Az idén látott napvilágot a Szent István Társulat jóvoltából az Ókori Keresztény Írók sorozat 9. kötete. A könyv számomra óriási meglepetést jelentett, ugyanis Novatianus írásait adja az olvasó kezébe. Valljuk be, róla keveset tudunk, hiszen nincs a teológiai gondolkodás középpontjában, a nagy nevek – pl. Tertullianus, Órigenész vagy a későbbi Augustinus – meglehetősen háttérbe szorították, és természetesen nem hanyagolható el az a körülmény sem, hogy ő volt a római egyház első ellenpápája. Ugyanakkor „az utókor kissé mostohán bánt Novatianus irodalmi hagyatékéval. /…/ Novatianus munkája a latin teológiai irodalom egyik legjelentősebb alkotása mind tartalmi, mind stilisztikai szempontból” – állapítja meg Vanyó László (Ókeresztény Írók 1. Szent István Társulat Bp., 1980. Az ókeresztény egyház és irodalma 445. o.). Ezt erősíti meg a Bevezetés az ókeresztény kor dogmatörténetébe című könyvében is, melyben hangsúlyozza Novatianus kiemelkedő teológiai munkáját, amelyet különösen a krisztológia területén végzett (Ókeresztény Írók 20. Szent István Társulat Bp., 2009. 347. o.). Itt érdemes református aspektusból megjegyezni, hogy a patrisztikát jól ismerő Kálvin pl. a Szentháromságról írt művet nem Novatianus írásaként ismerhette – ugyanis csak 1579-től tartják számon egyértelműen Novatianus műveként. Talán ez magyarázza, hogy az Institutioban csupán követői szélsőséges tanaival vitatkozik (3.3.21.; 3.3.23.).

A könyv első nagy egységét Az igazság szabálya, azaz a Szentháromságról (De Trinitate) írott műve alkotja, amelyet ezzel a kijelentéssel kezd: „Az igazság szabálya mindenekelőtt azt követeli meg, hogy higgyünk Istenben, az Atyában és mindenható Úrban, vagyis minden dolog legtökéletesebb Teremtőjében…” (1.1). Mintha – persze nem előzmény nélkül – a 8. században véglegesült Apostoli Hitvallás szavai jelennének meg: „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében”. Ám meglepő módon nem sokkal ezután, azaz már az első fejezetben az ember szabadságáról beszél, természetesen isteni kontextusban. Ez azonban Novatianus szerint az ember számára nem jog, hanem törvényszerűség: „Egyrészt ugyanis szabadnak kellett lennie, nehogy Isten képe méltatlanul szolgálatot teljesítsen, másrészt pedig szükséges volt törvényt adni a számára, nehogy a fékevesztett szabadság egészen annak megvetéséig törjön, aki ezt a szabadságot adta, és ily módon jogosan kapjon méltó jutalmat vagy megérdemelt büntetést…” (1.6).

[[paginate]]

Ezt követően azonban már a filozófus teológus szólal meg. A kérdés: Megragadható-e Isten a maga valóságában és teljességében az értelem számára? És itt óhatatlanul Augustinus jut eszünkbe: „…ő maga mindig több annál, ahogyan elgondoljuk” (De Trin. 7.4.7.). Miért? Erre Novatianus a következő választ adja: „…ha elgondolható lenne, kisebb volna az emberi értelemnél, amellyel fel lehetne fogni” (2.13). Majd kijelenti: „Nemde egyetlen módon foghatjuk fel értelemmel, hogy mi Isten, /…/ tudniillik, ha azt gondoljuk, hogy ő az, amiről nem lehet megérteni, hogy milyen és mekkora, és magának a gondolkodásnak sem lehet tárgya” (2.14). Tudnunk kell azonban – és ebben segítségünkre van a lábjegyzet –, hogy mindennek már volt előzménye, hiszen Antiokhiai Theophilosz ezt írja Autolükosznak: „Mert dicsőségre nézve határtalan, a nagysága felfoghatatlan, fönsége el nem gondolható…” (1.3. ÓKÍ VIII. Második századi görög apológéták 446. o.). Órigenész pedig a következőt mondja: „…az igazságnak megfelelően azt állítjuk, hogy Isten fölfoghatatlan és elgondolhatatlan. /…/ Úgy kell hinnünk, hogy annál, amit megismerünk belőle, minden tekintetben sokkal tökéletesebb” (A principiumokról 43. old. 1.1.5.). De ebbe a gondolatsorba illeszkedik Khrüszosztomosz mondata is: „A gondolat nem tudhatja, miként létezhet olyan lényeg, amely nem is önmagától kapja a létét, és nem is valami mástól” (A Felfoghatatlanról és az Egyszülött dicsőségéről Odigitria – Osiris, Bp.; 2002. 34-35. o.).

