben a halványuló fényben legalább nem akasztófára hasonlít, hanem az irányt mutatja. Valahogyan oda kellene ismét eljutni. Eltévedtünk, és a hivatást lelkesítő kalandvágyat, amit korábban éreztünk, most a szorongó aggodalom veszélyezteti. Megkönnyebbülés(?), hogy ezek az utak kitaposottak, de ugyanakkor zavarodottság is(!), hogy melyik ösvényt válasszuk.

Már ez a kettősség sem lephet meg minket igazán. A keresztút ugyanis az ellentmondások helye. Határok és lehetőségek közé szorult mezsgye. Valóságos hely a képzeletbeli helyek, kiindulási és érkezési pontok között. Aközött állunk, ahol eddig voltunk, és aközött, ahol a jövőben találhatjuk magunkat. Eliottal[3] szólva ez az „időtlen pillanatok szövevénye”. Lehetőség, veszély, kétségbeesés, üdvösség és kárhozat: mint a szürkületi köd, úgy szimatolnak és járnak át bennünket.

Úton vagyunk (communio viatorum). A keresztúton túl járunk már. A szél szétszórja a leveleket a közeli templomkertben. A kereszt anyaga már összemosódott a földdel, hogy az isteni Kegyelem a határmezsgyénk útján is az áldás és az élet[4] erőforrása lehessen.

[[paginate]]

„Olyanok lesztek, mint Isten” – „Minden Egész eltörött”[5]

Egyházi és társadalmi jelenünk válságának és valóságértékelésének megkerülhetetlen kísértője a titkolt rémület, az ide-oda kapkodás, hogy kríziseinkben az ebbe-abba kapaszkodás hozhat bennünket a felszínre. Ennek az időszaknak a jeligéje a bizonytalanság, amely gyakorlatilag mindenre rányomja a bélyegét.

A tradícióitól rég megfosztott, pusztán érzelemvezérelt cselekvők sem érzelmeik kiváltó okát, sem a célokat illetően nem képesek valamiféle közös valóság és közös cselekvés kialakítására. A cselekvés vezérlésének komplex rendszere váratlan gyorsasággal egyszerűsödik le és nyit tág teret a manipuláció előtt.[6] Védekezésül pedig nem egyszer tűnik úgy, hogy „a túlélés érdekében megszüntetjük magunkat” – írja provokatívan Byung-Chul Han.[7] Többek között abban az értelemben is megszüntetjük magunkat, hogy önértelmezésünket kizárólag önmagukból vagyunk hajlandók levezetni, teljesen figyelmen kívül hagyva azt a közösségi meghatározottságot, amely tradíciójával, normáival alapvetően járult hozzá ahhoz, akik vagyunk. Elvesztek azok a szilárd alapok, amelyek az adott közösségnek és egyénnek az életét meghatározóan formálták. Ebből következően jelentőssé válik a vélemények sokasága, amely egzisztenciális elbizonytalanodáshoz vezethet a választások sokféleségében. A szubjektív relativizmus az identitás(ok) elhalványodásához járul hozzá a pluralista társadalomban. Az egyén saját véleménye ilyen módon könnyedén válik abszolutizálhatóvá.

A sebezhetőség megannyi módon válik nyilvánvalóvá a jelenlegi kontextusunkat körülölelő krízisekben, a posztmodern utáninak definiált korunkban. Ennek a krízisnek látványos következményét jól írja le Bauman a „liquid modernity” fogalmával.[8] A mai társadalmat olyan ’cseppfolyós’ állapotként (liquid) láthatjuk, amelynek alapvető sajátsága a törékenység, az időlegesség, a sebezhetőség és az állandó változások iránti fogékonyság.

Egyfelől még a többé-kevésbé jól kiismerhető, mindent tipizáló, kategorizáló és hierarchizáló világ struktúráját látjuk. Ugyanakkor a struktúra meghatározott pontjain, világosan körülhatárolt státusai között repedések, törés- és határpontok figyelhetők meg, liminális helyzetek[9], amelyek struktúraváltozásokat eredményeznek. A változásban felnyíló rések kijelölik az átmenetiség új irányait. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy kijelölik a hátunk mögött lévő elkészült struktúrákban az „újjászületés” helyét. Az átkelő egyén Turner szerint „olyan kulturális szférán halad keresztül, amely alig vagy egyáltalán nem rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, amelyek a múltbeli vagy az eljövendő állapotokat jellemzik.”[10]

[[paginate]]

Ebben a folyamatban döntő szerephez juthat a józan és valós tapasztalás, amely tiltakozik az ellen, hogy a benne tapasztaltat birtokba vegyük és rendelkezzünk felette, hogy dogmákba, objektív tantételekbe foglaljuk, és így beépítsük a struktúrába. Ellenkezőleg, ennek a folyamatnak a lényege a túllépés, amely az egészen más (a numinózus Rudolf Otto értelmezésében)[11] lehetőségét ígérheti a mindent felmérő és megmérő, mindent meg- és elítélő konkrét állásfoglalásokkal szemben. Az átmenetiség folyamataiban ugyanakkor megfigyelhetjük a gondolkodás struktúraváltozásait is, mint ami egyszerre romboló és teremtő folyamat.

