Mellérendelés. Karácsony Sándor az ember antropológiai meghatározottságáról

A Csökmei Kör és a Magyar Pszichológiai Társaság Pszichológiatörténeti Tagozata Karácsony Sándor és a magyar pszichológia címmel rendezett konferenciát 2015. november 21-én a Dunamelléki Református Egyházkerület Székháza és Konferenciaközpontjának dísztermében (Budapest, IX., Ráday u. 28.).

Az előadók és felkért hozzászólók sorában hangzott el Miklóssy Endre urbanista előadása, amelynek szerkesztett változatát közöljük.

(A Szerkesztőség)

Nyelv és észjárás

Korunk világszemléletének átalakulását Karácsony úgy jellemezte, hogy régebben a mi és a miért volt a két alapkérdés, mostanában pedig a minek és a hogyan. Vagyis csökkent az érdeklődés a filozófiai általánosság iránt és a helyét a gyakorlati problémák megoldása vette át. Így ő maga is az első és leghíresebb művében, a Magyar észjárásban, úgy fejtette ki maradéktalanul az egész világszemléletét, hogy – pedagógus lévén – egy aktuális problémakört, a tanügyi reformot kívánta vele elméletileg megalapozni. További, évente megjelenő kötetei pedig az egyetemi pedagógiai előadásaihoz kapcsolódtak, különféle és változó aspektusokból adták elő ugyanezt a szemléletet, mint a pedagógiájának az alapját. Ez a sokfelé ágazó tíz kötete úgy beszél ugyanarról – hiszen ugyanarra a feladatra készíti elő a tanítványait –, hogy ezenközben mégsem mechanikusan ismételi önmagát, hanem mindig új nézőpontokat mutat meg.

Bizonyos fokig ezt teszi persze minden diszciplina, hiszen építeni csak stabil alapokra lehet. Csakhogy a nyugati iskolarendszer a maga észjárásának megfelelően ezeket az alapokat a filozófia elvont általánosságában találja meg, és azokból deduktíve vezeti le a mondanivalóját. A Karácsonnyal több rokon vonást mutató nagy német kortárs filozófus, Heidegger például szintén érzékelte a metafizika iránti igények megváltozását, mégis másfelé tartott. „Azt akarjuk meghatározni, ami a gondolkodás dolga, ami a számára még vita tárgya. Nos, a filozófia a legutóbbi időkben ’magára a dologra’ szólította fel a gondolkodást” (A filozófia vége, 262.o. in Költőien lakozik az ember, Szeged, 1994). Ám ebből őnála csupán a metafizikának egy újfajta megközelítése következett. Freud hasonlata juthat az eszünkbe arról az emberről, aki folyton tisztogatja a szemüvegét, de sohasem néz rajta keresztül.

Nietzsche azonban felhívta a figyelmet egy másféle lehetőségre. (Jenseits von Gut und Böse, 20. §.): „Hogy az egyes filozófiai fogalmak nem tetszőlegesek, nem önmagukban növekvők, hanem egymással vonatkozásban és rokonságban nőnek föl, hogy a gondolkodás történetében látszólag bármily váratlanul és önkényesen lépnek is fel, mégis éppen annyira egy rendszerhez tartoznak, mint valamely földrész faunájának tagjai: ez végül is elárulódik azáltal, hogy mily biztonsággal töltik ki a legkülönbözőbb filozófusok lehetséges filozófiai rendszerek bizonyos alapsémáját. Valami láthatatlan igézet alatt mindig újból ugyanazt a körpályát futják be: ha kritikai és szisztematikai akaratukkal egymástól mégoly függetlennek érzik is magukat: valami bennük vezeti őket, valami űzi őket meghatározott rendben egymás mögött: éppen ez a fogalmakkal együtt születő rendszeresség és rokonság. Gondolkodásuk valóban sokkal kevésbé felfedezés, semmint ráismerés, ráemlékezés, vissza- és hazatérés a léleknek messze ősrégi összháztartásába, melyből ama fogalmak valamikor kinőttek – a filozofálás ennyiben a legmagasabb rendű atavizmus egy faja. Minden ind, görög, német filozofálás csodálatos családi hasonlóságának elég egyszerű a magyarázata. Ahol meg éppen nyelvrokonság van, egyáltalán el sem kerülhető, hogy hála a nyelvtan közös filozófiájának – így értem: hála az egyforma nyelvtani funkciók öntudatlan uralmának és vezetésének – a filozófiai rendszerek hasonnemű fejlődésére és sorrendjére ne legyen minden már előre elkészítve: mint ahogy a világértelmezés bizonyos más lehetőségeinek útja szinte elzártnak látszik. Az ural-altáji nyelvterület filozófusai (hol az alany-fogalom legkevésbé van kifejlődve) nagyon valószínűen ’másképpen néznek a világba’ és más ösvényeken találhatók, mint az indogermánok és a mohamedánok.”

A nyelv és a gondolkodásmód szoros összefüggését imígyen ismerte fel Karácsony Sándor is oktatói tapasztalata nyomán. Magyar és német nyelven is tanítván, közvetlenül kellett érzékelnie a kettő közti alapvető különbséget. Ebből kiindulva az indoeurópai nyelvekhez képest antitetikusan közelítette meg a jellegzetes magyar világszemléletet, és írta le az alapjait a Magyar észjárásban. A flektáló európai nyelvek az alárendelés logikáján épülnek fel, mondataik szubjektívek és komplikáltak, míg a ragozó magyar, pontosabban ázsiai nyelvek a mellérendelés elvén, ezért objektívek és primitívek – ez utóbbi nem kezdetlegességet, hanem egyszerűséget jelent.