Mindebből láthatjuk, hogy Isten fölfoghatóságának kérdése milyen fontos szerepet játszott az ókeresztyén teológiában. Nyilván ezért volt fontos Novatianus számára – hacsak érintőlegesen is – az Isten emberi tulajdonságokkal történő fölruházásának bibliai jelensége. Isten ugyanis nemcsak ezt mondta önmagáról: „Vagyok, aki vagyok”. És ezt Novitianus is tudta. Ha Isten fölfoghatatlan, nem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy a Kijelentés tele van úgynevezett antropomorfizmussal. „A mennyei Írás gyakran emberalakúnak ábrázolja az isteni megjelenést, mint amikor azt mondja: az Úr szemei az igazakon; vagy megérezte a jó illatot az Úr…” (6.31). Természetesen mindezek fontos információk az Istenről, amelyek által teljesebb képet kaphatunk róla, de hangsúlyozza, hogy „A testrészek által isteni tevékenységekre utal az Írás, nem Isten viselkedéséről és testi sajátosságairól ad tanítást” (6.33). Majd később hozzáteszi: „Ő teljes egészében szem, mivel teljes egészében lát; és egészében fül, mivel egészében hall…” (6.36). Sőt, arra is fölhívja a figyelmünket, hogy amikor Isten szellemi voltáról beszélünk, az sem juttat el bennünket az Isten ismeretének teljességéhez. „ha Isten valóságát szellemnek tartod, teremtménnyé teszed Istent…” – vallja (7.39). Azt azonban Novatianus is elismeri, hogy „amikor szellemnek mondják, ezzel nem fejezi ki mindazt, ami ő, hanem azért nevezik annak, hogy amikor az emberi értelem a megértésben eljut egészen a szellemig, a szellemben átváltozva képes legyen a szellem által következtetni arra, hogy Isten valami több” (7.38).

[[paginate]]

Az idézetek mind arra engednek következtetni, hogy bár a Szentháromság fölosztása alapján az első nyolc fejezet az Atyáról szól, mégis a vártnál többet kapunk. Az az érzésünk, hogy inkább a „teljes” Istenről akar lényegi képet alkotni. Ezért is tartottam fontosnak, hogy a szokottnál többet idézzem, és akkor még nem említettem Isten egyszerű voltáról szóló tanítását (6.36), ugyanakkor ezzel összefüggően nagyobb kitekintést is szerettem volna adni, amely Novatianus kiválóságára mutat (lásd: Augustinus: De Trin. 11.10.). Természetesen nem feledkezhetünk meg Heidl György megalapozott véleményéről sem, aki szerint „A latin teológiára tett hatását nehéz pontosan meghatározni, mert a későbbi szerzők nem hivatkoznak rá, hiszen szakadár volt, és műveit másoknak tulajdonították” (25. o.).