Mindeközben nem változott az általánosan elfogadott etikai gondolkodás célja, a jó és rossz ismerete. Krízishelyzetünkben, hitvallásos alapon, a keresztyén etika mérlegén is állunk, amely világos irányokat szab a határhelyzetek kátyúiban is. A jó és rossz ismerete a bűneset történetével összefüggésben úgy is értelmezhető, hogy amikor az ember a jó és rossz tudásának gyümölcsét leszakította, akkor ezzel az etikát szakította le. A gonosz ismeretének a lehetősége az eredettől, Istentől való elszakadásunkat jelenti. Ezen ismeret megsemmisítése a keresztyén etika célja – írja Bonhoeffer, aki mélyfúrást végez az etikai kérdésfeltevés vonatkozásában, amelyben gyakorlatilag egyedül érvényes etikaként kezeli a keresztyén etikát, mint ami minden etika kritikája is egyben.[12] „Az ember eredetileg egy dolgot ismert: Istent. Másokat, dolgokat és önmagát csak Isten ismeretének az egységén belül ismeri, mindent csak Istenben ismer, és mindenben Istent ismeri. A jó és gonosz ismerete az eredettől való ősi elszakadásra utal. A jó és rossz tudásának a birtokában többé nem úgy érti magát, mint akinek létét az eredete határozza meg, hanem saját lehetősége, ami alapján lehet jó vagy gonosz.”[13]

Az ember Istentől való elszakadása elidegenedést okoz, ami az Isten iránti új vágyakozáshoz vezet. Az ember eredendő bűne az, hogy olyan akar lenni, mint Isten, ahogyan azt a Genezis könyvében olvashatjuk. Ez az emberi jellem alakítja sorsunkat és kapcsolatainkat. Ennek az emberi jellemnek a jellemzői közé tartozik az etika, a világnézet és a vágyak. Az erre a motívumra épülő humanista világ az ember fontosságát hangsúlyozza, és ez volt hatással a történelemben a gondolkodásra, a kultúrára és a vallásra.

Az olyanokká lesztek, mint Isten kísértése az édenen kívülre taszított. „Az eredeti istenképűségből rablással szerzett Istennel való egyenlőség lett” – írja Bonhoeffer.[14] Isten nélkül pedig arra vágyni, hogy olyanná legyünk, mint ő, rossz ötlet. Nem azért, mert Isten fél a versenytársaktól, hanem azért, mert az egyetlen út erre nézve Istenben van, ahogyan Irenaeus hasonlata gyönyörűen írja le: a Mennyei Atya két kezével, a Fiúval és a Szentlélekkel ölel át bennünket.[15] Jürgen Moltmann megfogalmazásában: „A keresztyén hit reménysége, hogy a kígyó, a kísértő gondolata [eritis sicut Deus] az édenben az Isten közreműködésével fog beteljesülni.”[16]

[[paginate]]

Az a tudat, hogy az utóbbi időben minden darabokra hullott, alapvetően két folyamat összefonódásának köszönhető. Egyrészt erősen megrepedeztek a hagyományos teológiai értelemben vett hit bástyái és az erre a hitre oly biztosan épülő vélekedés, amelyben a valóság és az igazság egy. Valaminek az igaz leírása arról szól, ahogyan a dolgok valójában vannak. Másrészt pedig ez a mai világunk nagyon távol került a keresztyén reménység gondolatától. Ezeknek a folyamatoknak a következtében hamar az Isten nélküli valóságértékelés csapdájában és zsákutcájában találhatja magát az ember. A valóság szétziláltságában az etika kérdésfeltevései és cselekvési irányai is félrevezetőek lehetnek, amennyiben – valamilyen módon – ezt a kusza állapotot tekinti végső valóságnak. Ezzel szemben és ezt az állapotot meghaladóan azonban, amikor a hit tapasztalata alapján a végső valóság Isten, akkor az etika orientációja is döntően változik. Perspektívái (vertikálisan) kiszélesednek, és túlmutatnak az én és a világ lehetőségein. A keresztyén etika számára azt az elköteleződést teszi szükségszerűvé, hogy mindenben Isten (végső) valósága nyilvánuljon meg. Mert a keresztyén etika számára az elsődleges és legfőbb kijelentés az, hogy Isten jó. Nem könnyű ezzel szembesülni, mert az én és a világ ebben az összefüggésben folyamatos vesztésre áll, mégis így kaphatjuk meg igaz és valós képét ennek a nyomorult[17] és torz helyzetnek. Ebből pedig már nyilvánvaló, hogy az az (etikai) szemlélet, amely ezt a világot mint végső valóságot tekinti, torzulásokat fog hordozni.

