Rezonálás Tringer László és Köntös László (2022/1), valamint Csanády Márton Tamás írására

Nem csak egyetértéssel, hanem őszinte csodálattal olvastam Tringer László gondolatait társadalmunk mentális állapotáról: egészen ritka dolog, hogy valaki ilyen röviden, ilyen alaposan, s mégis közérthetően, sőt – bocsánat – élvezhetően fogalmazza meg alapvető gondjainkat közösségi (és egyben sokak számára egyéni) életünkben. Kissé déjà vu érzésem van: évtizedekkel ezelőtt vonaton utaztam, s útitársam-beszélgetőtársam egy végtelenül intelligens hölgy volt. Néhány óra alatt azért megkérdeztük egymás foglalkozását, s mondtam, hogy nem szívesen vallom be, hogy lelkész vagyok, mert tartok tőle, hogy mesterkélt szenteskedés fog következni ezután, ami nagyon idegen tőlem. Ő is azt mondta, nem szívesen vallja be, hogy fogorvos, mert akkor mindenki a szájához kap rögtön, s eszébe jutnak elhanyagolt fogai. Nevettünk… Ezt követve megkérdezte: „Mi a véleménye a mai ifjúság lelki állapotáról?” Mondtam, hogy válaszolok, és pedig pontosan azt, amit már most megfogalmaztam, de előbb ő mondja meg, mi a véleménye a mai ifjúság fogazatáról. „Borzalmas” – volt az egyszavas válasz. Akkor miért gondolja, hogy én mást fogok mondani az ifjúság lelki állapotáról? – Elgondolkozott: a kettő tényleg szorosan összefügg! „Nincs egészség lelki egészség nélkül!” – alapvető igazság, amit idézetként olvashatunk Tringer László írásában. Nem gondolom, hogy szerencsés lenne a legkisebb eltérés is ettől az írástól; inkább csak megerősítő reflexiókat kívánok fűzni e kiváló összefoglalóhoz abban a reményben, hogy az olvasó még hangsúlyosabban fogja megszívlelni annak tartalmát.

Depressziós sémák a közbeszédben

„Minden egyre rosszabb” – ezt tényleg sokszor halljuk! Na, de kérem: mi van, ha tényleg minden rosszabb? Jó, talán nem minden; de a meghatározó dolgok nagyon. Igaz: az ember általában hajlamos elfelejteni azt a jót, ami történt vele. Ki emlékszik arra, hogy a magyar Forint 2001. júniusában teljesen konvertibilis valuta lett; bár részlegesen már az 1990-es években is végbement egy hasonló folyamat? Hirtelen megszűnt a feketepiac, nem kellett dupla árért, feketén venni a devizát… Nem, ezt tényleg elfelejtettük.

___________________________

Rezonálás: Talán némelyek észreveszik szójátékomat: franciául resonner = visszhangozni, rezonálni; raisonner = érvelni, vmit megítélni.

[[paginate]]

Azt viszont nem, hogy a magyar Forint immár félszáz éve csúszó leértékelésben van a devizapiacon, durván az új gazdasági mechanizmus (1968) óta.* Értem én, hogy a helyi fizetőeszköz leértékelése átmeneti költségvetési problémák megoldására alkalmas, az IMF is szokta javasolni; na de 50 évig? Milyen hatása lesz ez a lakosság lelkiállapotára? – Másik példa: mindenütt elég sok építkezést láthatunk. Szemem előtt van egy új budapesti sétány, gyönyörűen kialakítva; majd ugyanazt a sétányt láttam két év múlva, teljesen leromlott állapotban. Nyilván pályázati pénzből történt a felújítás, de a karbantartásra nem volt költségvetési keret. Mondhatnám, hogy apróság, ha nem lenne tipikus! S hogy mindennek milyen lelki hatása van azokra, akik használják ezeket, ki lehet találni. Azt sugallja: minden egyre rosszabb!

