Olvasom jeles kollégáim Káel Csaba új filmjéről írt kritikáit a magyar sajtóban és egy egészen izgalmas kép rajzolódik ki elém. Balról először mindig Káel állami, filmbiztosi pozíciója tűnik fel. Vele kapcsolatosan először a meg nem született filmekről, a meg nem kapott pénzekről írnak. Majd, miután valamennyi olvasó fejére gondosan felhelyezték ezt a szemüveget, akkor szólnak az éppen aktuális alkotásról, most például a Magyar menyegzőről. Ha átnézünk jobbra, akkor mindebből természetesen semmi nem látszik, hiszen – kimondva, vagy kimondatlanul – is ott az ukáz: a magyar film „feltámadását”, a kultúrharcot meg kell süvegelni, a jóváhagyott, elkészült, támogatott filmek pozitívumait ki kell emelni, negatívumait lehetőleg el kell kenni. Ebben sincs semmi meglepő, aki olvas ma újságot Magyarországon, az tisztában van ezzel.

Amiről viszont kritikusi mivoltunkban gyakran elfelejtkezünk az az, hogy az egyszeri mozilátogatók többségét vélhetően vajmi keveset érdekli az állami kultúrharc, a pénzek elosztása, vagy éppen a ki készíthet filmet ma Magyarországon és ki nem, kérdéskör. Ezt tarthatjuk szomorúnak, vagy épp jónak, ettől még így van. Az egyszeri mozilátogató – véletlenül sem lebecsülve ezzel senkit – azért érkezik a moziba, mert szórakozni szeretne. Eltölteni egy kellemes estét, kikapcsolni, kiszakadni a mindennapi valóságából, nevetni, sírni, izgulni, belehelyezkedni valaki más életébe és történetébe.

[[paginate]]

Káel Csaba Magyar menyegzője pedig ennek az elvárásnak tökéletesen megfelel. Adott két, jóvágású legény a nyolcvanas évek Budapestjén, akik a Nyugatról és rock bandájuk felemelkedéséről álmodnak. A cél érdekében beindul a seftelés, aminek a vége az lesz, hogy Péternek (Kovács Tamás) el kellene vennie feleségül András (Kövesi Zsombor) unokatestvérét Katit (Törőcsik Franciska). A két fiatal Kati húgának esküvőjére Kolozsvárra utazik, ahol aztán megharcolnak a hírhedt román securitate helyi képviselőjével, megisznak fejenként nagyjából két liter pálinkát, letáncolják a csillagokat az égről és közben még a névházasság is átalakul valami többé. Mindeközben a magyar filmtörténet egyik legnagyobbjához, a Körhintához hasonlóan itt is szinte mindenki táncol, amikor pedig vagy a tánccal, vagy a párbeszédekkel telítődnénk, a rendező érzékenyen átterel bennünket egy másik jelenetbe.

Kiemelném a református kötődést is, hiszen a házasságkötést bemutató jelenetek egy gyönyörű, apró, kalotaszegi, falusi templomban kezdődnek. Valódi lelkész, valódi liturgia, valódi, kissé hamiskás orgona. Mindezektől pedig Káel filmje ismeretlenül is ismerőssé válik nagyon sokak számára. Nem teljesen értjük, hogy miért, de gyakran mosolygunk, a moziból kijőve pedig elfog sokunkat az érzés: de jó lenne ebben a hagyományokkal átszőtt – igaz, korántsem veszélytelen, vagy kényelmes, de mégis a mainál talán sokkal emberibb – világban élni, létezni, felnőni, házasodni, gyermeket vállalni. Egy kötelességekkel és határokkal átszőtt világban, amelyben, bár nem egyszerű létezni, ha baj van, ez a világ mégis megtartja az embert.

[[paginate]]

Arról már nem is beszélve, hogy az elmúlt néhány év magyar kultúrfilmjeivel ellentétben, a Magyar menyegző esetében nem tudunk olyan jelenetet felsorolni, ami miatt elfogna bennünket a szekunder szégyenérzet, ami miatt kényelmetlenül fészkelődnénk a székünkben. A karakterek élnek, a színészek – bár nem emelkednek elképesztő magaslatokba – nem sablonosak, nem kínos a játékuk. Az operatőri munka sem fárad el a film végére, valahogy nem unjuk meg a tízedik táncjelenetet sem. A Magyar menyegző egy csodálatos, üdítő másfél órás örömmozi táncról, szerelemről, fiatalságról és a gondtalanság felelősségbe fordulásáról. Óda a tánchoz, a táncházmozgalomhoz, Erdélyhez, az erdélyi magyarsághoz és a kalotaszegi kultúrához. Mindezek miatt pedig állami pénzek ide, MOL támogatás oda, ezt a filmet csak ajánlani lehet.

Azt persze tegyük hozzá, hogy bár néhányan nagyon szeretnék belelátni a Körhinta-párhuzamot (ahogy Fábri filmje a téeszesítést propagálta, állította be punknak, addig egyesek szerint a Magyar menyegző a néptáncolással teszi ugyanezt ma), véleményem szerint ez sületlenség. A Magyar menyegzőt megnézve nem fognak a fiatalok rögtön táncházba rohanni, de ez nem baj. Káel filmje nem tökéletes. Az elmúlt időszak magyar kultúrateremtő filmjei közül azonban kiemelkedik. Nem akar olyan sokat mondani, mint elődei, nem is akar olyan extrán kinézni, mint korábbi társai. Egyszerűen csak el akarja mondani: táncolni jó, még akkor is, ha néha nehéz.

Szücs Péter