Amikor Isten igaz és jó valósága lesz az etikai tájékozódásunk alapja, akkor az ehhez fűződő etikai életdöntéseink egyetlen és megkerülhetetlen tájékozódási pontja a teremtő, fenntartó és megváltó élő Isten önmagáról szóló kinyilatkoztatása: a Jézus Krisztusban adott, nekünk szóló tanúságtétele. Amikor ettől függ az életünk bármely részére vagy egészére is vonatkozó etikai kérdés és döntés, akkor Krisztusban megtalálhatjuk a válaszokat és irányokat. A Szentháromság egy és örök Isten, Jézus Krisztusban elénk adott kinyilatkoztatása lesz etikai tájékozódásunk egyedüli normája, amely a világ tökéletlenségéről Isten tökéletes jóságára, a halálról az életre irányítja a figyelmünket.[18] „Én vagyok az élet” – mondja Jézus.[19] Amikor etikai törekvésünk az Életre tekint, és így hozza meg döntéseit, akkor az ember már nem önmagáért, saját életért dönt valamiféle egyedülálló kizárólagossággal. A valóságértékelésünknek ez az Istenre tágulása egyben sokféle sebezhetőséget is jelent. Különösen nyilvánvaló ez abban az üdvtörténeti fordulatban, amelynek Isten bennünket részeseivé tett.

[[paginate]]

Isten valósága – az üdvtörténeti fordulat

Az üdvtörténet igazán nagy fordulata Jézus halála. Az ő megváltó áldozata egészen új helyzetet teremtett. Jézus halálával a halál bevehetetlennek tűnő birodalma rendült meg. Ez az egyetlen jó irány, amelyből a Húsvét, a feltámadás győzedelmes eseménye igazsággá és valóssággá vált számunkra. Enélkül hiábavaló minden, amit egyházként gondolunk és teszünk.

A megfeszített Krisztusban, az ő megaláztatásában és halálában Isten félreérthetetlenül lépett be a mi emberi szituációinkba. Isten ebben a döntő fontosságú lépésben kiszolgáltatta magát a mi bűnünknek: „Őt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk...”.[20] Irányt és megoldást adott az életünknek. Ebben a szélsőséges helyzetben úgy állunk meg Isten előtt, hogy Isten értünk adott jóvátételével szembesülve, a vele való közösségben, a bűnből, a halálból ad kivezető utat. Éppen ezért a Húsvét és a kereszt titka nem ragadható meg csupán valamilyen általános érvényű igazságként, amely Krisztustól vagy éppen tőlünk függetlenül szerezhetne magának érvényt. Amennyiben pedig Krisztustól próbálnánk meg függetleníteni, akkor az értünk hozott isteni áldozatot üresítenénk meg és tennénk a magunk számára hiábavalóvá, olyanná, mintha „Krisztus nem támadt volna fel a halottak közül”.[21] Akkor olyan igazsággal is beérjük a leszűkített valóságérzékelésünkben, amelynek nincs szüksége a feltámadásra. (Egyházi) életünk számos csapdába és zsákutcába kerülhet, ha Istennek ezt a nekünk és értünk adott igazságát nem tudjuk a magunkénak olyan bizonyossággal, ahogyan ezt ő adja nekünk: „Ne félj; én vagyok az Első és az Utolsó, az Élő, pedig halott voltam, és íme, élek örökkön örökké, ámen, és nálam vannak a pokolnak és halálnak kulcsai.”[22] Ahhoz, hogy Istennek ez az igazsága életünket és halálunkat meghatározó vigasztalás lehessen, ahhoz egyházként és egyen-egyenként is szembesülésre van szükségünk.

Ez a szembesülés nem mentes az aggodalmaktól és fájdalmaktól. A kétségbeeséssel való tudatos szembenézés ugyanakkor rádöbbentheti az embert a maga valós helyzetére (a bűnnel összefüggésben), és autentikus létállapot felé vezetheti el, amelyben a halál új megvilágításba kerül. A halál tudata és tudatosítása ugyanis meg is mentheti az embert. Egy olyan pozitív értelemben vett kényszerítő irányultságként is tekinthető, amely kizökkenti az embert a hamisan valódinak és rutinszerűen alacsonyabb szinten megélt, létezést elfedő állapotból, egy létezést tudatosító, igazán autentikus életbe.[23] Így a halállal való szembesülés nem csupán a sivár rettegéshez és pesszimizmushoz vezethet, hanem olyan katalizátorként is működhet, ami mindennél valódibb életformára sarkallhat.

Isten evangéliuma az számunkra, hogy az Örökkévaló Isten emberré lett értünk Jézus Krisztusban. Jézus Krisztuson keresztül a halandóságunk a halhatatlan Isten irányába mutat. Jézus Krisztusban gyógyítja meg Isten az emberiséget, mindeközben pedig a vég, egyéni és egyedi halálunk Istenben való részesedését jelenti, melynek nyomán Istenről nem csak mint korlátlan szabad Istenről, hanem mint felelős Istenről is beszélhetünk.

