Nemrégiben egy előttem eleddig ismeretlen kirgiz író, drámaíró, színházi rendező, politikus, Szultan Rajev (1958) Özönvíz című szép kivitelű három kisregénye került a kezembe. A szerző irodalmi munkásságáért és fontos közéleti tevékenységéért több kirgiz állami kitüntetésben részesült. Századunk elején Kirgizisztán kulturális minisztere, később a kirgiz miniszterelnök kulturális tanácsadója volt. 2022-től a Nemzetközi Türk Kulturális Szervezet (TÜRKSOY) főtitkára.

Művei közül magyarul a Kárhozat című regénye 2023-ban az Antológia Kiadó gondozásában jelent meg. Ez a regény - tudtam meg - a kortárs kirgiz irodalom egyik kiemelkedő alkotása: „Meghökkentő hasonlatokkal, bizarr metaforákkal, nyelvi leleményekkel, helyenként vaskos szókimondással teli, különleges szépirodalmi alkotás, amely a variációkban megvalósuló ismétléseivel, balladai homályával közel áll a szájhagyomány útján terjedő közép-ázsiai népköltészeti hagyományokhoz is”.

Az Özönvíz című kötetről – a közös gyökerek, és az élő kultúra jegyében – 2026 elején Lakitelken szerezhettek ismeretet az olvasók. A bemutatón megjelent vendégeket a házigazda, Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke mutatta be. A kirgiz író közéleti, politikusi tevékenységével Azerbajdzsán, Kazahsztán, Kirgizisztán, Törökország, Türkmenisztán és Üzbegisztán együttműködését fogja össze. Azon fáradozik, hogy e hat ország és Magyarország kapcsolata erős és élő maradjon. Ez a „keleti nyitás” lényege. Ebben a zaklatott világban, amelyben élünk, rendkívül fontosak a biztos, megbízható kapcsolatok. A legjobb valuta a rokon-tudat – jegyezte meg lényegre tapintóan Lezsák Sándor író-politikus.

[[paginate]]

A három kisregényt magába foglaló kötet – az Özönvíz, a Kasaba, A fiú, aki kézben tartotta a Napot – mély egyéni és közösségi, társadalmi, filozófiai és vallási sarkalatos kérdéseket fogalmaz meg az életről és a halálról, a halálon túli élet lehetőségeiről, az ember és a transzcendencia viszonyáról.

Az Özönvíz: hátborzongató látomás arról, hogy egyszer (előbb vagy később), hogyan valósulhat meg az Ószövetségből ismert isteni büntetés. Az újszerűség erejével hatott rám az írónak az a kijelentése, hogy „az iszlám tudósok egyértelmű párhuzamot vonnak az emberiség özönvíz előtti erkölcsi állapota és az egész bolygón megfigyelhető erkölcsi züllés mai állapota között.” Az Özönvíz tudvalevően a fentről érkező figyelmeztetések utolsó stádiuma volt, intelem arra, hogy „az embereknek bűnbánatot kell tartaniuk és meg kell változtatniuk életmódjukat”. A szerző, a regényben, szünet nélkül ingáztatja Khet, az apát a jelen valósága és az ősi múlt között azért, hogy megpróbálja felidézni az ősi élet végső napjaiból az utolsó mozzanatokat. Khe világosan emlékezett arra, hogy az özönvíz előtti világban ő maradt egyedül élő szolgája a vallásnak. „Abban a világban már szinte teljesen eltűntek az emberek elméjéből, szívéből és emlékezetéből az afféle fogalmak, mint Isten, Lelkiismeret, Szeretet, Hit.” És azt se feledte, hogy „mindazokat, akik imádkoztak Istenhez, üldözték, letartóztatták, halálra ítélték”. Az ősi világ a saját törvényei szerint élt. Azok a törvények pedig megengedték, hogy „a férfi férfit vegyen feleségül, hogy a nő nőhöz menjen férjhez és így alapítsanak családot. Teljesen megfeledkeztek az erkölcsről, az ember alámerült a feslettségbe, a züllöttségbe”.

Szerző sokkoló megállapítást tett, amikor kijelentette, hogy bizonyos Jan Helmut génmérnök nemrég „új korszakot nyitott az emberiség fejlődésében”. Hamarosan „genetikai futószalagon is megkezdjük az új ember előállítását”. A Földgolyón máris elszaporodtak a mesterséges emberek, „akikből hiányzik a lelkiismeret, az irgalom, az együttérzés, a szellemi tűz”. Bolygónk lakosságának kétharmad részét máris a mesterséges emberek, a „genetikusok munkájának gyümölcsei” teszik ki. Akik, ahol tehették, mindenütt betiltották „a Szent Tanok terjesztését, a vallástanítókat, a nagy eszmék hirdetőit, akik a világ minden templomában, szentélyében, mecsetjében és zsinagógájában az emberek lelkiismeretére szólítottak fel”. Hisz az ember a Lelke, az Értelme és az Érzései által ember. Az Úristen, miután megalkotta az embert, „megadta neki annak jogát, hogy alakítsa a saját Sorsát. Az élő ember tisztítótüze a saját Sorsában van”.

