Zombor Nyugat-Bácska szellemi-gazdasági-közigazgatási központja évszázadok óta. A török idők után változott meg jelentősen lakosságának összetétele, multikulturális jellegűvé vált a város. Fényes Elek Pesten 1851-ben megjelent Magyarországi geographiai szótárában azt írja róla, hogy királyi város, a szerb vajdasághoz tartozó Bács vármegyében kies rónaságon terül el. Tágas a határa, 42 322 holdra terjed ki. Az 1844-es számbavételkor 21 647 lélekből álló népessége 3159 házban lakott. Fő foglalkozása a mezőgazdaság, mindennemű kézművesség űzése, a kereskedés különösen gabonával és szarvasmarhával. Felekezeti megoszlása: 4948 katolikus, 45 zsidó, 9 ágostai, 12 református. „Nyelvet illetőleg legtöbben vannak a szerbek, aztán németek s végre magyarok.” Ez az az időszak, amikor a városban megjelennek az első reformátusok.

A zombori református egyházközség történetét taglaló kötet első részében Szternagy László a református lakosság megjelenését szintén a 19. századra datálja. Igazából a történelem viharai megsemmisítették azokat a forrásokat, melyek az egyházközség megalakulásának pontos idejét feltárták volna. A szerző úgy véli, hogy a 19. század elején már minden bizonyossággal létezett Zomborban református gyülekezet, melynek tagjai az ide települt tisztviselők, valamint a falvakból beszivárgó iparosok köréből kerültek ki. Báthory Gábor református püspök az 1816 és 1819 között lefolytatott vizitációja során Zomborba is ellátogatott, amely bizonyítja a református közösség meglétét. Szász Károly egyházmegyei látogatása során 1893-ban tartott vizitációt Zomborban.

[[paginate]]

Naplójából kiderült, hogy hitsorsosainak pontos összeírása még nem készült el. Voltak vagy kétszázan. Ósziváchoz csatlakoztak, ahova 1786-ban 135 protestáns német család települt be, s 1796 óta településrészüket Újszivácként tartották nyilván. Templomuk és állandó lelkészük lett. A zombori gyülekezet 1879-ben ennek a közösségnek volt leányegyháza. 1891-től egyházjogilag már Pacsérhoz tartozott. Templomuk még nem volt, bérelt házban, majd az evangélikusok templomában tartották istentiszteleteiket. A református közösség 1910-ben három telket vásárolt, amelyre az isteni hajlékot kívánták felemelni. Először imaházat építettek, majd jóval később bővítették, és 1954-ben 15 méter magas tornyot emeltek mellé. Az adományok, a hívek vállalása, örökül hagyása révén beszereztek egy harangot, melyet falábra szereltek, hogy imára hívják híveiket. A lelkészlakot alkalmassá tették, hogy ne csak beszolgáló lelkészek, hanem állandóan Zomborban lakók irányítsák a hitéletet.

Nemcsak a Délvidék lakosságának életében, hanem a zombori református egyházközség mindennapjaiban is tragikus változást idézett elő a trianoni békediktátum. A lakosság és a terület új államalakulat, a Szerb−Szlovén−Horvát Királyság tartozéka lett. Ennek következtében a Dunamelléki Egyházkerület irányába megszakadtak a kapcsolatok. A Délvidéken élő maroknyi reformátusság kénytelen volt saját kezébe venni sorsát. Zomborban 1922. augusztus 21−22-én megalakult a Jugoszláviai Országos Református Egyház. Püspököt választottak Ágoston Sándor bácsfeketehegyi lelkész személyében. Klepp Péter, a torzsai lelkész főesperes lett, Kontra János csúzai lelkész pedig Alsóbaranya−Bácska és Szlavónia főesperesi tisztségét kapta meg.