Az értekezés következő részében – a kilencediktől a huszonnyolcadik fejezetig – a Szentháromság második személyéről, a Fiúról elmélkedik. Figyelemre méltó, hogy a bevezetőben megismétlődik az igazság szabályára való hivatkozás, s mintegy az Atya szintjére emeli a Fiút, és kimondja, hogy „ne csak az Atyában higgyünk, hanem Isten Fiában is, Jézus Krisztusban, Urunkban és Istenünkben…” (9.46). Novatianus mielőtt a doketistákkal és más tévtanítókkal vitába szállna, nyíltan és egyértelműen kiáll az ó- és újszövetségi próféciák és tanúságtételek igazsága mellett. Meggyőződése, hogy „az ószövetségi jövendölések és az evangéliumok egyaránt róla” (9.47), azaz Jézus Krisztusról tesznek bizonyságot. Mindez különösen hat ránk, ugyanis ez alapvetően megegyezik azzal az evangelikál bibliai teológiával, amely kimondja: „A történet hőse és középpontja az elejétől a végéig maga Jézus Krisztus” (Nick Roark & Robert Cline: Bibliai teológia 30. o.). Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Novatianus hatással lenne a 21. század teológiai és hermeneutikai szemléletére, a gondolati hasonlóságot azonban – úgy vélem – senki sem tagadhatja.

A következőkben hosszasan Jézus kettős természete mellett érvel, ó- és újszövetségi igeversek egész sorát vonultatja föl. Talán számunkra meglepő Novatianus érvelése, de mindenképpen figyelemreméltó: „Mózes azzal kezdi, hogy Isten megparancsolja: először legyen világosság /…/ jöjjenek elő az élőlények, legyenek világítók és csillagok az égen. Mindez igazolja, hogy akkor pontosan az volt jelen Istennél, és annak adta parancsba e művek megalkotását, aki által minden lett, és aki nélkül semmi sem lett” (17.95). János evangéliumának 1,14 versére többször is utal: „Márpedig Isten Igéje hústestté lett, és közöttünk lakozott, és ő Krisztus” (18.102).

[[paginate]]

Majd hozzáteszi: „Megtehettem volna, hogy Krisztus istenségének tárgyában átrostálom a mennyei Írás összes könyvét, /…/ de szándékom szerint… inkább az igazság szabályát kívántam röviden bemutatni Krisztus személyével kapcsolatban” (21.121). Itt jegyezzük meg, hogy Vanyó László kérdésesnek tartja, hogy Novatianus mennyire tekinti Krisztus emberségét teljesnek (ÓÍ 20. 346-347. o.). Erre válaszként az Igazság szabályában ezt olvashatjuk: „Ámde valójában hallgat az emberről, mivel senki sem vonta kétségbe, hogy ő ember…” (16.92). Azt azonban Vanyó is elismeri, hogy Krisztus kettős természetéről írott értekezése – ha nem is közvetlenül – hozzájárulhatott a kalcedoni zsinat Krisztusról szóló kettős természet dogmatikus definíciójának meghatározásához (u.o. 347. o.).

A Szentlélek személyének egyetlen fejezetet szán. Bevezetésként ezt írja: „Mivel az Úr szavai és írásai rendet teremtenek, a gondolatmenet és a hit tekintélye arra figyelmeztet, hogy ezek után higgyünk az egykor megígért, majd alkalmas időben az egyháznak megadott Szentlélekben is” (29.163). Leírása rendkívül tömör, végig az Igére hivatkozva szól. Munkájára vonatkozóan – különbséget téve az ó- és újszövetségi kor között – megállapítja: „Ő vádolta a népet a prófétáknál, és ő hirdette meg a nemzetek meghívását az apostoloknál” (29.164). A következő két fejezetben Isten egységéről és egyetlenségéről ír. Ahogy korábban tette, itt is az eretnekekkel vitatkozik. A vita során az Isten egységét csupán az Atya és a Fiú kontextusában vizsgálja, föltűnő, hogy a Szentlélek mint harmadik személy az értekezés ezen részéből hiányzik. Ez mindazok számára különösen hat, akik ismerik Augustinusnak a Szentháromság egységére vonatkozó kijelentését: „Az egyenlőség ugyanis akkora a Háromságban, hogy az istenséget tekintve nemcsak az Atya nem nagyobb a Fiúnál, hanem az Atya és a Fiú együtt sem nagyobb, mint a Szentlélek. S bármelyik személy egyedül sem kisebb, mint maga a Háromság” (De Trin. 8.bev.1).