[[paginate]]

Jézus nyilvánvalóvá tette, hogy küldetése elválaszthatatlan az ő halálától, ami nem emberi, hanem isteni dolog. Isten úgy vállalja az emberi véget, hogy ezzel is szembehelyezkedik mindazzal, ami a gonosz, a sátán, a gyengeség, sőt, a démoni hatalomhoz tartozik, és ami alapvetően mindig kísértéseink forrása. Márk evangéliumában Jézus egyértelművé teszi, hogy az ő messiási küldetése elválaszthatatlanul kapcsolódik össze a mi tanítványságunkkal és az ő követésével. „Ekkor magához hívta a sokaságot tanítványaival együtt, és ezt mondta nekik: Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát […]”.[24] Tagadja meg magát. Ugyanarról a tagadásról van szó, amivel Péter tagadja meg az Úr Jézust: „Ekkor megfordult az Úr, és rátekintett Péterre. Péter pedig visszaemlékezett az Úr szavára, amikor azt mondta neki: Ma, mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem.[25]

Márk evangéliumának megkezdett idézete az alábbiak szerint zárul: „[…] vegye fel a keresztjét, és kövessen engem! Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt.[26] A fenti idézetekben a tagadás kétféleképpen áll előttünk, de ugyanoda vezet. Először tagadás úgy, hogy Krisztus követésében saját érdekemet is képes vagyok a háttérbe szorítani. A második igei utalásban a tagadás úgy jelenik meg, mint árulás, amiben a saját túlélésünkért fenntartott érdekünk felülmúlja a Krisztusért érzett lojalitásunkat és szeretetünket. Mind a két esetben a tagadás a halálnak történő átadást jelenti, és ez a halál lesz a Jézus ellenfelei felett aratott győzelem, de a tanítvánnyá válás próbája is. Úgy is kifejezhetjük ezt, hogy a megváltás paradoxonja a halál metaforájaként áll előttünk.[27]Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt.[28]

Tanítvány az, aki szembe mer nézni ilyen módon is a halállal, ami elhívásunktól elválaszthatatlan felelősség. „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amelyet most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem” – olvassuk a Galatákhoz írt levélben.[29] Ebben az összefüggésben teljesen háttérbe kerül az „én” és minden, ami az énhez kapcsolódóan megkötöz. A kereszt felvétele a szabadságot adja meg az életre. Szabadságot nem a szó általános, népszerű értelmében, ami a lehetőségek választását hordozza, nem is abban az értelemben, amiben az én aktualizálja önmagát az önmaga élete számára. Ez a szabadságban kapott élet Istenre mutat, és a Krisztus keresztjében történő részesedésen keresztül a megfeszített Krisztusban részesít. Olyan tanúságtételről van tehát szó, ami Isten új teremtésének bizonyosságát hordozza.

[[paginate]]

Felelős élet – elköteleződés, képviselet, hitelesség Krisztus testében, az egyházban

A fentiekben vázolt hitvallási alapok etikai konzekvenciáit kell szemügyre vennünk az alcím szerinti tagolásban. Az egyház gyakorlatilag egész története során megkerülhetetlenül és szinte már rutinosan abban a helyzetben volt és van, hogy szembesüljön a halállal, akár intézményesült formáit tekintve, akár úgy, mint a történelem feltételeiben megvalósuló emberi közösség. Az egyház, szintén már egészen rutinosan, szembesülhetett a halálnak egészen vad módozataival úgy is, mint amikor áldozata lett az üldözésnek és kegyetlenségnek, de úgy is, mint amikor maga vált okozójává az üldözésnek és kegyetlenségnek. Bármilyen helyzetben, amikor az egyház a halállal néz szembe, döntő fontosságú, hogy ezt azzal a reménységgel tegye, amiben a halál nem pusztán az életet makacsul elragadó tolvajként jelenik meg, hanem abban már benne van a feltámadás hite. Ez a remény így elválaszthatatlan lesz attól a felismeréstől, hogy az önmagáért való élet hiábavaló. Ez pedig a túlélési technikákkal szemben azt is jelenti, hogy az élete alapvetően nem a saját maga képességeitől, bölcsességétől vagy ravaszságától függ. Ma ezeket a gyakran megváltónak feltüntetett képességeket hívjuk végrehajtói vagy előadói kompetenciáknak, gyakorlati jártasságnak, taktikailag jól átgondolt stratégiáknak, vagy közép és hosszú távú tervezésnek. Ugyancsak hamis az a kép, amely az egyház életét csupán a tagjai által megélt hűségtől és moralitástól teszi függővé. Az egyház élete alapvetően Isten hatalmán és hűségén múlik, amellyel minden halálnak a mélyéről feltámasztotta Krisztust, mert az egyház életének elválaszthatatlan részesedést kell hordoznia Jézus Krisztus halálában és feltámadásában.