A szubjektum eltérő szerepére, mint a legfontosabb megkülönböztető jegyre, mint látjuk, intuitíve már Nietzsche is ráérzett. Karácsony azonban ebből kiindulva egy fontos lépéssel túl is halad rajta. A grammatikai különbség nem az alapvető ok, hanem maga is egy olyan következmény csupán, amely az eltérő világszemléletből következik.

A mi gondolkodásunk eredendően nem fogalmi, hanem képszerű. Mindig az érzékelésből indul ki, másodlagos a rá irányuló reflexió, a gondolat. Ebből származik vonakodásunk az elvont filozofálástól, ami Németh Lászlót arra a megjegyzésre indította, hogy nincs magyar filozófia. Ámde Karácsony ezzel vitába szállt. Van, csakhogy egészen más. A formája az anekdota. Nem oly egyedülálló ez, sőt – megfelel Ázsia gondolkodási módjának, amely példázatokban szereti kifejteni a mondanivalóját. Mondunk egy konkrét esetet, ami kapcsolatba hozható a szóban forgó tárggyal. A két eset mintegy egymás mellett áll, és a hasonlóságuk végiggondolása teszi lehetővé a megértést. Ekképpen folyamatosan igényeli mindkét agyfélteke, vagyis az értelem és az intuíció használatát is, hiszen hiányzik az a magasabb szintű szabály, aminek a logikájára hagyatkozhatnánk. Azt a mondanivaló összefüggéséből, esetről esetre kell kibogoznunk, vagyis egyszerre mozgatja meg az értelmet és a képzelőerőt. A konkrét helyzet ilyesforma megértése pedig precedens-jellegű, nem következik belőle másféle helyzetnek is a megértése.

[[paginate]]

A nyelvtani szabályaink pedig elemien egyszerűek, viszont van bennük

egy eredendő formai pontosság, amelynek az alapja az egymás mellé rendelés. Az igeidők és módok képzése például szigorúan el van választva egymásról, nem keveredhetnek, mint az indoeurópai nyelvekben. Viszont az értelmezésre sem adnak mechanikus lehetőséget, az árnyaltabb jelentéseket csak az értelmi összefüggéseken keresztül, mintegy esetről esetre tudjuk kifejezni. Grammatikai igeideink mindegyike jelenthet például múltat, jelent, jövőt is. És hogy éppen melyikről van szó, az a mondatnak a konkrét helyzetből, illetőleg a teljes mondanivalóhoz mért relációs értelméből következik.

Ez a grammatikai különbség alapvető ontológiai kérdésekig is vezethet. Ismeretlen számunkra az indoeurópai gondolkodás egyik kulcsfogalma, a létezéssel egyenértékű birtoklás – maga a birtokos eset is hiányzik a nyelvünkből, a birtokviszonyt csak körülírással tudjuk kifejezni. A létezés a nyelvünk logikája szerint abszolút, nem függ a birtoklástól, eltérően az indoeurópai nyelvek grammatikai logikájától. „Van egy könyvem” – mondjuk a létige ki- emelt hangsúlyával – viszont „Ich habe ein Buch”, mondja a német. Számára a birtoklás az elsődleges, mintegy tőle függ a tárgy létezése is.

E probléma világszemléleti súlyára Európában is felfigyeltek, mint a mai vészterhes idők nyelvi-gondolkodásbeli alapjára: Gabriel Marcel L’étre et l’avoir, Erich Fromm Haben und Sein címmel írt róla könyvet. Megemlíthetem itt Arany Jánost, a versben gondolkodót is, aki szintén foglalkozott ezzel a problémával a Fülemüle című költeményében – magyar lévén, ennek megfelelően anekdotikus formában, és éppen nem tanulság nélkül.

A „mellérendelés” logikáját Karácsony következetesen viszi végig az egész világszemléletén. Maga a nyelv mindazonáltal különösen alkalmas arra, hogy a szemléletmódok alapvető különbségét megmutassa. Ahogyan erről írja: „Az indogermán nyelvek úgy jelölnek, hogy a fogalmaikat viszonyítják egymáshoz, de aztán a viszonyításban a meghatározó fogalmat alárendelik a meghatározott fogalomnak. A magyar nyelv pedig a meghatározó fogalmat mellérendeli a meghatározottnak, és a köztük lévő viszonnyal jelöl” (Magyar észjárás,1985, 213.o.). A gondolkodás tárgyai tehát olyan önálló, egymástól független konkrét létezők, amelyek a jelentésüket csak egymáshoz való kapcsolatukban nyerhetik el. „Ez Ázsia észjárása”.

Ezzel szemben a nyugati alárendelés az egyes esetekből absztrahál, és az így nyert fogalomból mint realitásból építi fel a relációkat. Ez a jellemzője Európa egész görög alapú filozófiájának, tudományának, művészetének. Hatalmas, de kockázatos lehetőség ez, mivel az általa hordozott absztrakció egyrészt elfedheti a valóságot, másrészt pedig sémává üresedhet, szemben az ezerarcú világgal. A történelmileg benne rejlő veszedelmet például így jellemezte Lewis Mumford a barokk gondolkodás kapcsán (A város a történelemben, Bp, 1985, 342. o.): „Úgy kezelték a hús-vér férfiakat és nőket, a valóságos testületeket, mint képzeletbeli entitásokat, a mesterséges fikciókkal viszont úgy bántak, mintha valóságos dolgok lennének”. Korunk gazdasági-politikai rémállamai is könnyen érthetőek ebből az absztrakcióból. (Szolzsenyicin erre a világszemléletre vezette vissza a még soha nem látott méretű ideológiai tömeggyilkosságokat is.)