„Bezzeg Nyugaton!” – Irritáló a már hagyományos Nyugat-imádat. De hát nem minden jobb Nyugaton? No, messze nem minden! Egyrészt ott sem kolbászból fonják a kerítést, nem mindig és nem mindenki gazdag; de nem is erről van szó. Én (bevallom) sokszor irigykedtem Nyugaton, de nem akkor, amikor extra és hiper-szuper teljesítményeket láttam. Inkább azt bámultam, hogy Svájcban már az 1970-es években minden mozgássérült elektromos meghajtású tolószéket kapott, amivel akadálymentesen tudott közlekedni. El voltam ragadtatva a nyugati hatóságok segítőkészségétől: ha egyszer megszületett az „igen”, akkor a továbbiakban senki nem akadályozott, hanem mindenki úgy tekintett rám, hogy közös ügyet szolgálunk. Persze, néhány meghökkentő dolgot is láttam: valami gyerekjátékra mondtam, hogy azt annyira akartam volna én is gyerekkoromban, de nem kaphattam. „De jó nektek, hogy tudtatok valami után vágyakozni” – így a svájci társam. Meglepődtem, de igazat adtam neki… Sajnos én is hozzászoktam, hogy Nyugaton minden jobb, és nem csak a pénz miatt.

„Ha nem ért velem egyet, nem szeret” – tényleg tipikus! Őszintén szólva, ebben még mindig a marxizmus utóhatását látom: van az elnyomó és az elnyomott osztály, és ha nem értesz velem egyet, akkor biztos a másik osztályban vagy: osztályellenség. Persze, ebből az következik, hogy megindul az osztályharc! A kétrészes társadalom nyilván fikció, a tényleges élet sokkalta színesebb és árnyaltabb – primitív módon leegyszerűsítjük így a problémákat. De tényleg nem két oldalból áll a társadalom? Sokszor úgy tűnik: mégis így van. Hányszor történik meg, hogy ezzel az ellenséges magatartással éppen a beszélgető partnerünket kergetjük az ellenséges táborba! Tringer László a gnoszticizmus dualizmusát idézi; nem tudom, hogy társadalmi kérdésekben ez mennyire reális, de azt látom, hogy a modern vallásosságban hányszor, de hányszor köszönnek vissza kifejezetten gnosztikus gondolatok (így például a New Age hamis vallásosságában).

Fanyar gondolatok? Tipikus magyar önmarcangolás? – Szó sincs róla! Kifejezetten pozitív szándékkal írtam le a fentieket, hiszen nyilván mondják: ezeket a depressziós sémákat mi magunk gerjesztjük. Tehetünk róla, hogy ne így legyen! Lehet a gazdaságot úgy irányítani, hogy ne csak a pénztárcára, hanem a pénz hatására is figyelemmel legyünk; lehet külföldi modelleket átvenni úgy, hogy a magyar helyzetre is figyelemmel vagyunk; lehet úgy vitatkozni, hogy közben mi magunk is meggazdagodunk az „ellenség” érvei által. A jó hír az, hogy nem sorsként nehezedik ránk a rosszkedv, hanem az okokat felfedve változtatni is lehet rajta.

___________________________

* Csupán összehasonlításként írom: az 1970-es években, amikor Svájcban tanultam, már nem volt stabil a Forint árfolyama: először 8, majd 10 Ft-ot ért egy svájci Frank. Ma ugyanez az árfolyam 345 Ft körül mozog. Az összehasonlítás látszatra katasztrofális, de nem erről van szó: a csúszó leértékelés eszközét állandóan használta a mindenkori kormányzat átmeneti problémák megoldására. Ha a két ország lakosainak pénzhez, anyagiakhoz való viszonyulását vizsgálnánk meg, a különbség érthető módon szembeötlő lenne.