Novatianus írásainak második részét az erkölcsi levelek alkotják: A szemérmességről, A zsidó ételekről és A látványosságokról. Fontos megjegyezni, hogy a szemérmesség Novatianus számára nem csak az egyén, de az egyház, mint Krisztus menyasszonya életvitelét is jelenti: „Mert ha az Apostol Krisztus menyasszonyának nevezi az egyházat, mekkora szemérmességet várnak el ott, kérdem én, ahol az egyház szűz jegyesként jelenik meg a házasságok között?” (II.2.). A zsidó ételekről című levél arra keresi a választ, hogy mi tiszta vagy tisztátalan.

[[paginate]]

A ma már szokatlan allegorikus értelmezéssel adja meg a választ: „Az állatokban emberi szokásokat rajzolnak elénk, cselekedeteket és szándékokat, amelyek az embereket teszik tisztává vagy tisztátalanná. Tisztává, ha ’kérődznek’, vagyis, ha az isteni parancsokat mintegy eledelként mindig a szájukban tartják” (III.7.). Később kijelenti: „Mostanra azonban elérkezett Krisztus, a Törvény végcélja. /…/ Ő a kiváló mester és mennyei tanító, /…/ akinek eljötte után méltán jelenti ki az Írás: /…/Mert Isten minden teremtménye jó, és semmi sem elvetendő, amit hálaadással vesz magához az ember…” (V.2.3.). Novatianus a látványosságokat négy csoportba sorolja: cirkusz, versenyek, ünnepi játékok, színjátékok. Levelének célja a figyelmeztetés, okát pedig a következőkkel támasztja alá: „Nem szégyellik hívő emberek, akik a keresztény név tekintélyére tartanak igényt … a mennyei Írásokból igazolni a pogányok hiábavaló, látványokkal kevert babonaságait, és isteni tekintéllyel alátámasztani a báványimádást” (II.1.). Hangsúlyozza, hogy a bálványimádás az ördögtől származik, „ezért látványosságokkal vegyítette, hogy az élvezet miatt szerethető legyen” (IV.5.). Később így kiált föl: „Az őrület megdicsőülése!” (VIII.2.). Mit ajánl ezek után? „Azt javaslom, hogy a hívő keresztény adja át magát a Szentírás tanulmányozásának, mert ott a hithez méltó látványosságokra lel.” (X.1.)

Már Az Igazság szabálya arról győz meg, hogy a szerző nemcsak a Bibliában volt járatos, de széleskörű ismerettel rendelkezett az ókori irodalmat illetően, beleértve a filozófusok és rétorok műveit (pl.: Cicero, Apuleius), mi több, később arra is találunk példát – gondoljunk csak akár A látványosságokról írott levelére –, hogy a görög-római mitológia (Consus, Ceres /Démétér/ – Cerealia) ismerete is birtokában volt.

A könyv azonban ennél jóval több, hiszen a fordító, Heidl György, nem csupán egy hiánypótló művel látott el bennünket, de alapos és bőséges lábjegyzeteivel rámutat arra a teológiai-filozófiai miliőre, amelyben Novatianus alkotott. Ugyancsak ezt a célt szolgálja az átfogó bevezető tanulmány is, amely mind történeti, mind teológiai, mind filológiai ismereteket tartalmaz, és szintén a fordító tollából származik. Minderről csak őszinte elismeréssel szólhatunk.

Apostagi Zoltán