[[paginate]]

Társaslélek és nevelés

A nyelvben kifejeződő gondolkodás tárgyát azonban megelőzi a gondolkodás alanya. És ez nem egyszerűen a grammatikai alany, hanem már maga is egy kapcsolat, az Én-Te reláció. Lévén a nyelv az emberlét legfőbb specifikuma, és egyúttal értelemszerűen kapcsolat is, bízvást ontológiai alapnak is tekinthetjük. Karácsony ezért veti el az individuál-pszichológiát, és alkalmazza helyette a ’társaslélek’ fogalmát. (Ide szól Deme Tamásnak a Karácsonyt jellemző Descartes-parafrázisa: „Viszonyulok, tehát vagyok.”)

Maga a szó onnan ered, hogy Gombocz Zoltán így magyarította Wilhem Wundt „Völkerpsychologie” fogalmát. A fordítás pontatlansága maga is jelentés-hordozó, mivel a közös származást és kultúrát kifejező fogalmat egy, a személyes kapcsolatot is tartalmazó fogalommal cseréli fel. Ennek a fontosságát a 20. században nehéz volna túlbecsülni, mert egyként ellentéte a személyességet tagadó két antropológiai torzulásnak, az individuál-pszichológiának és a tömeglélektannak is. (Amelyeket, látszólagos ellentétük dacára, mély belső rokonság fűz össze.) A „társ” szó a személyes viszonynak az emberlét-meghatározó voltát jelenti. „Hasztalan kiáltok akkorát, hogy megreccsenjenek a falak, ha nincs, aki hallgasson rám” (A másik ember, 13. o.). Karácsony itt kapcsolódik a Ferdinand Ebner, Martin Buber, Franz Rosenzweig, Karl Barth, Szabó Lajos, Tábor Béla által képviselt „dialógus-filozófiához”.

Azt, hogy a lélek társas kategória, már Jung is tapasztalhatta, midőn észrevette, hogy mennyire más diagnózisa lesz a páciensnek, ha őhozzá, ha Freudhoz vagy ha Adlerhez fordul. Észrevette, de voltaképp nem értette meg a jelentőségét. Karácsony számára viszont ez nem csupán természetes, hanem figyelmeztetés is arra, hogy milyen törékeny az ember autonómiája. Mennyire vigyázni kell a kapcsolatra annak, aki fölényben van – és a pszichiáter vagy a pedagógus mindig fölényben van a partnereivel szemben, hiszen azok szellemileg alá vannak rendelve. Természetesen világszemlélet kérdése, hogy ezt jónak tekintsük-e, mint a pszichoanalitikus gyakorlat vagy a Herbart-féle oktatási rendszer, vagy pedig rossznak. Karácsony álláspontja az utóbbi volt, és a pedagógiai, valamint a társadalom-építő erőfeszítései e probléma megoldására irányultak – például a fejlődéslélektani megállapításai, amelyek megteremthetik a metódusát e különbség lélektani felszámolásának. Persze semmiféle metódus önmagában nem képes erre. Olyan belsőleg elfogadott értékrend kell, amely az embertársat egyenrangúként ismeri el, és olyan kapcsolat, amelynek az alapja a szeretet.

A társaslelki megközelítés, amit ő életérzésnek nevez, „értelem, érzelem, akarat és hit kategóriáinak a sajátos alakulása” (Magyar világnézet, előszó). A sajátosság az, hogy mindezek relációt jelentenek. Minden emberi megnyilvánulásunk hat a másik emberre, informálja valamiről énvelem kapcsolatban, de ezen keresztül a világ egészének a működésével kapcsolatban is. Ennek a negligálásából jön a magyar pedagógia egyik gumicsontja, hogy oktasson-e csupán, vagy neveljen is. Nos, mindenképpen nevelni is fog – bár nem mindegy, hogy mire.

A nevelés – „növelés”. Abból a tiszta potencialitásból, amelyben megszületünk, és amelyről éppen ezért írta Kontra György, hogy „ezerszer ember - gyerek”, így juthatunk el a létezésünk teljességét jelentő szabadsághoz. Vagyis azt a lényegénél fogva meghatározhatatlan „valamit”, ami ennek a szabadságnak az alapja, érvényesülni kell segítenünk. (Itt van a döntő különbség az autonómiát eredményező nevelés és az utánzóképességet javító idomítás között.)

Az „ember” az a lény, amely az önazonosságát folyamatos változás mellett őrzi meg. A dolog onto-pszichológiai alapját a világ leghíresebb találós kérdése tartalmazza. Az, amit a szfinx tett fel az úton járóknak: „mi az, ami reggel négylábú, délben kétlábú és este háromlábú?” Vagyis mi az, ami úgy változik meg radikálisan, hogy eközben mégis azonos marad önmagával? (Erre a kérdésre Oidiposz megadta a helyes választ, az újkori nyugati világszemlélet pedig nem. Az identitás kérdésére semmiféle pozitív választ mindezideig nem tudott összehozni.)

[[paginate]]

Ennek a személyiségfejlődésnek eléggé szigorú élettani sajátosságai vannak, stációit nem lehet egymással közvetlenül összemérni, azonban mindegyik mégis a világ egészének a felfogása. Ezt jelenti a gyereknek a játék, a serdülőnek a gyűjtés, az adoleszcensnek a kultusz és a dogma. A gyengítésük, átfogóbb látásból adódó primitivizálásuk azért rendkívül káros, mert valójában az autonómiának, vagyis a továbbfejlődés lehetőségének az aláásása. Maga a fejlődés, amellyel a növekedő ember túllép egy-egy fázison, csak belső indíttatású lehet – a pedagógus feladata itt annyi, hogy segítsen elhárítani ennek az akadályait. Karácsony éppen ezért szentelt oly nagy figyelmet e sajátosságok megismerésének. Törekvése jutalmazta is önmagát, egyebek közt a nézőpont kiterjesztésével az emberi kultúra teljességére.