[[paginate]]

Egyéni torzulások

Amikor az identitás, önazonosság válságáról ír Tringer László, óhatatlanul is az a gondolat fogalmazódik meg bennem, hogy sajnos nem a jelenben kezdődtek el a rossz folyamatok; még inkább persze az, hogy az identitás-csomópontok egyszersmind azt is jelentik írásában, hogy ezekre kell koncentrálnunk, hiszen ezek azok pontok, amelyek az egyén és környezete kapcsolatát meghatározzák. Ha az egészség párhuzamát említettük: a szervezet és a külvilág kapcsolata kétségkívül meghatározza az egyed egészségét is! Miért lenne ez másként lelki életünkben?

„Nemi azonosságtudat” – senki nem vitatja, hogy ezzel ma nagy baj van! Sovány vigasz, hogy nem csak nálunk, hanem az általunk irigyelt Nyugaton is. Itt sem, ott sem új azért a jelenség! Nálunk a hagyományos nemi szerepek fellazításával kezdődött meg a dolog, a traktoros nőkkel, majd folytatódott a családi kötelékek fellazulásával. Nyugaton inkább a szexuális forradalmak értek el hasonló sikereket: az évszázados család-modell folyamatosan veszített szerepéből. Mindenki látja, hogy összetett, súlyos kérdésről van szó, aminek megoldására aligha vállalkozhatunk néhány sorban. Mindössze annyit kell itt leszögeznünk: a nemi azonosságtudat dezintegrálása ugyan sokszor az egyéni szabadság néha kifejezetten jogi nyelvezettel történő hangsúlyozásával történik. Ugyanakkor azonban éppenséggel nem az egyéni szabadságot szolgálja. Nincs kedvem ezúttal a szójátékokra, de tényleg a szabadságunk foglyaivá váltunk…

„Vallási hovatartozás” – a vallás magánügy! Nyilván az is; de mivel hitvallásomat még milliók vallják nem csak az. A vallás (nem csak a keresztyénség!) integráló funkciójáról számtalan szociológiai, szociálpszichológiai tanulmány született. Ugyanakkor világosan látható az is, hogy a keresztyénellenesség, sokszor az üldözés is milyen jellemző volt hazánkban, s annak hatásai mennyire érezhetők napjainkban is. A gyakorlati materializmus és ateizmus ugyanakkor Nyugaton végzett pusztításokat – az Európán kívüli keresztyénüldö­zésről itt most ne is beszéljünk! A legfurcsább mindazáltal elmúlt évtizedeink során az volt, hogy az üldözött (és részben kiüldözött) vallás helyett mennyi valláspótlék jelent meg! A keresztelő helyett a névadó ünnepség, Kelet-Németországban a konfirmáció helyét is a Jugendweihe akarta átvenni, udvariasan „társadalmi temetésnek” hívtuk az egyházi szertartás helyett más rítust követők hókuszpókuszait. Ugyan mindezek jórészt semmivé lettek, mégis nyilván látható, hogy a vákuumot mindenki érezte, s ki is akarta tölteni. Nem véletlenül beszélt már a múlt század közepén P. Tillich quasi-religióról. Nem lenne mégis jobb az igazit követni a műanyag-valláspótlékok helyett?

[[paginate]]

„Nyelvi-etnikai identitás” – csak nem akarunk rasszisták lenni?! Igaz: a rasszizmus alantas és gonosz megnyilvánulása az emberiségnek, amitől joggal óv minden egészséges politikai erő napjainkban. Számomra mégis megdöbbentő, hogy oly gyakran (szándékosan?) összekeverik a pozitív közösségi tudattal a kirekesztő rasszizmust. Pedig oly könnyű a kettőt megkülönböztetni! A rasszizmus mindig negatív értelemben említi a származást; az etnikai identitás mindig pozitív értelemben hangsúlyozza az összetartozást. Az lehet a benyomásunk, hogy a rasszizmus elleni küzdelemben gyakran a gyereket is kiöntjük a fürdővízzel együtt: az egyén és a közösség kapcsolatát, az egyes ember közösségi integrációját már pedig a nemzeti összetartozás nagyban segíti: egyik megnyilvánulási formáját láthatjuk benne. A nyelvről pedig jobb, ha nem is szólunk: világméretű a nyelvromlás, amit a divatos kifejezésekkel ráadásul „trendinek” állítanak be sokszor (hú, de terjed a rossz stílus…).