Amikor az egyház a halálban is képes az életét Istennek átadni, akkor már nem túlélésre játszik, akkor számára a feltámadás erői nem valamifajta jóvátételt jelentenek. Figyelmét úgy állíthatja sajátos irányba, hogy az érzékelése egyre élesebbé válik, és perspektívái vertikális irányban nyílnak meg. A halállal történő szembesülésben így a halállal való szembekerülésről is szó van. A halállal való szembesülés és konfrontáció ajándéka nyomán az egyház katalizációs folyamatok színterévé válhat, ahogyan erről Jézus tanított a sokaságnak és tanítványainak a már korábban is idézett Márk evangéliuma szerint (Mk 8,31-38).

Kiutat kereső helyzetünk fő kérdései: Hogyan beszéljünk az egyházról? A szabadság vagy a megkötöző kiszolgáltatottság összefüggéseinek megfelelően? Úgy, hogy „aki elveszíti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt”, vagy úgy, hogy „aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt”?

[[paginate]]

A halállal való szembesülés rettegést is kiválthat az Istennel szemben, aminek következtében remegő és görcsös, túlélésre játszó bűnbánattal kapaszkodunk a holnapok hamis ígéreteibe, amik már a tegnapjainkban is becsaptak. Mindegy, hogyan, csak vészeljük át a mákat. A halállal történő szembesülés azonban magában hordozhatja annak az őszinte felismerésnek az esélyét is, ami Isten lehetetlen lehetőségeként áll előttünk. Annak a lehetőségeként, hogy az egyház szembesülhet valós és egyedül hiteles keresztségben kapott identitásával, elhívásával és felelősségével; és Isten halálban is megtartó Lelkének az erejével szolgálhat a Szentháromság egy Istennek a Jézus Krisztusban.

A felelős élet valamilyen általános érvényű mértékét, ami minden konkrét helyzetre alkalmazható lenne, meglehetősen nehéz meghatározni, mert a felelősség mindig valós és reális esetekben és kapcsolatokban aktualizálódik. Ezzel összefüggésben Boenhoeffer rámutat a képviselet fontosságára, ami a helyettes cselekvésben válik egészen nyilvánvalóvá. Számos esetben éppen a mások helyett és másokért végzett feladatokban kerül előtérbe a felelősség szerepe, mert ilyenkor nem elszigetelten az etikailag cselekvő emberen van a hangsúly, hanem éppen azon, akiért vagy akinek a képviseletében cselekszünk. Bonhoeffer a helyettesítést és képviseletet a felelős életre vonatkozólag Jézus földi életével állította párhuzamba, aki az élet, és akiben a mi életünk részesedhet, így a képviseletben is. „Az ő teljes élete, cselekvése és halála a képviselet szolgálata volt. Amit az embernek élnie, cselekednie és szenvednie kellett, az beteljesült őbenne. Ebben a helyettesítésben, amely az ő emberi egzisztenciáját jelentette, ő maga a felelősséget vállaló, a szó legszorosabb értelemében. Minthogy ő maga az élet, ezért minden élet általa a helyettesítés szolgálatára rendeltetett.”[30] A felelős élet egyben önzetlen élet, amiben a másik ember számára odaszánjuk magunkat, így kizárható a saját énemnek vagy éppen a másik embernek az abszolutizálása.

Az egyházi szolgálatainkban rejlő kísértések kiváltója lehet a nem megfelelően értett felelősség és képviselet, ami erőszakhoz, zsarnoksághoz, az önkényes cselekvések megannyi formájához vezethet, „amely megcsúfolja az Isten előtti felelősséget, mely Jézus Krisztusban minden emberre nézve ránk hárul”.[31] A bonhoefferi felelősségértelmezés különösen a hivatásértelmezésben nyeri el érvényességét, hiszen így Jézus Krisztushoz, az elhívóhoz (teljes egészében) történő tartozásunk jelentősen befolyásolja személyes kapcsolatainkat és feladatainkat, hiszen Krisztus vesz igénybe azon a helyen, ahol az elhívása ránk talált.[32]

A krízisekhez vezető problémák, amelyek az etikai határátlépések veszélyeit rejtik magukban, mégsem kerülnek el. Óhatatlanul is az elszigeteltség magányával, a félreértett egyéni és közösségi szerepekkel és az ebből fakadó mindent megmételyező kényszerekkel és indulatokkal, az önigazolást hajszoló teljesítménnyel – ami szűkössége ellenére is leginkább a kényelemmel bűvöl el –, vagy éppen a siker ambivalens érzéseivel találkozunk. Ezeket a nehézségeket a Krisztussal való kapcsolat úgy határolhatja körül, hogy a neki szentelt életet és szolgálatot, a lehetőségek és megoldásra váró konkrét feladatok és élethelyzetek vonatkozásában egyszerre fölfelé (Isten felé) és kifelé (az egyházat körülvevő környezet felé) is nyitottá formálja. Ez a nyitottság a reális válaszokat és megoldásokat jelentheti, ami megfelelés a valóságnak, a maga tényeivel és dilemmáival. Szélsőségeiben lehet ez meghódolás, szervilizmus vagy éppen opportunizmus is, egészen röviden felelőtlenség. Amikor azonban az Istenre nyitottságról beszélünk, akkor a valóságszerintiségünk éppen az istenivel kiegészülve lesz reális, egészen személyes, az igenek és nemek egyértelműsége. Az ilyen szembesülésben a felelős ember egyben alázatos is, aki Krisztus-hű cselekvéssel néz szembe a próbatételekkel, amiben a világ világ marad és az Isten Isten. Ez az egymástól két megkülönböztethető, és sokszor egymástól mérhetetlenül távol eső valóság Jézus Krisztusban a legegyértelműebben keresztezi egymást, és életútjaink kísértéseiben és dilemmáinknak keresztútjainál kínál világos irányokat a Krisztusban halálában és feltámadásában történő részesedésen keresztül.