„Az emberiség is fejlődik, akárcsak az egyén. Van gyermekkora és lesz aggastyánkora is. Az Untergang des Abendlandes óta az is közhely, hogy kultúrák is születnek, fejlődnek, öregszenek és meghalnak” (A másik ember felé, Debrecen, 1942, 3. o.). Az egyénfejlődés sajátosságaival az emberi társadalom változásának a törvényszerűségeit is igen jól lehet szemléltetni, mint arra példát is adott az 1943-as szárszói előadásában.

A folyamatos változás a kapcsolatok tartalmának a változását is szükségessé teszi. Ennek a lényegéről mondja René Guénon (A nagy triád, Bp. 2007, 84. o.): „Kapcsolatnak, bármilyen két létező között jöjjön is létre, ahhoz, hogy reálissá válhasson, erőteljesen egy olyan dolgot kell kifejeznie, amely egyszerre az egyik és a másik természetéhez is tartozik. Így amikor részletesebb szemszögből tekintjük azt a hatást, amelynek az egyik résztvevő kívülről ki van téve, vagy amit egy másik létezőtől kap, aki valójában nem ő, azt látjuk, hogy az nem más, mint magának a létezőnek a természetében rejlő lehetőségnek a létező környezetére való lefordítása.”

A növekedés iránya és célja az az immár teljes értékű lény, aki adekvát módon helyezkedik el az Univerzumban. Vagyis Karácsony szerint „Az egyén akkorra ért meg, akkorra nem gyerek, kölyök vagy ifjú többé, amikor felfedezte és életébe szerves elemként iktatta be a másik embert. (…) A közösségre vonatkoztatva sincs ez másképpen” (A másik ember felé, 3. o.). Karácsony pedagógiája így megy át abba a társadalomfilozófiába, amelynek a meghatározója a mellérendelés – midőn az ember túl tud lépni eredendő szolipszizmusán. Erről van szó akkor, amikor felismeri önmagának a társas relációját.

Itt elmélkedhetünk Descartes híres definícióján. Cogito, ergo sum. Ebben a mondatban benne van Nyugatnak az egész újkora, mint ontológiai tévedés. Az individualizmus és az Univerzum teljességét átfogó értelem, amelyből az egész létezés levezethető. Mindkét pillér agyaglábon áll, és éppen ezért változhattak a 20. században az ellenkezőjükre, az egyénnek a tömeg által való teljes tagadására és a józan ész trónfosztására.

Az individuummal kapcsolatban maga az eredetiségéről igazán ismert Goethe mondta, hogy neki voltaképpen semmije sincsen, amit ne úgy kapott volna valakiktől – a testi létezését is beleértve. Így azután az individuális lélektan se értelmezhető másként, mint elszakadás mindattól, amiből jöttem legfeljebb az omnipotens, a semmiből teremteni vélő ráció számára. Amiről viszont az eszünkbe juthat Tábor Béla ironikus csodálkozása afölött, hogy a lélektant miért nem a mérnökkaron tanítják.

(Ebben nincs egészen igaza, mert a kísérlet, a „géplélektan”, világszerte folyik, mint a tömegek kezelésének a módszertana. „Ha egyedül van, tömeg az ember” – mondja Henri Michaux, és az erőfeszítés éppen arra irányul, hogy ez így is legyen. Az autonóm ember a manipuláció számára kezelhetetlen, nem lehet őt alárendelni, de az autonómia társaslelki alapjainak a felszámolásával az értelme, érzelme, akarata szuggesztió áldozatává tehető. Nemcsak egy náci nagygyűlésen, hanem a médiumok agymosodájában, a TV előtt ülve is. Tévesen mondják, hogy korunkban véget ért a „nagy narratívák” ideje, vagyis az ideologikus népbutítás. Megvan az, csak maszkot cserélt.)

Karácsony magyarázatképpen a fejlődéslélektanhoz fordul, és a társadalmi probléma megoldását is ebben az analógiájában írja le. „Tipikusan ifjúi ábránd az, hogy ha birtokomba vehetem a másikat, akkor el is bánhatok vele. Megszűnt számomra leküzdhetetlen akadállyá lenni. ’Véghezvittem immár nagyhírű munkámat’. Ám a kollektívum ott válik felnőtté, ahol rádöbben, hogy a másik ember minden vonatkozásban teljes jogú és az egyik emberrel egyenjogú társ, tehát nem lehet őt birtokba venni” (A másik ember felé, 5. o.).

[[paginate]]

Mellérendelés

Társaslelki megközelítésben az ember a világban három féle módon nyilvánul meg, a jelrendszerben, a jelképrendszerben és a tettrendszerben. A „felnőttség” ebben a tekintetben azt jelenti, hogy mindezek a mellérendelés logikája szerint kell alakuljanak.

A jelrendszernek, vagyis a nyelvnek az alapmondata, amire visszavezethető az egész nyelvfilozófia, Karácsony szerint a következő. „A jelrendszerben Én beszélek Veled, itt, és most, hogy megérts” (A könyvek lelke, 68.). Kimutatja azt is, hogy a kommunikációnak minden fajtája összefügg ezzel az alapmondattal, egyes elemeinek a transzformációjával. A nyelv tehát a konkrét megvalósulási formájától lényegében függetlenül az alapjaiban mindig mellérendelő, mert a célját, a másik ember által való megértést csak a „közös” megtalálásával érheti el.