A „történelmi-nemzeti önazonosságról”, ill. a „kulturális identitásról” nagyjából ugyanezeket lehet elmondani. Itt szabadjon felhívni a figyelmet egy súlyos félreértésre (félremagyarázásra?): a „nemzet”, a „náció” szó latin eredetű, ill. annak magyar fordítása. Így tanultuk: nascor/nasci/natus sum = megszületni. Csakhogy a „nemzet” fogalmának közös eredethez semmi köze! Ha egy komoly szakkönyvet vesz az ember a kezébe (én S. Grosby, Nationalism. A Very Short Introduction, Oxford: Oxford University Press, 2005 c. könyvét használtam), akkor nyilvánvaló, hogy a „nemzet” lényegét olyan dolgok teszik ki, mint közös szimbólumok, közös tettek, közösen feldolgozott történelem, együttélés, közös célok és erőfeszítések, stb. „A nemzet a kollektív öntudat társadalmi viszonyulásainak összessége” – ahogy a tudós mondja. Petőfi Sándor igenis lehet a mi nemzeti költőnk, jóllehet származását tekintve sem apai, sem anyai ágon nem lenne „magyar”. Csak az az érthetetlen, ha ezt az utóbbi évtizedekben szándékosan hanyagoljuk el – a következményekre joggal figyelmeztet a szociálpszichológus.

„Hivatásbeli önazonosság” – kedves Barátom: áru vagy. Hol? A munkaerőpiacon! Ráadásul nem is zugolyában lett dolog ez, hiszen nyíltan mondja is a modern terminológia: „human resources” = emberi erőforrás. Régebben a „resources” csak a természeti kincseket jelentette… Adod a munkádat, kapod a pénzt; azután kvittek vagyunk! Ez a globális kapitalizmus természete, kicsit nehéz lenne hadakozni ellene. Hol van már az a gondolat, hogy „orvos vagyok, Istentől azt a feladatot kaptam, hogy gyógyítsak”, vagy „tanár vagyok, Isten rám bízta az ifjúság nevelését”? Ez ellen csak egyéni tudatossággal lehet tenni valamit: hivatást, és nem foglalkozást kell keresnie mindenkinek – ellenkező esetben a globális mechanika gépszíja elkap, s a dezintegrációnak nem fog senki megálljt parancsolni. Talán azért a munkahelyek vezetői is motiválhatnák jobban munkatársaikat, s közösségileg is mutathatnánk: más értéket is ismerünk, mint az anyagi javakat.

[[paginate]]

A lelki egészség gondozása

Itt is teljesen egyetértek Tringer László írásával; talán annyi pici módosítást szabadjon végrehajtanom mégis, hogy én valamennyi felsorolt pontját szívesen összefoglalnám a 4. pont: a spiritualitás fogalma alatt. Talán foglalkozási ártalom, hogy én a Lélektől születést a Jn 3,1–6 alapján olyan fontosnak tartom? Meglehet; bár én a jelen sorokban a lelkiséget a lehető legszélesebben, nem csak keresztyén értelemben veszem. Értem rajta tehát, hogy nem csak az egyházban, hanem az egész társadalomban modellként szolgálhat, amit javaslunk – igaz, attól nem tudok, és nem is akarok elvonatkoztatni, hogy keresztyén vagyok!

