Saul fia: a létezés filmje

A Saul fia kapta a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat ez év február 29-én. A film rendezője Nemes Jeles László, főszereplője Röhrig Géza, operatőre Erdélyi Mátyás. Mindhárman Kossuth-díjat vehettek át Áder János, Magyarország köztársasági elnökétől Nemzeti Ünnepünk, Márcois 15-e alkalmából. - A Szerző írása az Oscar-díjátadó előtt született.

(- A Szerk.)

Fontos vagyok. Ennek a felismerésnek a súlyával nehezedtem rá a mozgólépcsőre, amely futószalagon hozta-vitte az embereket az illúziók giccs-csarnokában. Mi, a moziból elszállingózók valahogy másként festhettünk közöttük, és talán valami furcsa jelre többen felfigyeltek. Mintha a kabátunkon keresték volna, pedig mi nem ott hordtuk azt a csillagot.

Hirtelen felindulásból rohantam, hogy megnézzem ezt a különlegesnek ígérkező filmet, a Saul fiát. Sokáig készültem rá, tudtam, hogy el kell tudni hordozni – de azt is, hogy nem lehet. Elindultam, felkészületlenül, és nemcsak a magyar filmtörténetnek meg a nemzetnek dicsőséget szerző alkotóknak tartoztam ezzel, nemcsak Auschwitz minden harmadik magyar és összes többi áldozatának, de magamnak is. Tavaly májusban egy Wisla nevű lengyel településen járva egyszer csak elfogott az érzés: itt történt. Biztos voltam benne, Auschwitz még mindig ott van a levegőben. Az erdő fáiban és az erdőszéli ház kéményéből szállingózó füstben. A csillagokban és a csillagok közötti űrben. Rövidesen megtudtam, harminc kilométer választ el a valamikori lágerektől és krematóriumoktól.

És csak néhány év a Nobel-díjtól, Kertész Imréétől, aki szintén különlegeset alkotott a Sorstalansággal. Olyannyira, hogy még sorstársai közül is vannak, akik megkérdőjelezik nyilvános megszólalásait. Pedig a regény azt is magyarázza, amit és ahogy megjelenése utáni írója mond vagy nem mond.

És csak néhány interjú választ el attól az egytől is, amelyet egy Auschwitzból csodával határos módon hazatért idős hölgy adott nekem. Középkorú fia kérte, hogy a szobában maradhasson, mert olyan ritkán és keveset hallhatta az édesanyját erről beszélni. A régi meg az új életéről, az elveszített családjáról, és arról, amelyet rajta kívül egyedül életben maradt édesapja és ő – talán szintén túlélőkkel – alapítottak. Máig hallom, ahogy a néni azt mondja két életéről: „teljesen különválaszthatók”.

Saul és a fia: két élet, de vajon ők különválaszthatók-e – ez a kérdés szintén ott visszhangzik bennem. Ahogy a bábeli zűrzavarban elárvult emberek hangja és hallgatása a vásznon. Mert Saul többnyire hallgat. De nemcsak valami miatt. Hogy mire, arról tettei vallanak. Talán a fiú haláltusájának hangja, a lélek fuldoklása a halálraítélt testben – ez vezeti, pontosabban: vezeti ki őt. Ki a halálgyárból, ki a sorstalanságból.

Saul kivonulása olyan exodus, amely a zsidóság identitásképző valamikori kiszabadulásához hasonlóan ismét lehetetlen vállalkozás. És ismét életeket ment meg: Saulét és a fiáét. De népükét is – magyar népükét –, hiszen az ő haláluk sem lehet értelmetlen. Már csak azért sem, mert súlya van létüknek, még akkor is, ha mások füstkönnyűvé próbálták hazudni azt. Saul, akinek kényszermunkája a népirtás körüli segédkezés lett, és akit megtört a reménytelenség, nem tudja végignézni az előre leforgatott filmet. Igaz, az ő szeme előtt csupán egy cél lebeg, amely látszólag mindvégig csak bajt hoz másokra. Meg is kapja, és ekkor még ki meri vitatni: feláldozza az élőket a holtakért.