[[paginate]]

Az egyház helye – ’atopia’ – hely-nélküliség a világban a világért

Hitvallásos állapotunkhoz alapvetően tartozik hozzá ez a hely-nélküliség. Ahogyan Jézus Krisztusnak nem volt helye ebben a világban, ahogyan az övéi nem fogadták be, ahogyan nem illeszkedett a kor sémájába, hanem mindig az ajtón kívül állt, úgy a mi el- és kihívásunknak (ek-klesia) is ez az alapvető létformája, mert a világ nem minden.[33]

Jézus főpapi imája[34] és búcsúbeszéde érzékelteti ezt igazán jól. János evangélista azt a pillanatot akarta megörökíteni, amikor Jézus a földi lét küszöbét, határmezsgyéjét átlépve átmegy a mennyei dicsőségbe. Ez az imádság kapcsol egybe minden időt. A helynélküliség dialektikája áll előttünk Jézus képviseletében: az egymásért közösségben maradással, de mindenekelőtt az Atyával és Fiúval való közösségért is ebben a világban.

Ennek a dialektikának a lényege az engedelmességben rejlő szeretet felszínre hozása, a szerető Atyával való azonosság, amely a távolságban rejlik. A távolság a szeretet dicsősége és a halálig tartó engedelmesség között a világ sötétsége miatt jött létre: és az azonosságot, amely ebben a távolságban megmaradt, ki kell mutatni a világnak, hogy „a világ higgyen”[35], „hogy felismerje a világ”[36]– ahogyan Balthasar utal erre.[37]

A keresztyén ember elhivatottsága éppen a világ elutasításának és elfogadásának metszéspontjában keresendő és található meg. Ez az egész egyház közösségére kivetítve nem jelent mást, mint a múlttal való szembesülésben a folyamatos bűnvallást a communio peccatorum-ot illetően, a jövőre nézve pedig annak a hitét, hogy bűneink bocsánatot nyertek, ami már a communio sanctorum hite.[38] Következésképpen, amikor az egyház megvallja szentségébe vetett hitét, akkor arról tesz bizonyságot, hogy Isten akaratának megfelelően szentelődik meg Jézus Krisztusban. Amikor az egyház szembesül saját maga bűnösségével, akkor arra ébred rá, hogy naponkénti megújulása a világ végezetéig szükséges. Ez az egyházi önismeret az egyház természetének olyan alapja, amely meghatározza a látható egyház szentségének ismérveit. Enélkül az egyház nem lehet Isten egyháza.

Ma mindennél fontosabb, hogy az egyház megtalálja saját hangját, és ne fecsérelje lehetőségeit és energiáit arra, amivel ügyeskedve adaptálhatja a gyorsan változó társadalmi kondíciókat. Belső megújulása alapvetően csak Krisztus lelkével, a Szentlélek munkája nyomán történhet, amiben az egyház és tagjai számára világossá válik minden körülmények között az Isten országának hatalma: „Krisztust követni és meghalni”.[39]

Vajon nem éppen emiatt aggódunk: Krisztust követni és meghalni? Lehet, hogy nem tudtunk választani éppen azok miatt a következmények miatt, ami Jézus feszültséggel teljes szavaiból következnek: „Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt”. Lehet, hogy éppen emiatt szenvedünk olyan nagyon, és kerüljük, tagadjuk a halállal való szembesülés szükségét, legyen szó az intézményi halálról, gazdasági halálról, hierarchiáinkat érintő halálról, programjaink haláláról vagy éppen az egyház politikai értelemben vett haláláról. Kerüljük a halált, ami érezhető, látható és kitapintható.

[[paginate]]

Az egyház elhívása a halál-ítéletben szegeződik nekünk. Amikor az egyház elhívásának megfelelően él, akkor képes ezzel a halállal szembesülni úgy, hogy elvárások, a jövőre vonatkozó garanciák, ekkléziasztikai haszonelvűség nélkül, mintegy üres kézzel viszonozza életét Istennek. Így, és csak így lehet az egyház mindig az isteni Kegyelemre mutató közösség. Teljes valóságában Isten Kegyelmének az elfogadója és színtere. A szeretet egyetemes érvényű kategóriáját hordozza a kegyelem ökonómiájában, és abban a pillanatban, amikor a gyakorlatot érinti, a túláradás logikáját tanúsítja – ahogyan Ricoeur rámutatott.[40]

Itt már csak a pascali értelemben vett „szívnek az érvei” számítanak: Istent ugyanis „a szív érzi és nem az ész”[41], vagy ahogyan a Káté fogalmazza meg az „igaz hitről” szóló feleletben: „szívbéli bizalom” (fiducea)[42]. „Szeretet nélkül ugyanis az igazság nem Isten, hanem csak Isten képe, bálvány” – írja Pascal,[43] és így csak a bálványoknak megfelelően működtethető.