Bonyolultabb a helyzet a jelképrendszerben. A jelkép önkifejezés, az „Én-mítosz” (A. Loszev) tartalmának a kifejezése. „Szeretném magam megmutatni, / Hogy látva lássanak” – Ady Endrének ez a sora, mint a probléma pontos kifejezése, alapvető Karácsony világszemlélete számára. De hogy sikerüljön is, ahhoz meg kell találni a közös formát, ami ezt lehetővé teszi. Karácsony ezt a lehetőséget megmagyarázhatatlan rejtélynek tekinti. Mégpedig azért, mert maga az ember transzcendens és unikális lény, miközben az eszköz, amivel önmagát érzékeltetni kívánja, csak „közös” lehet, hiszen a másik embernek fel kell fognia. Ennek a dialektikának a kifejeződése a művészet az Én egyedi tartalmának, mint univerzális tartalomnak az érzékeltetése a közös formában. Az eszköze a jelkép. „Nincs racionális oka, hogy tetszik és nem lehet megmagyarázni, miért és hogyan fejezi ki a lét örök aktuális emberi formáját” (A másik ember felé, 16. o.). A sikeres műnek a hatása mindenesetre az, hogy a befogadó felismeri benne a saját léttartalmát. Végeredményben tehát az a siker, ahol Én úgy dokumentáltam magamat, hogy Te is magadra ismerj bennem, megvalósítja a mellérendelés elvét.

Viszont „a tettrendszerben csak a határtalanságban lehetnek szabadok egymáshoz képest az egyik ember és a másik ember. Az élettérben nincs mellérendelés, fölérendelt van, aki rendelkezik és alárendelt, engedelmességre” (A másik ember felé, 18. o.). Szomorúan konstatálja ezt az egész „dialógus-filozófia” is. Ennek megfelelően a cselekvő társadalomban nem lehetséges mellérendelés. De akkor hogy viselhető el az autonóm emberi lény számára? Csupán egyféleképpen: önkéntes belátással. Archetípusa ennek az „apai tekintély”, mert az alárendelt viszony csak a családon belülire emlékeztető bizalommal fogadható el. (Lopják is ezt derekasan a politikusok, de ez más kérdés. Mert ahogyan öreg barátom, Kiss Pista bácsi, a Magyary-tanítvány szokta volt mondani: „Lopni csak azt szokták, amit érdemes.”) Valóságos ilyen elismert tekintély híján pedig csupán az erőszak különféle fokozatai léteznek összetartó erőként.

Karácsony társadalomfilozófiájának a lényege pedig a „szabadság” elvének az érvényre juttatása: a munkások, a gyarmatok felszabadulása után az ifjúság felszabadulásának kell következnie. (Egyik előadásán elhangzott a gúnyos megjegyzés, hogy aztán majd a fák és növények felszabadítása. Mire Karácsony: „maga nem is tudja, mennyire igazat mondott.”) Mondhatjuk immár jó fél évszázaddal rezignáltabban, hogy a történelem mindezt nem igazolta. Az egykori gyarmatok elesettebbek, a munkások kiszolgáltatottabbak, az ifjúság tanácstalanabb, mint valaha, sőt a növényeket és a fákat is egyre nagyobb veszedelem fenyegeti. Az viszont pontosan látszik, hogy mindennek az oka, hogy tartalom nélküli formákban valósultak meg. Másképp ez nem is történhetett, hiszen a szabadság nem formális jogszabály, hanem transzcendens tartalma van. Pál apostol szavával „ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság”.

A tettrendszerben lehetséges szabadságra Karácsony mindenesetre példát hozhat fel a mi történelmünkből a „kis autonómiák” formájában, mint amelyek a mi számunkra kizárólag megfelelőek. (Véleménye megegyezik Bibó Istvánéval, aki hasonlóképpen beszélt a „szabadság kis köreiről”, amelyeken belül az autonómiát maguk az emberek közötti kapcsolatok óvták és erősítették.) Vitába is keveredett nagy történészünkkel, Szekfü Gyulával, aki arra hivatkozott, hogy ez minálunk mindig csak periférikus jelenség volt. Hát épp ettől lett ilyen a sorsunk – válaszolta rá Karácsony. Nyilvánvalóan megsérthetőek a törvények. De ennek megvannak a maga súlyos következményei, hiszen így a világ természetes rendje torzul el.

[[paginate]]

Rendezés

Karácsony, amikor a tanítványai követelni kezdték, hogy foglalja össze ne- kik a filozófiai rendszerét, ezt mondta: „Az én filozófiám annyi, hogy élek és mozgok, gondolkodván.” Ennek mindenekelőtt olyasféle üzenete van, mint Nietzschéé: „a rendszer akarása a becsületesség fogyatkozása”. De lehet-e diszciplina rendezettség nélkül? Mentegetőzött is némileg emiatt (Magyar világnézet, előszó): „Bocsánatot kell kérnem, ha egyre kevésbé hasonlítanak a könyveim hasonló témájú tudományos művekhez.”

Hát igen. Első és leghíresebb átfogó művének a „társaslogika” jelzőt adta, de a probléma komplexitásától megrettenve a továbbiak már a „társaslélektan” jelzővel íródtak. Igaz, a logikai vizsgálódások csak messzebb vitték volna őt a pedagógiai céljaitól. Viszont az is igaz, hogy már a századelőn tett Saussure egy botrányszagú kijelentést a kapcsolódásukról. Azt, hogy a logika csupán része a lélektannak. (Sokat megérthetne a világból az, aki ezt a valóban kockázatos, és nem utolsó sorban a nyugati világnézet alapjait érintő kérdést végiggondolná – Karácsonynak azonban nem ez volt a dolga.)

