Amikor az idén 97 éves, korszakformáló német teológust, a remény teológiájának és etikájának megalkotóját, Jürgen Moltmannt interjúra kértem a Confessio számára, több meglepetés is ért. Az első, hogy a már beszélni nehezen tudó, világszerte ismert tudós szálkás betűkkel, bizonyára reszkető kézzel aláírt levelét igenlő válaszával postafordultával megküldte. Nem kellett hetekig vagy mindhiába várni válaszára. Ahogy az manapság egyre gyakrabban megesik. Aller Achtung! – minden tisztelet az övé. Aztán amint két hét múlva megjöttek válaszai az interjúkérdésekre, a postai küldeményben válaszai mellett könyvajándék is volt, dedikációval. Ez a könyv, amit Tübingenben, 2019. húsvétján fejezett be. Nem véletlenül jegyezte le ezt a dátumot. Hiszen esszéformában, sűrű lábjegyzetek pókhálóját kerülve, áttekinthető gondolati egységekben, világos gondolatvezetéssel komponálta meg 109 oldalon munkáját. Öt fejezetben. Két fontos kérdésről: van-e élet a halál után? – Örök élet – miről is van szó? (I. fejezet). Jézus Krisztus feltámadása (II. fejezet). Felébredésünk a halál órájában (III. fejezet). Az élő lélek meghalása és felébredése (IV. fejezet). Feltámadás: a teremtetlen fény tündököl föl a sötétség közepén (V. fejezet). Mindent sajátos, moltmanni látószög-csavarintással, a bibliás hit látószögéből, de régi és igaz megállapításokat is újrafogalmazva. Nyelvileg tiszta, mai stílusba öltöztetve.

Esszékötete céljaként már az előszóban nyilvánvalóvá teszi: nem akart egyfajta ars moriendi-t írni, felkészítést a meghalásra, a személyes elmúlásra, hanem éppen ellenkezőleg: ars resurgendi-t alktott, felkészítést az örök életre a feltámadás hitével. Az ars moriendi, a meghalás egyetlenszerűen, megismételhetetlenül történik meg velünk, ezért erről nem tudunk írni. De az ars resurgendi egész életünk folyamatában jelen lehet, megy végbe. Minden új kezdet egy kis „feltámadás”. „Esszémmel vigasztalást és reményt szeretnék nyújtani és bizonyosságot azoknak, akik gyászistentiszteleten vesznek részt”.

[[paginate]]

Ezek után joggal kérdezhetjük: mi az az erős motívum, ami ennek az esszékötetnek a megírására késztette a hívő protestáns teológust? A remény teológiájának (1964) megírása után gyakran foglalkozott számos kötetében Krisztus feltámadásának jelentőségével, valamint az örök életbe vetett reménység támogató erejével. 1995-ben írta meg azt a kis könyvecskét, aminek a címe: „Minden végben kezdet rejtőzik – kis reménységtan”. Majd szeretett felesége, Elisabeth Moltmann-Wendel 2016-ban bekövetkezett elmenetével „megváltozott a látószögem. Egyszerre minden személyes kérdésemmé vált. Kényszerítve éreztem magam, hogy teológiailag még egyszer mindent újra átgondoljak” (7). Az is figyelemre méltó, ahogyan a kötet írásakor 94 éves teológus, a Szentlélek örök diákja, vall: „Megpróbáltam újra tanulni, hogy mi is a gyász, miként azt is próbáltam újra megérteni, mi az a közös öröm, ami soha el nem múlik. Miként azt is átgondoltam, elképzeltem, miként is néz majd ki az egész megélt élet felébredése a meghalás után. Mert mi szó szerint bele-halunk a feltámadásba” (8). Moltmann kötete biztatás az életre a halál valóságával szemben, abból a bibliai és lelki teljességdimenzióból, ami most még csak rész szerint van bennünk, de aminek beteljesülésére hívő szívvel várunk.

