Timo Veijola (1947–2005) finn evangélikus teológus, exegéta volt; bár több mint két évtized telt el azóta, hogy váratlanul elhunyt, sokan emlékezhetnek még mély, evangélikus kegyességére, derűs társaságára – és persze arra, hogy a Deuteronomium (5Móz) kutatásában a világelsők közé tartozott. Vita se lehet arról, hogy ez a poszthumusz megjelent kis kötet is az élvonalba tartozik; ám nem ezért hívjuk fel rá az Olvasó figyelmét. Az eredetileg finn nyelven írt kis kötet ezúttal németül jelent meg – huszonöt évvel az eredeti után, ami azt jelenti, hogy német területen is feltűnő, ha valaki a legbonyolultabb kutatást is egyszerűen, gyülekezeti használatra alkalmas módon írja meg. S pont ez az a szempont, ami miatt én is mindenki figyelmébe ajánlom a kötetet, hiszen ezzel Veijola példaértékű munkát végzett – talán még a magyar kiadóvállalatok is felfigyelhetnek rá!

„Veijola könyvét bibliai megalapozottságú, de félreérthetetlenül a jelenre vonatkoztatott írásnak szánta” – írják a kiadók. Hogyan valósul ez meg? Nézzük rögtön az 1. parancsolat magyarázatát! Miként köztudott, az első parancsolat voltaképpen nem is parancsolat: Isten önkijelentése. A tudomány vallja, hogy az irodalmi minta itt az asszír vazallus-szövetségek első pontja volt, amelyben az asszír király megnevezte önmagát, s az alattvaló kizárólag uraként mutatkozott be (prezentáció). Veijola aktualizáló magyarázatában az első parancsolat arra szólít fel bennünket, hogy tisztázzuk alapvető kapcsolatunkat Istennel. Úgy véli, ebben döntő szerepe van annak, ha felsoroljuk: Isten mi minden jót tett velünk. Izrael természetesen első helyen az egyiptomi szabadítást említi, de nekünk nem föltétlenül egyetlen tettre kell összpontosítanunk: el kell mondani, hogy mi mindent tett Isten értünk rövid életünk során, ami meghatározza keresztyén létünket!

[[paginate]]

Ha így teszünk, akkor az a törvények megtartásának is keretet ad; ez esetben a Tízparancsolat megtartása nem nyűg lesz, hanem pozitív mozgástér, ahol mindennek szépen megvan a maga rendje. – Persze, az idegen istenek tiltásánál Veijola dolga (sajnos) sokkalta könnyebb: itt elég egyszerűen arra utalni, hogy bár a modern ember szekularizációja, ateizmusa ugyan jól ismert, mégis az igaz Isten tagadásával mennyi régi bálvány újraéled! A „féltékeny” Isten magyarázatánál azonban szépen oldja meg a szerző a dilemmát: korunk ugyan szinte kötelezővé teszi a toleranciát, ami látszólag Isten kizárólagossága ellen szól. A Tízparancsolatban említett féltékenység azonban nem más vallások képviselői ellen szól, hanem a fentebb említett bálványok ellen. Ha valakinek a Mammon (a gazdagság), vagy éppen Baal (a termékenység) az istene, akkor számolnia kell az abszolút Isten féltékenységével, haragjával – a büntetést pedig generációnk több példával mutatja is.

Nem célunk persze az egész könyv magyarázatát visszaadni, hiszen a Tízparancsolat kutatása egyébként is vaskos kötetek megjelenését tette szükségessé. Viszont mindenképpen ki szeretnénk emelni, hogy a magyarázat aktualizálható, a teológiai szempontból nem föltétlenül képzett olvasó számára is jól érthető, alkalmazható. A képtilalom vonatkozásában a szerző szépen kifejti egyrészt, hogy bár Izrael kultuszából a képi ábrázolás hiányzott, a vaskori Izrael területéről azonban bőségesen maradt fenn képanyag. Hasonlóképpen ellentmondásos a keresztyén értelmezés is, hiszen a Reformáció képellenessége (sőt ikonoklazmusa, képrombolása) közismert, de ez messziről se jelenti azt, hogy a keresztyénség tiltaná a vallásos képeket.

