A polgári kori magyar tudáselit gerincét adó egyetemi tanárok életrajzi adattárát közreadó sorozat immár negyedik kötete foglalkozik a református származású professzorokkal. Az ELTE Társadalomtudományi Karán megindult kutatást azonban a református közvélemény eddig méltatlanul kevés figyelemben részesítette. A szerzők, Kovács I. Gábor és Takács Árpád alapvetően az általuk „felekezeti-kulturális alakzat”-ként definiált fogalom mentén egy-egy református egyházkerület, illetve ezzel párhuzamosan egy-egy fontosabb, regionális hatáskörű református iskolaközpont köré szervezték a köteteket. A jelen kötet a dunántúli és dunamelléki származású református professzorokat vette nagyító alá.

Az értelmiség csúcsán helyet foglaló egyetemi tanárok életútjának, illetve származásának ilyen mélységű, többgenerációs feltárása, melyet a kötet első felében olvashatunk, nagyszerű lehetőséget nyújt arra, hogy a református felekezeti-kulturális alakzat forrásterületeit megismerhessük. A kötet második felét adó, szinte monografikus mélységű elemzés számos igencsak tanulságos szempontot kínál minderre. Egyrészt bemutatja a szerzők által „identitásrégió”-nak nevezett, földrajzilag is körbehatárolható kisebb-nagyobb területi egységeket, melyek sajátos történetű, sűrű református jelenléte, kiépült iskolarendszere generiációkon keresztül készítette fel a későbbi értelmiség vezetőit.

[[paginate]]

Az életútleírásokból, valamint a hosszabb elemzésből egyértelmű, hogy valójában a református identitás történeti megnyilvánulásait, gyakorlati, életvezetési döntéseken keresztül lecsapódó mintázatait tárja fel és mutatja be ez a több mint félezer oldalas, precíz adatgyűjtésen nyugvó értékes kötet. A professzorok és családjaik esetében a református identitás szerepének mérhetővé tételére és értékelésére a kötet három szempontot kínál az olvasónak: 1. a házasodás – a felekezeti endogámia jelensége, 2. a felekezeti iskolarendszer preferálása és végül 3., az egyházi tisztségek, egyesületi tagságok felvállalása. Ezek közül az első kettő mindkét egyházkerületünk esetében elég egyértelmű mintázatot mutat, mely szerint az apák generációjáig szinte kizárólagosan református házastársat választottak és a tanulmányaikat református iskolákban folytatták a felmenők. A 19. század közepén törik meg ez az egyöntetűség, majd a professzorok generációjára már teljesen elfogadottá válik a más felekezetű házaspár és a római katolikus, evangélikus vagy éppen állami iskola választása. A legérdekesebb talán a harmadik szempont, amely az egyházi tisztségek és egyesületi tagságok oldaláról közelítette meg a felekezeti kötődés erősségét. A professzorok közül 85%-nál találunk valamilyen személyes elköteleződésre utaló egyházi tisztséget, egyesületi tagságot, ami valóban magasnak tűnik a felekezeti iskolaválasztással és a házasodással kapcsolatos számok csökkenő tendenciája mellett. A skála itt azonban nagyon széles – van olyan professzor, aki csupán tagja volt a Magyar Protestáns Irodalmi Társaságnak, mások ellenben közegyházi szinten is maradandót alkottak, példaként lehet említeni Balogh Jenőt, aki egyéb teendői mellett egyházkerületi főgondnokként, valamint zsinati elnökként is tevékenykedett.

[[paginate]]

Mindenesetre nagyon fontosak ezek az oldalak, amelyek végre túllépnek azon a keretrendszeren, mely az egyes famíliák egyházi kötődését csupán azon keresztül tudja lemérni, hogy milyen távolságban találunk prédikátort a családfán kutakodva. Amennyiben szeretnénk enyhíteni az egyházunk lelkészközpontúságát, minden bizonnyal ennek az erőfeszítésnek a történeti tudatunk formálódását is el kellene hoznia.

Ugyancsak rendkívül fontos, továbbgondolásra méltó az a kötet végén megjelenő gondolatmenet, mely a társadalmi és egyházi autonómiák védelmének ügyét összekapcsolta a református identitás kérdéskörével. Az identitásrégiókat tekintve, kialakulásuk és fennmaradásuk szempontjából kiemelkedő fontosságúak voltak a társadalom önszerveződő egységei. A Dunamelléken a mezővárosok autonóm önigazgatása annyira szorosan kapcsolódott az egyházszervezethez, hogy a presbitérium és a város vezetése, tanácsa gyakran ugyanazokból állt. A Dunántúlon ugyanakkor inkább a végvárak, nemesi községek, közbirtokosságok szerepe volt fontos, mellettük jutott hely a szervezett jobbágyközségeknek is. Egy-egy ilyen erősebb identitású község át tudta vészelni az ellenreformáció idején a lelkészek elüldözését is. Jellemző a megfogalmazásra, mely persze a lelkészközpontú, lelkészek által megőrzött, formált közösségi emlékezetből fakad, hogy „árvának” nevezzük ezeket az eklézsiákat. Úgy tűnik, hogy sok esetben lelkész nélkül is képesek voltak a túlélésre. A közösség szövete, identitása nem roppant össze, évtizedeket kibírtak szakképzett lelki vezető nélkül. A jövő záloga tehát nem a könnyebben mozdítható, elüldözhető lelkipásztor, hanem a sokkal nehezebben megtörhető, küzdelmek során kivívott és megtartott jogokkal körülbástyázott, önrendelkezéshez szokott, erős közösség volt. Nem is csoda, hogy ilyen erős identitású, áldozatkész, korábban árva gyülekezetből származott több egyetemi tanár családja is.