Ám, hogy ki az élő és ki a holt, az már kezdettől fogva vitatható. A film különlegességét mégis leginkább a sokat emlegetett operatőri munka, a személyes nézőpont adja. Hiszen saját szemszögéből senki nem a láger történetének lett szereplője, ellenkezőleg: a saját történetében kereste a láger szerepét. Az elhurcoltak mellett nem állt ott egy történelemtanár – mint mellettünk –, aki elmagyarázza, mi vár rájuk. Aki ott volt, nem a világháború egy fejezetéhez, hanem saját története iszonytató drámájának tetőpontjához érkezett.  

A legtöbben, akik beülünk a moziba, csak az auschwitzi kerettörténetet ismerjük, de az áldozatok történetét nem. Azokét, akiknek a halála napjával korai és tragikus véget ért egy önmagában egységes egész.

Ahogy arról sem lehet fogalmunk, mit jelenthetett idegen nyelvű utasításra sietve meghalni. Már ha sietségnek lehet nevezni az akár húsz percig is tartó haláltusát a lezárt gázkamrában. Hogy mindez milyen hangokkal járt; hogy a megérkezés, az egymástól való elszakadás, a kétségbeesett tudakozódás és a halálba kergetés iszonytató másodperceiben ruhájuktól és személyazonosságuktól egyaránt megfosztva, vadidegenek között lökdösődve próbáltak szilárd pontot találni emberek. Hogy személyükben még csak nem is a holtakat fosztották ki, hanem az élőket. És hogy a hívő zsidókat a hamvasztás a földi életen túl is megrabolja.

Mindez nem a megszokott módon tárul elénk, talán mert ez a film elsősorban nem a holokausztról szól. Auschwitz olyan háttér, amely előtt kirajzolódik valami más: a létezés. A Saul fia nem a holokauszt, hanem a létezés filmje. Ám mivel a film fikciós-művészi eszközökkel a történtekről beszél egyetlen, kitalált történeten keresztül, az igazsághoz is közelebb jutunk. Hiszen a hagyományokkal szakítva az immár Oscar-díjra jelölt film nagytotálok nélkül is eleget elmond a népirtáshoz vezető banális és nem banális gonoszról.

És mik ezek a hagyományok? A viszonzásra vágyó és viszonzott szeretet, meg az azok hiánya által meghatározott forgatókönyvek. A Saul fia nemcsak ezeket egyesíti magában, hanem az önfeláldozó szeretetet is. Talán ez az, ami miatt olyan abszurd Saul motivációja – mert benne mintha csak ilyen szeretet élne.

Hogy ki is valójában ő, mindvégig értelmezhetetlen. Mégis súlya lesz létezésének, de nemcsak a számára kijelölt kényszerpályát megmásító egyéni kurázsitól – ahogy az lenni szokott –, hanem ennek az emberen túli szeretetnek a kiáradásától is. Attól a létrehívó erőtől, amely hordozza a másik fontosságát is. Saulét és a fiáét, akiket csak a másik szemszögén át látunk élni.

Saul fia arra figyelmeztet, hogy egymás veszteségeit elismerve talán megállíthatjuk azt a mérgező folyamatot, amelyet máig fenntart, hogy úgy érezzük: családi traumáink elismerése sérül, ha másokét elismerjük. Meg arra, hogy az elkövetők és az áldozatok nem csupán a nácik és a zsidóság, hiszen ami velük történt, velünk is megtörtént. És arra, hogy nem dolgunk a jelentőségünkért fáradozni, a dolgunk: abból tenni. Mert ez a földöntúli szeretet mindannyiunkat megvilágít.

Jakus Ágnes

 

Hasonló anyagaink

Confessio 2018/1

Negyvenkettedik évfolyam, első szám Minden kedves Olvasónknak áldott pünkösdi ünnepeket kíván a Confessio Szerkesztősége