A lélektani megközelítés így őnála nem a szaktudományos diszciplinák kiküszöbölésére utal, hanem ezeknek az értelmezési módjára. Pedagógus, nyelvész, történész, matematikus, természettudós, etnográfus, közgazdász, kultúrtörténész, filozófus, teológus, klasszika-filológus, zenetudós nőhetett fel ezen a világszemléleten, és nem mondhatni azt, hogy szakmai eredménytelenséggel. Ehhez hasonlót nemigen tudnék mondani. Nincs az a mégoly átfogó filozófia, ami ennyiféle diszciplinát megalapozni volna képes. Nem is erről van szó, hanem e kialakult diszciplinák értelmezéséről és ezzel együtt a továbbfejlesztésükről a mellérendelés elvén.

Az alárendelő és a mellérendelő észjárás közötti különbséget Karácsony antitétikusan úgy fejezi ki, hogy az alárendelés szubjektív és komplikált világszemléletű, a mellérendelés pedig objektív és primitív. A dolgok adottak  a szemléletem számára, „objektívek”, tehát hozzám képest mellérendeltek. Azaz részint nem én döntöttem felőlük, másrészt viszont nem is állnak énfölöttem, hiszen ebben az esetben tudomást sem szerezhetnék róluk. A megismerés ekképpen egyenrangú kapcsolatot előfeltételez. Az indoeurópai észjárás, a nyelvi logikával megegyezőleg viszont „szubjektív”, a dolgok realitásáról az Énben rejlő elvont fogalmakkal összefüggésben győződhetünk meg.

A különbség jól látható például a filozófiai rendezés kanti alapkategóriáinak az értelmezésénél. Őnála a tér, idő, okság fogalmai egzaktak, pontosan mérhetőek, ezen az egzaktságon keresztül össze is függenek egymással, így alakulhat belőlük ki a Világegység eszméje is. Azzal az elvi lehetőséggel, hogy ebből az egységből deduktíve levezethető, magyarázható az események világának a teljessége is. A végső következmény a „világgép”, Laplace démonja, aki minden jövőbeli eseményt tud, hiszen a jelen állapot pontos ismeretéből az okság elvén következik minden további esemény.

A Karácsony által leírt ázsiai világszemléletünk számára viszont a tér határtalan, az esemény időtlen, és a dolgok kapcsolata megfoghatatlan. Ebből a világból az Én számomra ténylegesen csak annyi létezik, amennyit fel- foghatok belőle (Magyar világnézet, XVIII.). A határtalanból az életteret, az időtlenből a véges létezést, a megfoghatatlanból az események összefüggését. Ezek azok, amelyekkel kapcsolatban az Én relációim még valóságosak lehetnek.

Minden „itt és most” történik, közvetlen kapcsolatban a jelen pillanattal.

A konkrét valóságot pontosan leíró nyelvünk a jövő időt, mint „nem létezőt”, csak különféle körülírásokkal tudja például kifejezni. „Itt van a világ közepe” a magyar szólásmondás és a népdal szerint. A történelem nem igazi változás, hanem archetípusok ismétlődése, oksági összefüggések pedig nincsenek, csupán egymás utáni precedensek és a megmagyarázhatatlan csoda.

[[paginate]]

Az esemény a végeredménye felől kap értelmet. Alekszej Loszev, a mítoszkutató szerint egyébiránt ez az ember önlét-tételezésének az alapja és a lényege is. Megegyezik a gondolat a hindu Szánkja ismeretelméletével is –     megint csak Ázsiára bukkantunk… Ez az objektív gondolkodásnak a Hic et nunc-a, Karácsony szerint a társaslélek alsó határa.

A társaslélektannak Karácsony által alkalmazott kategóriái Wilhem Wundt osztályozásának megfelelően jog, művészet, tudomány, társadalom és vallás. Mindezek a társaslélek sajátosságainak megfelelően, és a határtalan, időtlen és megfoghatatlan számunkra való megnyilatkozási formáiban: „minden csak annyiban van, amennyiben éppen megragadtam” (Magyar világnézet).

Ennek megfelelő a „minek és hogyan”, a két alapkérdés a metafizikai spekulációk elhagyásával. Ez hasonlít ugyan a pragmatizmus filozófiájára, azonban éppen a „minek” meghatározásában alapvetően különbözik is tőle – mivelhogy itt társaslelki, tehát a másik emberre irányul a meghatározottság. Az absztraktum viszont ennek valóban csupán ennek a segédeszköze lehet. Vagyis a „gyakorlati észé”, hogy Kant helyét is megtaláljuk a világszemléletben.

De hogy lesz mindebből „tudomány”? Nyilvánvaló a világszemlélet holisztikus és a tudományos megismerés analitikus módszere közti ellentmondás.

Karácsony a diszciplinák által felvetett saját problémákat megoldani nem is kívánja. Azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy mind az ember, mind pedig a Világmindenség tagadhatatlanul egész. Ezt ugyan heurisztikailag tagolni szükséges, ám ne feledjük, hogy minden elemző módszertan mögött ott van egy szemlélet, „az előfeltevések rendszere”, ahogy Nietzsche mondja. Ennek a szemléletnek pedig reálisnak kell lennie, hogy a következtetés is kapcsolatban maradjon a realitással.