[[paginate]]

Végezetül néhány, egymással csupán a református kulturális alakzat összefüggésében összeilleszthető összefüggésre szeretném felhívni a figyelmet. Alapvetően ez a kötet egy férfitörténet – férfi professzorokról van szó, akiknek leginkább a férfi felmenőiket sikerült felderíteni, a nők pedig sokszor csak házastársként, a társadalmi emelkedés egy-egy újabb lépcsőfokaiként jelennek meg. Ám mégis egyértelmű a színes, olvasmányos életútleírásokat lapozgatva, hogy ez a felszínes kép csalóka, ugyanis a nők, édesanyák szerepe másként is kulcsfontosságú volt a társadalmi ranglétrán való emelkedés során.

Több professzori családtörténet, főképp az alsóbb, középosztály alatti rétegekből induló famíliák esetében őrzi egy-egy ambiciózus, tevékeny nő emlékét, aki elsősorban a fia taníttatását forszírozta, bizonyára sok esetben a család férfi tagjaival szemben felvállalt konfliktusok árán is. Mintha a társadalmi emelkedés egy-egy nagyobb ugrása, magasabb lépcsőfokának elérése elsőként az édesanyák bátor, álmokat dédelgető lelkében született volna meg.

Ugyancsak izgalmas, a mai teljes mértékben intézményessé váló oktatás háttere előtt gondolkodásra indító a polgári tudáselit képződését nézve az otthoni oktatás-nevelés szerepe. A szülő, ebben az esetben leginkább az értelmiségi édesapa otthoni, akár szisztematikus nevelői, oktatói tevékenysége szintén sok esetben, inkább a korábbi századokban kerül elő a családtörténetekben. Nem csupán kényszer szülte megoldásról, hanem a neveltetés, a szocializáció, végeredményben pedig az identitásképzés egyik fontos terepéről beszélhetünk, hiszen főképp a humán tudományok alapvetését szolgáló ismeretek átadásánál erős identitásképző folyamattal állunk szemben, mely akár az oktatási rendszer vélt vagy valós hiányosságainak kompenzálását is célozhatta.

[[paginate]]

A nemzeti irodalom, a felekezeti múltkép szülői házban történő elsajátítása bár elsőre „radar alatti” jelenségnek tűnik, rendkívül fontos színtere lehetett a református kötődésű értelmiség kialakításának, már csak azért is, mert a 19. század közepéig a felsőfokú oktatás szerves része volt az aktív pedagógiai gyakorlat végzése, mely a később más hivatást választókat is beoltotta a nevelés iránti fogékonysággal.

Utolsó megjegyzésem pedig a lelkészdinasztiák, „ároni házak” fontosságának aláhúzása csupán. Társadalomtörténeti szempontból talán a Luther Mártonnal és Bora Katalinnal elinduló lelkészcsalád a reformáció legnagyobb horderejű gyümölcse. Az egyetemi tanárok családtörténeteiben számos esetben látunk kisebb-nagyobb lelkészi dinasztiákat megjelenni, egyik esetben nyolc generáción keresztül megszakítás nélkül követhetjük a prédikátori hivatás átörökítését. A közösségi emlékezetünk azonban inkább református hősökről, egyénekről és nem pedig családokról tud. Ez a kötet azonban újra kiemeli, hogy milyen fontos szerepe volt a lelkészcsaládoknak egyrészt akár a jobbágyeredetű tanulnivágyó fiatalok befogadása terén, másrészt pedig a szerteágazó kisnemesi hálózatok egyházi kötődésének fenntartásában, illetve a következő generációk világi professziók felé történő elindításában egészen a tudáselit legmagasabb polcaiig. A parókia mint oktatási szintér, szocializációs terep, a társadalmi mobilitás kohója még sok-sok izgalmas, bemutatásra méltó történetet rejt magában.

Összességében melegen ajánlom a kötetet a református múlt iránt érdeklődő olvasóknak, mindazoknak, akik szeretnék jobban megérteni az egyházunk történetének mélyén meghúzódó folyamatokat.

Szász Lajos