[[paginate]]

A Kasaba kisregényben egy farkas saját életútján keresztül mesél életről és halálról, barátságról és szerelemről, az ember és a természet viszonyáról.

A kötetet záró átfogó munkában -A fiú, aki kézban tartotta a Napot – Szultan Rajev egy gyengeelméjű kisfiú történetébe ágyazva az aktuális társadalmi elvárások és a hagyományos, örök értékek összeütközéséről, valamint egy harmonikus világrend megvalósulásának a vágyáról mesél.

Kirgizisztán nagyon sokáig a Szovjetunió része volt, a szocialista-kommunista társadalmi berendezkedés súlyos terheit szenvedte, nyögte; alig másfél emberöltő óta önálló állam, és nemzetközösség. Nem véletlen, hogy számunkra is ismertek az ott és akkor fogant, az embert és a humánumot semmibe vevő törvények és rendelkezések. Hisz ebben a hatalmas térségben élve ugyanolyan hibás felépítésű és javíthatatlan rozoga hajóban vesztegeltünk mi is. Ceauşescu fasisztoid diktatúrájának karvezetői ugyan honnan máshonnan vették volna a példát az erdélyi magyar falvak lerombolására, némelyek elárasztására, a magyar települések eltüntetésére? Mely titkolt gonoszságból duzzasztott tóból csupán Isten háza tornyának a csúcsa emelkedett ki, figyelmeztetve a példátlan pusztításra, amorális világra. Ahol nem volt apelláta, csak kussolás, fojtó csönd, brutális elhallgattatás és néma gyász.

Ugyanerről a tőről fakadt, ugyanolyan drákói gondolat jegyében állt a kolhozosítás, a nincstelenné nyomorított, kiszolgáltatott emberekre parancsolt termelési tervek kötelező teljesítése. A kolhozok embertelen világában nemcsak a faluközösségeknek, hanem minden egyes egyénnek is kötelessége volt végrehajtani a pártközpontból rájuk oktrojált ukázokat.  Az elnöknek éppen úgy, mint a legjelentéktelenebb véghezvivőnek. A mulasztásoknak pedig rendkívül súlyos következményei voltak. Szultan Rajev egy ilyen kritikus helyzet ábrázolásával meggyőzően érzékelteti a hatalmas túlerő diktálta bűnözéseket, álságos bűnbánatokat, kényszerű alázkodásokat.

A szóban forgó állami gazdasági egység a mostoha időjárási viszonyok miatt képtelen volt teljesíteni a kirótt termelési tervet. A politikai hatalom infernális büntetésétől való félelmében a kolhoz elnöke elképesztő döntést hozott. Ledózeroltatta a sok-száz-esztendős sírokat, felszánttatta a falu ősi temetőjét, kukoricával vettette be az őseik csontjai fölötti néhány tenyérnyi területet, hogy pótteljesítményről számolhasson be, tanúbizonyságot téve így a párt irányelvei iránti feltétlen hűségükről.

[[paginate]]

Ámde egy igazságszerető, a település értékeit, hagyományait tisztelő, lelkiismeretére hallgató pásztor – nem tudva elviselni a megesett gyalázatot – jelentést írt a legfőbb Illetékesnek a kolhoz elnökének vérlázító tettéről. „Idén a víztározó melletti régi temetőt felszántották, és kukoricát vetettek belé! Hogy lehet ez?” Mire az elnök és a helyi pártapparátus, a törvényszék embereivel összejátszva, hamisítványnak minősíttette a pásztor tényigazságot közlő panaszlevelét. És a lelkiismeretére hallgató pásztort – hamis orvosi igazolványt beszerezve – gyengeelméjűnek, elmeháborodottnak bélyegezték.

„– Bűnt követtek el, eltüntették az ősök örök nyugalmi helyét – panaszkodott a pásztor az ügy bírói tárgyalásán.

– Mit akarsz? – lobbant haragra az elnök. – Az állami terv teljesítésének elmulasztása talán nem bűn? A politikai éretlenséged nyilvánvaló!

A pásztor bátran visszavág: – Ne verd a melledet! Nincs melegség az olyan köntösben, amit a hozzád hasonlók csinálnak az olyan szavakból, mint lelkiismeret, igazság, szégyen.

– Miféle lelkiismeret? – lép az ideológia sikamlós jegére az elnök. – Ebben nagyon könnyű rendet tenni. Mindenkinek megvan a maga lelkiismerete, mindannyian másképp értelmezzük. A lelkiismeret számunkra a munka, egy terv, és ha teljesítettük, az azt jelenti, hogy a lelkiismeretünk tiszta. Ez a mi lelkiismeretünk.”

A beosztottak szolgahada pedig – remélve a feljebb kapaszkodás lehetőségét – kórusban a főnök szája íze szerint fogalmazott. Biza nem hiába mondta volt egy bölcs filozófus: „Minden emberi cselekvés végső motívuma az érdek”. (Itt nyilván az önző, aljas érdek motivált.)

Szultan Rajev különböző tematikájú és eltérő cselekményű írásait szorosan összeköti az emberiség jövőbeni sorsa iránt érzett felelősség, a rendkívül szuggesztíven megfogalmazott aggodalom.

Aniszi Kálmán