Szabó Lőrinc és Dombrád kapcsolata

Adalék a költő életrajzához

Leheletnyi életünk igazi történelem lehet, ha van kellő alázat, hogy lehajoljunk az apró, veszendő emlékezet értékeiért. Nem kisebb ember, mint a német Bundestag elnöke mondta a Magyar Parlamentben, 2006 decemberében a hazai svábok kitelepítésének 60. évfordulóján a következőket: „Minden kultúra az emlékezésen alapul és azzal kezdődik”. Mennyire igaza volt!

2017. szeptember 9-én reggel otthonról haza indultam, vagyis Dombrádról Vecsésre. Várnom kellett a Kisvárdába közlekedő buszjáratra, amikor a Szanyi-féle pékségnél feltűnt egykori általános iskolai tanítóm, Harsányi Dezső bácsi. Rég láttam őt, akit nem csak én, de az egész falu/város lakói tiszteltek szigorú, emberséges nevelő munkájáért. Egy időre ott hagytam a csomagjaimat az I. világháborús szobornál és odamentem, hogy üdvözöljem a tanító bácsit. Sokat segített nekem az 1951-ben kitelepített budapesti polgárok és az őket befogadó gazdák kálváriájának hiteles feltárásában. A 90. évében járó Dezső bácsi azonban most más miatt örült a találkozásnak.

‒ Rég akartam neked mondani, de valahogy mindig elfeledtem, mert, ahogy öregszik az ember, könnyebben felejt. Te talán tudod, hogy a ti felmenőiteknek, őseiteknek, az Orosz családnak a dombrádi háza a Rákóczi úton, a Harsányi Gyuszi bácsiék portáján volt? Az a Harsányi vette el az egyik Orosz lányt a 18. század végén, aki a gyülekezeti ház oldalán olvasható márványtáblán is szerepel református gondnokként. Az Orosz család tehát ott lakott az akkori Kis utcában, amit ma Rákóczi útként ismer Dombrád népe. Odanősült a Harsányi család fia az Orosz famíliába, és a felesége öreg szüleivel, a ti elődeitekkel együtt laktak. Így került a Harsányi család birtokába az a porta hosszú időre.

Aztán szokása szerint feljebb tolta a sapkáját és más témába vágott.

[[paginate]]

‒ Nem tudom, hogy mondtam-e már neked, hogy olyan kevés nevezetessége van Dombrádnak, de arra a kevésre emlékezni kell. A Dombrádhoz tartozó Kacsavár tanya regényes múltjáról már beszélgettünk a nővéremmel, veled, de most mást szeretnék mondani. A háromszoros Baumgarten-díjas és később Kossuth-díjjal is kitüntetett költő, műfordító, a modern magyar líra egyik nagy alakja, Szabó Lőrinc is megfordult Dombrádon. Az 1900. március 31-én Miskolcon született költő a vasutas édesapjával és édesanyjával előbb a borsodi székhelyen, majd az Ipoly-parti Balassagyarmaton éltek, ahol masinisztaként szolgált az édesapja. Amikor a költő 8 éves volt, az édesapát a Magyar Királyi Államvasutak Debrecenbe vezényelte és a család is követte. Iskoláit Debrecenben fejezte be és ott tett hadiérettségit is. Aztán a trianoni diktátum után is sokat gondolt Balassagyarmatra, arra a városra, ahonnan a vasutasok, a „szárnyaskerék katonái” és a postások vezetésével az Ipoly túlsó partjára űzték a cseh betolakodókat, s a város így megmaradt magyarnak. Ezért később a Civitas Fortissima, a legbátrabb város címet adományozták Balassagyarmatnak. Aztán Debrecenben is sokat beszélt erről a nagyanyja, sőt sokszor meg is verselte Szabó Lőrinc milotai Baráth Terézia nagymamát, aki a költő nagybátyját, Gáborjáni Szabó Mihály tiszabecsi református esperes lelkészt büszkeséggel emlegetve sok zsoltárt, református éneket megtanított az unokájával. A Reggeli ének c. versében írja a költő: „még egyszer kinyújtózom, és ha van még idő, egy darabig fütyülni és dúdolni kezdem gyerekkorom zsoltárait, azt, hogy „Perelj Uram”, meg azt, hogy „Óh mely sokan vagynak...”, - s bizony, ha nem hiszek is már, az emlék végigborzong a hátamon, (az ének, s az orgonazúgás még most is a húsomban él, bár még volt, hogy a Nagytemplomban úgy átjárt, ahogy most a vér” – raktuk össze a mozaikokat Dezső bácsival. Aztán az első bécsi döntés nyomán, amikor 1938-ban visszakerült a Felvidék, majd 1940-ben Észak-Erdély, újra visszagondolt kisgyermekkora városára, Balassagyarmatra, s az Ipoly ünnepén c. versében így írt Szabó Lőrinc:

