Verseskötetek olvasásakor gyakran eszembe jut Vitó Zoltán Mottó című négysorosa: „Az én erőm az abban van, / hogy versben mondom el magam, / hiszen rajtam szüremlik át / – kristály szűrőjén – a világ.” A Hegedüs Géza által mentorált, mozgássérült költő megállapított igazsága általánosan érvényesíthető mindegyik jó(hi)szemű pályatársára. Így a 75 éves Bakonyi Istvánra is, aki József Attila-díjas irodalomtörténész létére igyekszik felmutatni mindazt, amit életsorsából, környezetének elsősorban lelki epizódjaiból verseibe szűrt.

Álláspontom szerint elsősorban a meglátás közvetítési módja és annak sugallata származtatja a lírai gondolatokat az olvasó befogadó készségébe. A megírás mikéntje is lendíthet persze ezen, ám a forma többnyire a szándék szolgálója lehet, hiszen hitelesen érvényes mondandó nélkül üres eszköz maradhatna csupán. Mindez azért vetődött fel bennem a Bakonyi-versek olvasásakor, mert e munkák ereje a tartalomban erőteljesebben felfedezhető. A szokványos verselési módok közül ugyan tetten érhető egyike-másika, főként a dalforma, ám mégis arra következtethetünk, hogy a jellemzően rövid, esszenciális jegyzetként megjelenített gondolatok követelnek figyelmet, érintenek meg, mint a szeretet és etika tanúsítványozói.

Ahogyan az előszóban utaltam rá: „Ha érett gyümölcshöz kellene hasonlítani Bakonyi István plasztikus versbeszédét, akkor olyanhoz, amelyikből nem főttek ki a megértésül felkínált szellemi-lelki vitaminok. Természetesen nyersek e versek, kimutatkozik belőlük valamiféle cifrázatlan egy az egyben. Bakonyinál egyértelműen igen az igen. A csend nem vádlóan harsog, hanem helyzetbe törődést vált ki az olvasóból. A töprengés mégis ott bujkál a sorok mögött, s rávezet a miértekre.” Egyik fontos jellemzője a ragaszkodás a családhoz, ami a halálon túli hűségben is megmutatkozik. Olyan módon fordul elhunyt szeretteihez, hogy szavainak öleléséből azt érezhetjük, mintha élnének, képletesen életben tartja őket a múlhatatlan szeretet, ami a költő lelkében halhatatlanná vált.

[[paginate]]

Álomfoszlányok című versében például így: „Anyám jajszavai a kórházi ágyon. / Apám csoszogása az új lakásban. / Anyám mosolya egy délutánon. / Apám kínjai a fogságban. // S újra együtt látom őket. / Az együtt menetelőket. / Mennek együtt az eltűnő időben. / Jönnek hozzám közeledőben.” Költészete az örökkévalóság hitéből merít az áldott időben. Abban a korszakban, amelyik a jóság érvényességének jegyében mutatja fel az árulkodó rossz álarcát, ami ellen küzdeni illendő, nehogy nyugtalanságba taszítsa az embert. Utal az emberiséget karóba húzó háborúskodás jelenlétére e földi világban. Egyensúlyba billentő mérleg nyelve próbál lenni az írás, akár az élet és Isten kapcsolatában mélyen hívő ember.

Mintha egy lírai napló bejegyzéseivel szembesülnénk, mintha egy családi fotóalbum pillanatképei elevenednének meg a néha csak sejtelemszerűen lélegzetvételnyi versepizódokban. A magántermészetű gondolatok a másokkal is megtörténik ugyanez, vagy mások is átélhetnek hasonló dolgokat szintjén emelkednek közérdeklődésre számot tartóvá.  „A tükörből apám néz vissza rám. / Ő mozdul, ahogy borotválkozom. / Ő csoszog a szobában lábaimmal. / Ő eszi a főzeléket tányéromból. / Ő húzza föl cipőjét a lábamra. / Ő zárja be szobám ajtaját. / Eggyé váltunk. / Így lesz ez halálomig. / S majd találkozunk. / Ott, odaát. / Talán.” (Apám vagyok) Az önértékelés kísérletére, a szembenézésre külső változásainkkal, a belső meggyőződés hitének folyamatos vállalására buzdít a kötetben olvasható versek bőséges tárháza. Észlel, megállapít, lejegyez. Környezeti és lelki tartalmakról tudósít. Összevet időket, embereket – sokszor önmagukkal és/vagy önmagával. Elemző textúrái a szövegtest helyi jellegének egyszerű megfejtésére törekszenek, tematizáltsága mindvégig az isteni törvényeket ismerő teremtményé marad. Tisztán, szenvtelen alázattal is megragadóan említ fel eseteket; egyszer-egyszer ártatlan naivitással kérdez, s e kérdéseivel tulajdonképpen rácsodálkozik a látszólagosan érthetetlen mögöttire. Én című négysorosának pilinszkys tömörségű mondatai külső és belső viszonyokat tükröztetve, tényszerű önjellemzésre utalnak: „Hűvös március. Lankadatlan remény. / Ott, kint: viharok, véres erőszak. / Itt, bent: visszafojtott béke. / Sorsom: a világ töredéke.”