„Pozitív életszemlélet” – nagyon fontos, csak mindenképpen szeretném pontosítani: nem önszuggesztióról van szó! Még a székely vicc is mondja, hogy Mózsi kocsmázás után elalszik, s közben ellopják a lovait; ő így reagál az eseményre: „Ha én vagyok Mózsi, akkor ellopták két lovamat, de ha nem én vagyok Mózsi, akkor találtam egy szekeret.” Nos, az önszuggesztió éppen kontraproduktív is lehet, hiszen a valósággal azért csak találkozik előbb-utóbb mindenki! Én inkább így fogalmaznék: hálás magatartás a kulcs. Ha tényleg mindenért Istennek, de a körülöttünk levő embereknek is köszönetet mondunk, amiért csak lehet, az meghatározza az egész életünket, hiszen közben tudatosulnak bennünk életünk pozitívumai. Egy depressziós barátom ágya fölött láttam Németországban a föliratot: „Légy hálás azért, amid van, akkor elfelejtesz amiatt panaszkodni, amid nincs.” Megköszöntem neki, hogy tanultam tőle valamit…

„Jövőre irányultság” – a zárójeles „remény” szóval is egyetértek, de nem csupán egy lelkiállapotra gondolok, amikor úgy vélem, hogy a keresztyén ember mindig a jövőt munkálja. Nekünk persze könnyű, hiszen a keresztyén hit Krisztus-várás; így automatikusan a jövővel áll kapcsolatban. A jövőre irányultságot azonban a szekuláris embernek is meg kell tanulnia: azt, hogy nem csupán a jelennek élünk, hanem mindig a jövőt munkáljuk – még életünk utolsó percében is. Nem tudom, hogyan lehetne kortársainknak megmagyarázni Luther Márton azon kijelentését, hogy akkor is elültetné a diófát, ha tudná, hogy holnap itt lesz a világ vége – de voltaképpen erről van szó! Természetes, hogy az ember a mindenkori jelenben él, s abban száz százalékig kell éljen; de ennek az értelmét mégis a jövő adja meg. Lehet, hogy kicsit dadogok, amikor a jövőre irányultságot szekuláris módon kell kifejeznem, de talán segít, ha leírom: magamnak minden könyv írásánál azt szoktam mondogatni, hogy ha a könyvet tíz év múlva nem lesz értelme elolvasni, akkor azt most megírni sincs értelme…

„Az egyéni élet értelme” – bármilyen megdöbbentő, teljességgel helyeslek, s egyáltalán nem félek attól, hogy hamis individualizmushoz vezetne ez a kijelentés! Keresztyén részről csak megerősíteni tudom: Jézus Krisztus érted jött el, érted halt meg, a hitedet csak te élheted meg egyedül. Régi szójátékunk: ami nem „per du” (tegezve, hozzád szólva) hangzik el, az mind „perdu” (elveszett, értéktelen) – a német és francia nyelvek játékaként. Szekulárisan szólva: az ember életéhez nyilván hozzátartozik egyfajta sajátos önzés is (ami még olyan mértékű, hogy nem sérti mások érdekeit). Csakhogy vigyázat: amikor az egyéni életről beszélünk, s annak értelmes voltát hangsúlyozzuk, akkor ehhez az élethez hozzátartozik a környezettel való kapcsolat is. Egy izolált individuum aligha lehet boldog; a keresztyén ember, szoktuk mondani, sosincs egyedül, ahogy János apostol se volt egyedül Patmosz szigetén: már integrált, közösségben álló ember volt. A közösségben álló ember egyéni életének értelme oly erős, hogy igen: az egyén fizikai életének végén is megtartó erő!