Csak sírj, anyám, sírj! Egyszerű és igaz
szíved átdobog a fiadéba. Sírj
és ne szégyelld, hogy itt talállak,
             térdre borulva a rádiónál:

 

én még nem tudtam sírni, de könnyeid
látva elöntött a zokogó öröm:
te voltál az igazi költő
           abban a nagyszerű pillanatban,

mikor húsz évet visszapörölve oly
sok balszerencse s annyi viszály után
először mond most újra boldog
           hálaimát ez a meggyötört nép.

[[paginate]]

Jól emlékszik tehát az én egykori tanítóm. Akkor már ünnepelt költő volt a hadi érettségi után az erdélyi, lugosi tüzérezredben a Nagy Háború végén szolgáló Szabó Lőrinc. A verseiben azt is megörökítette, hogy Ady Endréhez, Móricz Zsigmondhoz, Herczeg Ferenchez, Juhász Gyulához, Kodolányi Jánoshoz és másokhoz hasonlóan éves bérletjegyet kaptak a költők és írók a Magyar Királyi Államvasutaktól, hogy jobban megismerjék a nép életét. A trianoni döntés által elrabolt területek hazatérése oly mélyen megérintette a költőt, hogy több versében megörökítette a magyar nép örömét. Az erdélyi író- és költőtársadalommal élénk kapcsolata volt.

1940. július 2-a és 1944. november 25-e között többször behívták katonai-hadi szolgálatra. Tanító bácsi arra is emlékezett, hogy 1940-ben a Magyar Királyi Honvédség menetoszlopai a Nyírség felől, Székelyen, Demecseren és Dombrádon keresztül vonultak Kisvárda felé, ami már az Észak-Erdély visszatérését megelőző hadművelet része volt. Másoktól is tudom, hogy a dombrádi Fő utcán végigmenetelő katonák nótája is ezt erősítette, hiszen ezt énekelték a Kék a kökény zöld a petrezselyem c. népdalunk dallamára:

Oszlop, oszlop, menetoszlop jobbra,
Menetirány Kassa magas tornya,
Majd lesz nekünk menetirány más is,
Szamos menti kincses Kolozsvár is.

 

‒ A mi generációnk akkor még nem látott soha igazi költőt, s kérdeztük a tanítónkat, milyen ember az a költő, de csak pár szót mondott, de azt sem Szabó Lőrincről – mondta Dezső bácsi, majd így folytatta. ‒ A faluban akkor már elterjedt a híre, hogy az önkéntes katonák között ott van a híres Ima a gyermekekért c. vers költője is. Másnap Pálúr Tibivel rövid időre meglógtunk a polgári iskolából, és a református lelkészlakás közelében kérdezgettük a katonákat, hogy melyik az a Szabó Lőrinc költő? Egy hadnagy azt mondta, hogy ők már elhaladtak a malom, a mai Gál Tüzép felé. Láttuk, hogy gyerekek százai és asszonyok kísérték, nézték a nótázó menetoszlopot, s köztük afféle markotányos nők is voltak, amilyenek a római kor óta mindig is szerettek a katonák közelében tartózkodni. Mi már nem láthattuk a költőt, de később a költő összes versei között a dombrádi könyvtárban olvastam A piros szoknyás Gizi című versét, ami hitelesen tanúskodik arról, hogy 1940 nyarán valóban Dombrádon járt a neves költő: Szabó Lőrinc.