[[paginate]]

Szóba kerül Nagypéntek, amikor „a csönd az úr”, meg „a »szelíd szemek« húsvéti ereje. / A véráztatta kereszt titka.” És az ezeket követő, tudatossá erősödött hitvallás a Van című vers: „Tudom, hiszem, hogy van. / Szemeim nem látják. / Ő lát engem. / Mindig, mindenütt. / Most is, ebben a percben is. / Kíséri lépteimet. / Várja szavaimat. / Megszólítom. / Nem mindig felel. / De van. Tudom, hiszem. / Van.” Társadalmi közegben kénytelen élni az ember, tűrni a Föld egyes, önmagukat felsőbbrendűnek képzelő lakóinak tűrhetetlen viselkedését, ami szó nélkül hagyhatatlan, és esszenciális igénnyel felmutatni ellenében a boldogító jóság cselekedeteit: „Gest apó küzd Teréz anyóval.” (A világ) Az emberi életkor előrehaladtával a költő is érzékeli és érzékelteti a földi tartózkodás végletességét. Tisztában van vele, hogy „Szent Péter figyel odaátról” a nyári délutánon, s felvillantja: „Szolgáló múlt. / Szeretni tanított. / Készül a hosszú útra. / Hosszú úttal a háta mögött. / És nincs visszaút.” (Csak ül,) Figyelmet felkeltő szándékúak e kötet darabjai. Méltó céljuk ez. A Szeretném című egyszerűsége például a Pilinszky által emlegetett kicsiségek nagyszerűségére összpontosít. Mit is szeretne? „elmondani, hogy miképpen / ragyog a fény a nyárvégi leveleken. / Hogy miképpen ragyogott / egy hajdani osztálykiránduláson. / Hogy milyen az árnyas út egy hétköznapi délben. / Hogy milyen az alkony a hegy oldalán. / Hogy ragyog az esőcsepp a fákon. / Szeretném…”

Az Oltalom című vers mottója bibliai idézet, Ézsaiástól: „…oltalom a zivatarban, árnyék a hőségben…” Isteni gondoskodás határtalanságára utalnak e verssorok: „Igen, ez vagy, Uram! Nekem legalább. / Oly sok mindentől óvtál ellenemre, / mikor nem hallgattam nevedre. / Mikor szembeszegültem Veled, / mikor nem értem el kezed. / S akkor is árnyék voltál nekem, / ha hőségtől szenvedtem, / s nem dicsértelek.” A hűtlenség átmeneti tulajdonságába hajthat az anyagelvű közeg, ám elvétve csak, átmenetileg. A tékozló fiú esete világít rá erre, ám az erős hitű ember esetére ez érvénytelen, mivel hiába fújhatnak bármilyen szelek, jellemét nem hajlíthatja meg. Az újbóli megtérés kivezet a megbocsátott bűnből.

[[paginate]]

A Bakonyi-versek fő gerince az emlékezés témaköre. A múlt környezetek-hangulatok várhatóval történő behasonlítására ad alkalmat a Sír című vers: „Sír a ház. Durva kezek és gépek bontják. / Odaát a régi lakók könnyüket ontják. // A ház húsába, ereibe belemarnak a gépek. / Az ég felé ágaskodnak a falak. / Törnek ablakok, ajtók. // S a ház mesél. Régmúlt korokról, emberekről. / S a mese porba száll. // De majd új élet születik itt is. / A lakópark magányában.” A Fáklyák szintén az emlékező versek közé sorol: „Fáklyákkal világítjuk be a bodajki estét. / Ott, a templom mellett. / Kereszteléseink, konfirmációink, / esküvőink szent helye mellett. // Arra a tengerföltámadta őszre emlékezünk. / Gondolataim nem szabadulnak. / Ott, a templomban járnak. / A fáklyák fénye hozza föl az emlékeket. / Onnan, a mélyről. / Havas karácsonyok, forró nyarak. / Vagy fáklyátlan tavaszok, őszök. // És már legtöbb ősünk sehol. / Családjaink sehol. / Mi még itt. / És égnek a fáklyák. / A bodajki estén. / Ott.”

„Versreményt szülő reggel” a naponta ébredés kincse. Néha aforizma tömörségű gondolat Bakonyinál a vers: „Ameddig bennem fénylesz, / mondhatom, addig fény lesz.” (Röviden) Néha pedig fontos verstani jegyek mutatkoznak a versben, akár a Bent és kintben az alliteráció: „Bent kattogó konvektoroktól kapok meleget. / Kint köd köröz könyörtelenül. / Bent béke bolyong. / Kint harcok haragja nem csöndesül.” Fel-felbukkan a költői látásmód szociografikus jellege, Egy hajléktalan emlékére, Varjak a tóparton, Kinyitom.

Létből merítő pillantás szüli verseit. Könyörgése a negatívumok ellenében pozitív: „… Adventi alkony. / Jöjj el, Fény, minél előbb! / Fényeljen a lelkünk és a testünk! / Szentlélek, mosd le mocskunkat! / Isten, bocsásd meg vétkeink! Hozd el a békét közénk!” (Lucsok) Iancu Laura borítón olvasható összefoglalásából: „Galamb a járdán. Metafora. A megtörténtek szelídülése a lázadás kísértése nélkül. Az éberség és a fojtogató jelen megszólalásai engedelmes szavakkal. Szavakkal – elemi jelentésük szerint. Konkrétumokkal teli versvalóság. Árvaság és emlékezés. Álszentség és hazugság. Szerelem és szerelem. Fák, utcák, galambok. Eső széllel. Pirkadat szőlőhegyen. Peti. A jelenlét híradásai: Boltívek a templomban Három boltív. A középső tökéletes. / A két szélső nem. Latrok tán?” Valóban úgy történt meg ez a kötet, ahogyan Gárdonyi tanította: „Keresetlen szavakkal, ahogyan beszélünk, meg lehet írni mindent. Csak magyarul legyen, igaz legyen.” Napjainkra különösen vonatkoztatható a Lohol című vers e kötetből: „Megállok a loholó időben. / Loholnak napjaim. / Szívverésem lassul, lelkemnek karjain. // És jönnek majd új napok, a szívütem újra gyors, / az idő mindenen átsuhan, / s átkarol mindent a sors.”

Zsirai László