[[paginate]]

Csanády Márton Tamás és Köntös László írására hadd reagáljak röviden! Mindketten tökéletesen mutatják a maguk szempontjából annak következményét, amit Tringer László szociálpszichológiai szempontból leírt. Csanády Márton Tamás cikke: „Társadalomtudományi számvetés a koronavírus idején” egy speciális krízishelyzetben mutatja meg a társadalom egyes rétegeinek reagálását a veszélyes járványra – de nyilván itt vannak olyan meghatározó előzetes dolgok, mint a globalizáció, a társadalmi kommunikáció megváltozása, a társadalmi intézmények (iskolázás, egészségügy, vallás) helyzete Magyarországon. Az eredmény nyilván a társadalmi polarizálódás lesz, amit valamennyien megtapasztaltunk az elmúlt években-hónapokban. Párbeszédet nehéz folytatni ezzel az írással: a sok adattal dolgozó szerző munkáját tudomásul kell venni, s a következtetéseket le kell vonni! – Köntös László írása: „Történelmi bizonytalanság, üdvtörténeti bizonyosság” már címében jelzi, hogy speciálisan lelki jellegű hozzájárulást kíván nyújtani a szerző. Óriásian szükség van erre! A két írás egymás mellé állítása már csak azért is szerencsés, mert amíg Csanády (teljesen korrektül) a társadalom polarizálódását és szegmentálódását írja le szociológiai érveléssel, addig Köntös inkább bipolárisan állítja be a folyamatokat. Nem ellentmondás ez, hanem két látás: a lelkész nyilván azt mutatja be, hogy az újabb társadalmi folyamatok mennyire elbizonytalanítják a hagyományos hit által stabilnak vélt közösséget. Nem vigasz, hogy mindez Nyugat-Európában is így van – sőt, talán még erősebben is, mint nálunk! A gender-ideológia, a cancel culture, vagy a tömeges mobilizáció (népvándorlás) mind olyan jelenség, ami a múlt stabilitását vonja kétségbe – nyilvánvalóan elbizonytalanít! Ezzel szemben a megoldás csak az lehet, ha fölösleges polémia (vagy apologetikus vitatkozás) helyett magunk ügyét, a hit üzenetét intenzívebben hirdetjük és éljük meg.

Zárásul szabadjon még egy gondolatot hozzáfűzni mindezekhez: presztízsmérkőzéseken, a sportéletben szokás mondani, hogy nem az eredmény, hanem a részvétel a fontos. Fenti gondolatmenetünkre klasszikusan érvényes ez a kijelentés: meglehet, hogy valaki a leírtakkal teljesen egyetért, másvalaki esetleg abszolút nem ért egyet – nyilván a legtöbben e két véglet között foglalnak helyet. A véleményalkotás és véleménynyilvánítás szabadsága természetesen ebben az esetben is érvényes! Ami viszont fontos, az éppenséggel a téma maga: közéletünkben sok mindenről szó van. Nyilván a politikai erők harca előtérben áll, de nem kevésbé fontos a gazdasági helyzet alakulása, a múlt feldolgozása vagy a jövő alakulása – ezzel senki nem akar vitatkozni! Megdöbbentően kevés szó esik azonban a társadalom egészségének biztosításáról: mit kell tennünk azért, hogy a körülöttünk élő emberek jól érezzék magukat, hogy a maximumot ki tudják hozni magukból, s hogy ezáltal másoknak is hasznára váljanak? „Emberi erőforrásokról” újabban ugyan többször hallhattunk, de mint ha nem tudatosult volna eleddig, hogy a társadalom legnagyobb erőforrása az a tudat, ami az egyén és a közösség kapcsolatát meghatározza, s ezáltal mintegy hajtómotor mozgatja mindazt, aminek fontosságát a mindennapokban hangsúlyozzuk. Ha a Confessio kezdeményezése néhányakat eszmélődésre indított, úgy célját már elérte; reméljük, a folytatás se marad el!

Karasszon István

Hasonló anyagaink

Társadalomtudományi számvetés a koronavírus idején

Sajátos mérföldkőhöz érkezet napjainkban a koronavírus járvány révén az emberiség történetének az a szakasza, amely 500 éve a reformációval indult el, majd 250 éve az ipari forradalom révén lépett gyorsuló szakaszba.