[[paginate]]

Nagyon felkeltette az érdeklődésemet egykori tanítóm. S bár a polgári iskolai mai gyűjteményében meg sem említették a nevemet, azért vagy háromezer oldalon feldolgoztam már a Dombrádi olvasókönyv sorozatban szülőföldem történetét, néprajzát, sok értékét megmentettem a feledéstől, de hogy Szabó Lőrinc is járt volna Dombrádon, most hallottam először.

Vecsésen aztán hamar tájékozódtam az interneten. Nem mintha nem hittem volna egykori tanítómnak, de szerettem volna magam is elolvasni A piros szoknyás Gizi c. verset, amelyben Dombrádot is említette a költő. Már az éjszaka fele is rég eltelt, amikor Szabó Lőrinc összes költeményei c. gyűjteményes kötetének olvasása közben a 620. oldaltól kezdtek érdekesebbek lenni a versek. Aztán az I. kötet 627. oldalán megtaláltam a keresett verset:

A piros-szoknyás Gizi

Dombrád rég elmaradt. Megyünk
és szól valaki: „Ni,
hogy szalad Sanyija után
a piros-szoknyás Gizi!”
Hátrafordulnak a fejek,
hátrafordul Sanyi:
ott fut, mezítláb, csakugyan,
a piros-szoknyás Gizi!
Néhányan ismerték. De most
minden szem őt lesi:
út szélén sírva menetel
a piros-szoknyás Gizi.
Tiszakanyárnál pihenő.
Csók. „Sanyikám, Sanyi!”
De aztán is csak jött tovább

 

a piros-szoknyás Gizi.
Tíz kilométer, tizenöt.
Aki látja, se hiszi:
Mégiscsak derék némber ez
a piros-szoknyás Gizi.
Estére Kisvárdán Sanyi
és Kisvárdán Gizi,
s szól a tűzmester: „Szép, ha ily
hűséges valaki,
de jobb volna, ha téged a
nyavalya törne ki:
mit ír a frontról az urad,
te piros-szoknyás Gizi?!”
                                             (1940)

 

És valóban említette benne Dombrádot, meg Tiszakanyárt és a régi diákkorom városát, Kisvárdát is! Bizony, még mindig jó volt Dezső tanító bácsi emlékezete, 90 éves korában is.

Érdemes tehát a helytörténet után érdeklődő, kellően felkészült dombrádi fiataloknak is beszélgetni a helyben élő idősekkel, mert nagyon sok értékünk a felejtés miatt veszendővé válik. Talán még az sem túlzás, ha felvetem: emlékezet okáért érdemes lenne egy időtálló, jól látható helyen elhelyezett márványtáblával emléket állítani Szabó Lőrinc és Dombrád leheletnyi kapcsolatának. Ha Abbáziában, az egykori Hotel Regina, a mai Hotel Imperiál szállodának megérte, hogy egy emléktáblával emlékeztesse az arra járókat Szabó Lőrinc 1934-ben ott eltöltött napjaira, akkor talán Dombrád városában se hibáznak, ha emléket állítanak a nagy költőnek. Régi magyar igazság ugyanis: amit nem tanult meg Jancsi, nem tudja azt János.

Orosz Károly

 

Hasonló anyagaink

Zsirai László verse

CSERE Nem csak az létezik, aki itt lélegzik a közeledben, akit hallhatsz, akit látsz, akit tapinthatsz, akit átölelhetsz.   Az is létezik, aki elment, az is létezik, aki...

A harmadik utas emigráns, Gombos Gyula pályaképe

Szellemi életünkben már alig van jelen Gombos Gyula öröksége, amelyről felületes jelző csak azt állítani, hogy jelentős. Az emigrációba kényszerült magyarság egyik kivételes személyisége volt a Széchenyi-díjas irodalomtörténész és író.