A rész szerinti ismeretből, a szaktudományból pedig vissza is lehet jutni az egészhez, erre ő maga ad példát is kora lélektani tudományának az értelmezésében (Magyar ifjúság, 35. o). Nagyszerűnek találja az „élettani lélektan” felismerését az idegrendszer struktúráinak a feltárásában – viszont megjegyzi, hogy nem férhetett hozzá a lelki erőknek a szomatikus hatásaihoz. Freudot mint az „eredendő bűn” mélylélektani megmutatóját méltányolja – aki azonban nem jutott el a bűnbánat teológiai fogalmához. Az „Ödipusz-komplexus” fontos adalék a fejlődéslélektanhoz, ámbár anélkül, hogy beszélne ennek a nevelési vonzatairól. Jung és Adler munkásságából a társaslelki zavarok gyerekkori eredetének a megvilágítását tekinti nagy fontosságúnak. Általában a mélylélektani iskolákat Pál apostol szemszögéből szemléli: „nem testtel és vérrel van tusakodásunk” (Magyar ifjúság 38.). Amit pedig végül hozzátesz: „Az ember csak ezeken túl kezdődik bennünk. Ott, ahol már hiába analizálnánk a lelkünket, mert analizálhatatlan. A szél fúj, ahová akar, és a zúgását hallod, de nem tudod, hogy honnan jő és hová megy” (Magyar ifjúság. 42.).

[[paginate]]

Az üzenet

Nem lehetséges és nem is szükséges, hogy a pedagógus, akit Karácsony a nevelési feladatára kíván felkészíteni, a világ minden diszciplinájához értsen. De lehetséges és szükséges, hogy ezekkel kapcsolatban rendet és egyensúlyt teremtsen hallgatói lelkében. Ezt pedig a világszemléletnek az objektivitása biztosíthatja.

Mindazonáltal tovább is mehetünk a világszemléleti összefüggésekben. A mellérendelő megközelítés, amely kétségkívül egészében szemben áll az elmúlt évszázadokéval, Ariadné-fonál lehet az absztrakciók labirintusában. A helyiek számára felfoghatatlan nyelven beszélő amerikai magyar atom- tudósok például, akiket épp ezért „marslakóknak” becéztek, a tudományos eredményeiket a saját bevallásuk szerint is ennek a mellérendelő, konkrét nyelvi logikának köszönhették.

Néhány gondolat ezzel kapcsolatban, a wundti kategóriáknak megfelelően. A tudomány társadalmi meghatározottságát Thomas Kuhn tudománytörténeti munkássága nyilvánvalóvá tette. Hadd idézzem tőle az „igazság” fogalmát. „Tudományos igazság az, amit a mértékadó tudósok annak tekintenek.” Hogy ki a mértékadó, miért ő, és mikor változik meg az, amit eddig „igazságnak” gondoltunk – ez szerénységre intheti a tudósokat, mérsékletre a tudomány eredményeinek a felhasználóit, és elrettentheti azokat, akik a tudományos „világtörvényből” kívánnák meghatározni a tennivalókat. A „tudós” innentől fogva nyilvánvalóan csak a testület tagjaként létezhet, vagyis a mellérendelésnek bizonyos fajtájában, amelyben a többieknek el kell őt fogadniuk.

Hozzátehetem ehhez magának a tudománynak a területéről a részecske-fizikának a Heisenberg által feltárt és már kísérletileg is igazolt megállapítását. A kísérlet maga is egy olyan reláció, amelynek a megfigyelő tudós nem kívülálló nézője, hanem a megfigyelt fizikai folyamatnak magának aktív szereplője. Ezért ennek az eredménye függ attól, hogy mit keresett a tudós.

A műalkotás, mint láttuk, szintén kétszereplős. Esztétikájának a mércéje az, hogy sikerült, ha a műben Én úgy mutattam meg magamat, hogy Te ebben magadra ismerj. A formáját illetően pedig a 20. században tanúi lehettünk annak, hogy a nagy, összefüggő, a világot egységbe rendező műalkotások kora elmúlt. Maga a világ változott meg közben, amit a mélyebb összefüggésekre a maga konkrétságánál fogva érzékenyebb művészet gyorsabban felfogott, mint az absztrakciókból építő filozófia vagy társadalomtudomány.

A képzőművészetben csakúgy, mint az irodalomban és a zenében, az elemeknek valaminő egymásmellettisége vette át a nagy formák szerepét. A mi kultúra-formáló észjárásunk az eddigi látszólagos korszerűtlenségből ekképpen korszerűvé is válhatott volna, ha a saját életünket élhetjük.

Ezt főképpen az akadályozta, hogy nem érvényesült a társadalmi együttélés maximája. Az, hogy az én szabadságom alapja nem a te korlátozásod, hanem a te szabadságod. Amire pedig szép történelmi példát adott Zrínyi Miklós, a katolikus horvát bán az 1650-es évek egyik országgyűlésén. A protestánsok a vallási sérelmeikről beszéltek, mire ő így szót hozzá: „A ti hitetek nem az én hitem. De a ti szabadságotok az én szabadságom.” Ez a társaslélek „alsó határa” Karácsony szerint, vagyis a szabadság létminimuma.

[[paginate]]

A társaslélek „felső határa” pedig a pneumatikus életérzés, a vallás. A mellérendelésnek a lényege az, hogy „Én, a pap, bizonyságot teszek a transzcendens, nem látható dolgokról, Te pedig ezt a bizonyságtételemet elfogadod.” De a mellérendelésnek a végső keresztyén lényege az, hogy Isten megteremtette az emberré válásával a társasviszony alapját. Karácsony itt Karl Barth teológiájával került összhangba.

A nagy székely mesemondónak, Benedek Eleknek a kisbaconi sírfelirata a mellérendelésnek ezt a kiindulópontját így foglalja össze.