Istennek, a Szeretetnek az önfeltárulkozása az ő sebezhetőségét is megmutatja a világ Isten elleni haragjában, az istentagadásban és istenárulásban. Éppen ezért az egyház ebben az értelemben a keresztre is mutató jel, ami Isten szeretetét teszi nyilvánvalóvá az ő teremtett világa számára. Mindezeknek az összefüggésében az egyház jelene és valósága úgy lehet a kegyelem helye és jele, mint amiben a hívők közössége megértette a történelemben, a társadalomban az Istentől nyert kegyelmet. Mindaz, amit jól vagy rosszul tesz, erre a kegyelemre történő válasz abban a történelmi és látható valóságban, amiben az egyház él.

Befejező (szubjektív) gondolatok

Visszatekintünk a határmezsgyén a keresztút jelzőtáblája felé. Mutatja, hogy hol vagyunk, és hogy reményeinkkel hová álmodunk. Egyszerre vagyunk itt – a keresztút jelzőtáblája mutatta irányban – és a célpontnál, amelyet hirdet. Az ilyen útjelző többféleképpen is segít a navigálásban. Segítségével az „itt” és az „ott”, a „most” és az „akkor”, a „mikor” és a „hol” módjai között ingázunk. Így válhat hangsúlyossá az, hogy akik most vagyunk, nem arra emlékeztet, hogy mit veszítettünk el.

Csak a Kegyelem súlya alatt lendül tovább a kátyúba rekedt kocsikerekünk, és visz bennünket – akár egészen az időn kívülre is –, a Mindenütt Jelenvalóhoz.

A faleveleket a templomkertben a szél kergeti. Közben az idő meggörbül és magába hajlik. Nem marad más, csak a megszentelt terület, ahol az élők tere találkozik a holtakéval. Itt a hiány jelenlétté válik, és mi, az élők, egyszerre érintkezünk a múlttal, és pillantjuk meg saját jövőnket a Feltámadottban. Ez a gyász, a veszteség, az emlékezés, de az egyetlen remény és vigasztalás[44] fókuszpontja is – a boldog újjászületésé és majd a feltámadásé.

Füsti-Molnár Szilveszter

 

[1] 2Kor 4,2

[2] Ld. „Hogyan szóljon az egyház a világhoz” in: Dietrich Bonhoeffer: Etika, Kolozsvár: Exit Kiadó, 2015, 2017-18.: „A világ szociális, gazdasági, politikai problémáinak a hullámai átcsaptak a fejünk felett, és az adott ideológiai vagy gyakorlati megoldási javaslatok rendre csődöt mondtak […]  az autó tengelyei a sárban, a kerekei sebesen pörögnek, mégsem képes továbblendülni, a problémák mind kiterjedésükben, mind természetükben olyan általánosan emberiek, hogy valamilyen egészen átfogó segítségre van szükség; az egyház mind ez idáig csődöt mondott a szociális, a gazdasági, a politikai, a pedagógiai problémákkal szemben, saját vétkével olyan botránkozást okoz, mely megakadályozza az embereket abban, hogy higgyenek Isten üzenetében. ’Jajj annak, aki egyet is megbotránkoztat a kicsinyek közül’ (Mt 18,6).”

[3] T.S. Eliot, ‘Little Gidding’, in Four Quartets. Faber, (1944). ford.: Vass István: https://mek.oszk.hu/00300/00378/00378.htm, letöltés 2024.05.06.

[4] A Szentírás idézeteinél használt fordítás: Biblia, Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Budapest: MRE Kálvin János Kiadó, 2014, Zsolt 133,3

[5] Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában, https://mek.oszk.hu/00500/00588/html/vers0403.htm, letöltés 2024.05.06.

[6] Byung-Chul Han: Pszichopolitika. A neoliberalizmus és az új hatalomtechnikák, Typotex, 2020. 66.

[7] Byung-Chul Han: Csillapító társadalom - A fájdalom ma. Typotex, 2021. 92.

[8] Bauman, Zygmunt: Liquid Modernity, Cambridge–Malden, MA, Polity, 2000.

[9] A fogalommal elsők között Arnold Van Gennepnél találkozunk (Les rites de passage, 1909). A XX. század második felében vált elterjedtté Victor Turner írásai nyomán a ‘liminális’ és ‘liminalitás’ teóriájának használata az antropológia és szociológia területein. Turner Van Gennep nyomán indult el, és az 1960-as évekre sok szempontból új tartalommal töltötte meg a liminalitás teóriáját, amely műveinek meghatározó eleme maradt egészen halálig, 1983-ig.  Ld.  V. Turner: “Betwixt and Between: The Liminal Period in Rites de Passage,” from The Forest of Symbols: Aspects of Ndembu Ritual (1967), “Liminality and Communitas,” from The Ritual Process: Structure and Anti-Structure (1969), and “Passages, Margins, and Poverty: Religious Symbols of Communitas” from Dramas, Fields, and Metaphors (1974).