[[paginate]]

Világos: valamilyen közös nevezőt kell találnunk arra, hogy ezt a látszólagos ellentmondást a keresztyén hit és élet számára feloldjuk, és a parancsolat alkalmazását lehetővé tegyük! Veijola úgy látja, hogy a képtilalom értelme az élő ige (verbális kommunikáció) elsőségének a biztosítása, ami mindig egy történeti esemény keretében hangzik el. Utal a Tízparancsolat történeti összefüggésére: a Sínai-hegyen nincs kép, nincs ábrázolás – csak az Úristen megjelenése és tíz ige (héberül így hangzik ugyanis a Tízparancsolat). Nincs képellenesség, viszont van viva vox, élő ige, ami az Isten és ember közötti kommunikáció alapeleme!

Személy szerint nagyon érdekelt, hogy azokat a rövid parancsolatokat hogyan magyarázza a szerző aktualizálva, amelyekről úgy tudjuk: a héber szó nem egészen azt jelentette, amit ma értünk rajta. Igen, a „Ne ölj!” parancsolattal kapcsolatban kivételesen idézi azokat a héber kifejezéseket is Veijola, amelyek az emberi élet kioltására használatosak voltak, s megemlíti, hogy a szóban forgó rácaḥ kifejezetten a vérbosszú kifejezésére volt használatos. Ennek alapján úgy magyaráz, hogy az igazságszolgáltatás saját kézbe vétele általában tiltott, különös tekintettel az élet kioltására – hogy ez utóbbi milyen égbekiáltó bűn, arra Kain és Ábel története a példa. Zárójelben jegyezzük meg: Veijola nem tér ki arra ebben a könyvben, hogy milyen esetben megengedett az emberi élet kioltása. Háború? Bírósági ítélet? Eutanázia? – Azt hiszem, jól tette; e helyütt én is inkább hallgattam volna.

A „Ne lopj!” parancsolat esetében kissé meglepett a könyv – annak ellenére, hogy a szerzőnek nem csak könyveit, cikkeit olvastam (remélem, mindet!), hanem személyes barátságban is voltunk. Korrektül idézi, hogy a héber szó eredetileg az emberlopásra utalt; embert azért loptak, hogy aztán őt eladják rabszolgának, tehát az ember tárggyá aljasításának bűnéről van szó, ami manapság sokkal gyakrabban megtörténik, mint gondolnánk. Idézi – és ennek ellenére kitart amellett, hogy ez azért tárgyak eltulajdonítására is vonatkozik, tehát szerinte a mindennapi értelem is helyes.

[[paginate]]

A „Ne paráználkodj!” parancsolat értelme már a szóhasználat miatt is problémás magyarul – sokan nem értik már e régi szó jelentését. A német fordítás mindazáltal a „Ne törj házasságot!” fordulattal él. A szerző itt kifejti, hogy a kortárs sémi vallásokban milyen gyakran megtörténik a szexualitás istenítése. Idézi az Énekek énekét: a szerelmes pár nyilván valamilyen transzcendensnek tűnő élményt él meg, amikor a halálhoz hasonlítja a szerelmet. A szexualitás istenítése ezért ma is gyakori jelenség! Veijola utal arra, hogy milyen gyakori jelenség az Ószövetségben, hogy a házastársak egymás iránti szeretetét összehasonlítják Isten Izrael iránti szeretetével: korrekt, ha a házastársak egymás iránti vonzalmát, egymáshoz való hűségét is Isten szeretetéhez és hűségéhez mérjük.

A szerző megjegyzi az előszóban, hogy a könyv megszületéséhez a helyi gyülekezet, Hyvinkää meghívása vezetett: a gyülekezeti tagok kérték a köreikben lévő teológiai professzort a Tízparancsolat magyarázatára, aminek Veijola eleget tett. Hogy mégis könyv született az előadásokból, az annak köszönhető, hogy a Finn Bibliatársulat kérte a szerzőt, hogy a „Tíz felszabadító igéről” állítson össze egy kis kötetet. Így érthető az is, hogy a szerző a történeti-kritika eredmények mellett erősen koncentrál Luther Márton Tízparancsolat-magyarázatára, hiszen evangélikus körökben született meg a mű. A kis kötet sárga színű borítójánál csak a jelen sorok írójának irigysége lehet még sárgább: milyen jó lenne, ha Kálvin magyarázatát is így idéznénk, milyen jó lenne, ha a mi gyülekezeti köreinkből is ilyen könyv nőhetne ki! Addig azonban maradjunk annyiban, hogy akinek lehetősége van, fontolgassa, hogy ennek a kimagasló írásmagyarázónak ezt a kiváló népszerűsítő munkáját magyarra fordítsa!

Karasszon István