„Jézus tanítvány voltam, / Gyerekekhez lehajoltam. / A szívemhez felemeltem /Szeretetre így neveltem.”

Spinoza misztikája a világ etikai alapjaival nagy hatással volt Karácsonyra, ám ő ezt a rendet nem racionálisnak és nem személytelennek tekintette.

Nem olyannak, mint ami „geometriai módon bizonyítható”, hanem isteninek. Mert úgy abszolút, hogy egyszersmind személyre szóló is. Metafizikájának az alapmondata ezért így hangzik: „Az ember a világban sub specie aeternitatis létező” (A könyvek lelke, 68.). Ebben a megközelítésben pedig a három kanti alapkategória tovább alakul. A határtalanból végtelen, az időtlenből örökkévaló, a megfoghatatlanból pedig csoda lesz. Ezáltal a misztikus tétlenség utat nyit a tetteknek. Mert ebben a gyökereinél fogva transzcendens világban már megtalálhatja a szerepét a „gyakorlati ész” is a maga közvetlen vonatkozásaiban. Anélkül, hogy elveszne a „végtelen” megragadásának a racionalista kényszerében. Karácsony e ponton közvetlenül érintkezik másik nagy dialogikus gondolkodónkkal, Szabó Lajossal, akinek így hangzik az Isten-bizonyítéka: „Isten nem bizonyítható, mert a léte és a feltételezése minden biztonságnak és bizonyításnak a végső alapja” (Szabó L.: A hit logikája, 26.).

A nagy francia forradalom konventjéről mondták ironikusan, hogy „háromszáz metafizikus gyülekezete”. Ami azért oly nagy baj, mivel ezek a metafizikai kiindulópontok sehogyan sem találkoztak egymással, viszont mindegyik abszolút érvényűnek tekintette magát. Végezetül nem volt más lehetőség a fejekben lévő különbségek kiegyenlítésre, mint a guillotine. Kissé szélsőséges példa ez az alárendelésben rejlő problémára, ám úgy tűnik, most egy effélével került szembe maga a nyugati civilizáció egésze. Mivelhogy szembekerült az emancipálódó más kultúrákkal, amelyek számára az európai gondolkodási mód absztrakt rendező elvei érdektelenek. (Az egykori japán Kiotói Iskola kivételével aligha van más nem-nyugati, akit érdekelt volna a nyugati filozófia.) A szervezés, a technika, az igen. Így alapjában véve megértés sem jöhetne létre még akkor sem, hogyha a politikai és gazdasági erők nem próbálnák a hatalmukat minden áron másokra erőltetni, egyébként egyre hiábavalóbban.

Kontra György, aki ezt még jókor felismerte, itt találta meg a mellérendelés nélkülözhetetlenségét, s ezzel együtt Karácsony filozófiájának a korszerűségét is (Kontra: Karácsony Sándor, a nagyhírű professzor, Bp. 2003, 158.o.): „Miként lehetne a jövő filozófusa egy olyan szerző, akinek utolsó sorai 1948-ban láttak nyomdafestéket? Miként lehetne az, aki szinte kizárólag csak magyarul írt? (…) Miként lehetne az, aki a mindinkább egy glóbusszá összeolvadó emberiségből csak Európát ismerte? Valamennyi kérdésre bízvást válaszolhatnánk, hogy sehogy. Pedig az, és az is lesz. Akkor is, ha már rég nem ír, ha úgyszólván csak magyarul jelentek meg könyvei, ha a magyar nyelven író filozófusok sem ismerik.(…) Az lesz, mert Távol-Keleten, Indiában, Afrikában, Amerikában, Európában, sőt még magyar földön is fel fogják ismerni azt az igényt, amelyből a filozófiája sarjadt. Lehet, hogy nem fogják ismerni a nevét, de azon fognak munkálkodni, hogy ténylegesen, szellemileg is felszabaduljanak, hogy valódi autonómiához jusson a felnövekvő nemzedékek sora, hogy az emberiség életérzése egyetemes bölcsességgé rendeződjék. Az euramerikai filozófiának is meg kell végre találnia a kapcsolatot az emberiség nagyobb részének nyugodt szemlélődéséhez és nyugtalan megújulási szándékához:” Mi, magyarok, amellett, hogy némi jártasságot szereztünk a nyugati gondolkodásmódban, nyelvünkkel  együtt megőriztük egyúttal  azt a másféle alapunkat is, amely a közvetlen megértésre, a társas relációra támaszkodik. Ez lehet, ami a megértésnek legalább a minimumát megteremtheti. (Nietzsche nyomán a nyelvész Kádár György vázolta fel ennek a lehetőségét „Egy lehetséges urali filozófia” címmel. Bp. 2008.) Függetlenül attól, hogy mi magyarok, vagy a mi 20. századi mértékadó gondolkodóink kapnak-e vagy sem szerepet ebben, Kontra György szerint a mellérendelés elve az egész emberiség közös nyelvének, azaz közös szimbólumrendjének az alapja lehet. A kiindulási pontja pedig a nyilvánvaló ontológiai egység – az élő emberé, a természeté, és a teremtett világnak a rendjéé – amit csak egységként lehet megőrizni.

Miklóssy Endre

Hasonló anyagaink

Taoista kereszténység

A nyugati kereszténységnek van mit megfontolnia ebből az ősi kínai gondolkodásból kinőtt immanens, világközeli, ám egyszersmind evangélium-közeli teológiából- Miklóssy Endre tanulmánya.

A református karakter

Békési Sándor írása a keresztyénségen belül a református ember karakterjegyeit kívánja csokorba szedni.