[10] Victor Turner: Liminalitás és communitas. In: Zentai Violetta (szerk.): Politikai antropológia. Osiris–Láthatatlan Kollégium, 1997. 52-53.

[11] A numinózus mindenen kívül áll, „egészen más”, nem hasonlítható hozzá semmiféle emberi, a világmindenség semmilyen más jelensége. A szent mindig olyan valóságként nyilvánul meg, amely egészen másfajta, mint a „természetes” valóságok. V.ö.: Rudolf Otto: The Idea of the Holy. Trans. John W. Harvey. Oxford: Oxford University Press, 1923; 2nd ed., 1950 [Das Heilige, 1917.]).

[12] Bonhoeffer: Etika,182.

[13] Bonhoeffer: Etika,182.

[14] Bonhoeffer: Etika,182.

[15] Ireneus: Adversus heresis, V. 28,4.: „A mi Urunk Jézus Krisztus, aki az ő páratlan szeretetén keresztül lett olyanokká, mint mi, hogy minket olyanná tehessen, mit ő maga”; http://www.ccel/schaff/anf01.ix.html , letöltés ideje: 2024.05.13.

[16] Jürgen Moltmann: Theology and Joy, London: SCM Press, 1973, p. 62.

[17] Heidelbergi Káté (továbbiakban: HK) 3. és 5. kérdés felelet (továbbiakban: k. f.), MRE, Kálvin János Kiadó, Budapest, 1993.

[18] vö. Bonhoeffer: Etika, 33-38

[19] Jn 14,6; 11, 25

[20] 2Kor 5,21

[21] 1Kor 15,14

[22] Jel 1,17-18

[23] Martin Heidegger: Lét és idő, Budapest, Gondolat Kiadó, 1989.

[24] Mk 8,34

[25] Lk 22,61

[26] Mk 8,34-35

[27] Jacques Derrida: The Gift of Death, Chicago (IL), University of Chicago Press, 2008. 16.

[28] Mk 8,35

[29] Gal 2, 20

[30] vö. Bonhoeffer: Etika,154-156; 155.

[31] vö. Bonhoeffer: Etika, 155-156, 156.

[32] vö. Bonhoeffer: Etika, 177-178.

[33] vö. Vályi Nagy Ervin: „Vallás a teológiában – vallás a közéletben”, in: Vályi Nagy Ervin: Minden idők peremén, Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadása, Budapest/ Bazel, 1993. 210-218.

[34] Jn 17

[35] Jn 17,21

[36] Jn 17,23

[37] Hans Urs von Balthasar: The Glory of the Lord: A Theological Aesthetics: Volume VII: Theology: The New Covenant, tr. Brian McNeil, C.R.V. Ed. John Riches. San Francisco: Ignatius Press, 1989. 232-233.

[38] vö. J. Moltmann: The Church in the power of the Spirit, SCM Press, London, 1977. 353-354. p.

[39] Dietrich Bonhoeffer: i.m. 99.

[40] Paul Ricoeur: Liebe und Gerechtigkeit. Tübingen, 1990.; Ld. még: Paul Ricoeur: Nyelv, szimbólum és értelmezés. Fabiny Tibor (szerk.): A hermeneutika elmélete I. (Ikonológia és Műértelmezés 3.). Szeged, 1987, 179–198.

[41] Blaise Pascal: Gondolatok, ford.: Pődör László; Gondolat Kiadó, Budapest, 1978, (278. töredék) 67.

[42] Heidelbergi Káté: 21. k.-f.

[43] Blaise Pascal: Gondolatok, ford.: Pődör László; Gondolat Kiadó, Budapest, 1978, (582. töredék) 137.

[44] Heidelbergi Káté: első kérdés-felelete.

View Synonyms and Definitions

Hasonló anyagaink

Likvid társadalom likvid egyháza

Makacsul tartja magát az a felfogás, hogy napjainkban már nincsenek ideológiák. Egyfajta elv nélküli korszakban élünk, bár – teszik hozzá, szinte ugyanabban a mondatban – vakhit és túlbuzg...

Református vagyok

A Magyarországi Református Egyház  Zsinati Elnöksége  a népszámlálás előtt felkért tizenegy református személyiséget – akik hivatásuk/foglalkozásuk alapján többé-kevésbé reprezentálják a társadalmat –, hogy népszerűsítsék, tá...

Református vagyok

A Magyarországi Református Egyház  Zsinati Elnöksége  a népszámlálás előtt felkért tizenegy református személyiséget – akik hivatásuk/foglalkozásuk alapján többé-kevésbé reprezentálják a társadalmat –, hogy népszerűsítsék, tá...