A személyes hangvételű, számos énekidézettel, költeményrészlettel levegőssé, olvasmányossá tett értekezés elején két fontos kérdés áll: van-e élet a halál után? – Örök élet – miről is van szó? (9-13). Különbséget tesz a megtapasztalható haldoklás és a halál között, amit mindig csak másoknál tapasztalunk meg. „A saját haldoklásunkról van tapasztalatunk, a saját halálunkról nem” (9). Az örök élet kifejezés helyett „az örök elevenség” (11) kifejezést vezeti be, ami alatt a „lehető legintenzívebb átélést” érti (12).

Jézus Krisztus feltámadása (15-39) a tanítványok megfeszített reményével, a világba vetett megrendült bizalmukkal és a sírnál átérzett rémületükkel kezdődik (15, 17). A Feltámadottal történt találkozások során a tanítványok felfedezik Jézus Krisztus feltámadásának a valóságát, ami nem valamiféle újraélesztés (reanimáció) következménye, hanem a halál tényleges és valós legyőzésének tényszerű következménye. Moltmann gyönyörűen vall a feltámadott Krisztus személyes és világtörténelmi jelentőségéről: „A feltámadott Krisztus lett a keresztyének protestáló ereje az istentelen hatalmak és hatalmasságok ellen, amelyek halálos veszélyt jelentenek az emberiség és a föld számára. A halál világrendjébe vetett bizalom összezavarodott, s Őbenne átváltozik az új teremtés ünnepévé” (26).

Jézus elhagyatottsága a kereszten azt is jelenti, hogy Ő velünk van a mi istentelenségeink és elhagyatottságaink pillanataiban is, ezért halálát nem csak gonosz erők büntető sorsjátékának értelmezzük, hanem a legerősebb isteni szolidaritás megvalósulásának látjuk (30).

[[paginate]]

Leginkább sajátosan jelenik meg a moltmanni hangszerelés a Felébredésünk a halál órájában (41-59) feliratú fejezetben. Úgy véli, hogy a feltámadás már a halál pillanatában elkezdődik. Sőt így fogalmaz: már a temetéskor tudnunk kell, hogy „az elhunyt lelke már feltámadt, felébredt” (42). Így a halál órája egybeesik az utolsó nappal, az önismeret beteljesülésével. Úgy gondolja, hogy halála után az ember szembesül élete teljes igazságával, s ez saját bírájává teszi őt (49). Az embert Isten és Jézus Krisztus elfogadása, közössége egészíti ki (50kk).

A meghalással és az élő lélekké ébredéssel foglalkozó IV. részben (61-91) megpróbálja a menny és a föld kettősségét áthidalni, mivel „Isten Országában a menny és a föld áthatják egymást. Isten örömében érint meg minket a föld és nyílik meg előttünk a menny. A menny földivé, a föld mennyeivé változik” (64). A keresztyén emberképet nem a lélek és test kettőssége jellemzi, hanem a léleknek az életerő elvével és működésével történő azonosítása (70). Az emberi élet Istentől történő körül ölelése, Isten-környezetünk (Gottesumgebung) megmarad. Ebben az Isten-környezetben megmarad élettörténetünk is (84).

Végül a kötet a fényről és a sötétségről szóló elmélkedéssel zárul (93-107). Az élet fénye a halál sötétségével áll szemben (94-98). Az örök halált úgy képzeli el, hogy „Isten kivonul a teremtett világból” (100). Viszont a feltámadás láthatóvá teszi a nem teremtett fényt a sötétség közepén, s eloszlatja azt, „amíg aztán teljesen beleállunk és benne maradunk a fényben” (107).

A szerző érvelése során a bibliai helyek mellett sokak gondolatát is felhozza. Idézeteket Bonhoeffertől, Hermann Hessetől, Luise Kaschnitztól, természetesen a reformátoroktól, Jörg Zinktől, az ortodox liturgiából, természettudósoktól. Tágas gondolati párhuzamaiból II. János Pál és más felekezetek teológusai sem maradhatnak ki. Esszéje így valójában vallomás, doxológia arról és annak az Istennek, s az Úr Jézus Krisztusnak, Aki a Szentlélek által élethordozó Isten-környezetünkké válhat hit által – s mi Őbenne lehetünk a még rejtett, szent titkok látóivá. Így a földi vég nagy mennyei többletek kezdetévé lehet, lesz számunkra…

Békefy Lajos