[[paginate]]

A fejezet szerzője, Szternagy László részletesen beszámol, megmaradt dokumentumokkal igazolja azt a küzdelmet, melyet a református kis közösség tett megmaradásáért és egyházi javainak megtartásáért. A második világháborúban kifosztották mind a templomot, mind a lelkészlakot. Mindent újra kellett kezdeni – amint fogalmaz. Ahogy 1944 előtt és utána is azonban a hívek mindenkor készek voltak áldozatot hozni egyházukért. A hívek létszámával kapcsolatban azt a megállapítást teszi, hogy az 1900-as népszámlálás alapján Zomborban a református gyülekezet a pravoszláv és a római katolikus felekezet után a legnépesebb volt. Azóta azonban folyamatosan fogyott lélekszáma, akár a városé, amely 2011-ben még 47 623  főt tett ki, 2022-ben azonban csak 41 814 lélekből állt. A fogyást a külföldre költözések, az asszimiláció, valamint a délszláv háború miatt külföldre távozók is elősegítették. A gyülekezet helyzetét súlyosbította, hogy 2009-ben pásztor nélkül maradt: váratlanul elhunyt Békássy Andor Bács lelkipásztor. Helye azóta is üresen áll.

Szternagy László történelmi összegezését ekképpen jellemzi: „Dicső múlt, szomorú jelen és bizonytalan jövő, de reméljük, hogy mint annyiszor a történelem folyamán, a közösség megújul, mint a főnixmadár.”

Az eklézsiatörténet második részének szerzője dr. Békássy N. Albert, aki gyermekkorában, 1945-ben került Zomborba és a református lelkészlakba, ahol édesapja állt a gyülekezet élén. Alsóbb és középiskolai tanulmányait a városban végezte, majd orvosi stúdiumokat folytatott Fiuméban. Jugoszláviát 1976-ban hagyta el, Svédországba költözött, ahol a Lundi Gyernekklinika vezető főorvosa lett. Szakterülete a csontvelő-transzplantáció, s egész Európa területén a legismertebb szaktekintély lett. Református gyökerei miatt orvosi hivatása mellett szívén hordozta mind a délvidéki, mind a nyugat-európai reformátusság sorsát. Hosszú évekig kiemelkedően tevékenykedett a svédországi protestáns közösségért is. Három és fél évtizeden keresztül fáradozott a nyugat-európai és a Magyar Református Egyház közötti kapcsolatok elmélyítéséért.

[[paginate]]

A könyv második fejezete a „150 éves jubileumi ünnepély és állagmegóvás” címet kapta. Az olvasó azt hinné, hogy a dolgozat gerincét a zombori gyülekezet fennállásának évfordulója és épületeinek állagmegóvása alkotja. Erről is ír, de a reformátusság és a kis létszámú délvidéki hittestvéreik sorsáról, a történelem által gyakorolt ráhatásról is bőven szól. Hogy mennyire tényszerű e témában a megszólalása, azt a következő mondata jelzi: „Ahol magyarok élnek, ott reformátusok is akadnak, és fordítva is igaz: aki református a Kárpát-medencében, az valószínűleg magyar nemzetiségű.” A fogyatkozást szemlélve szomorúan állapítja meg, hogy a Délvidéken még az 1910-es népszámláláskor 65 ezer reformátust írtak össze, akinek lelki gondozását 51 lelkész végezte. A kötet megjelenése idején Szerbiában, a tagállamaira hullott Jugoszlávia egyik volt tagköztársaságában a maradék reformátusokat a Szerbiai Református Keresztyén Egyház gyűjti egybe a bácskai és a bánáti egyházmegyében, létszámuk sorvadó, „becsült adatok alapján olyan tizenkétezer hívő alig tucatnyi lelkésszel”.

Teret szentel az első fejezetben már részben ismertetett történelmi eseményeknek, a trianoni békediktátumnak, a reformátusság és egyháza életösztönének, hogy az új, délszláv alakulatban is létrehozzák a megmaradást jelentő egyházi szervezetüket. A Délvidék 1941-től 1944-ig visszatért az anyaországhoz. Ez idő alatt dr. Ravasz László püspök, az Egyetemes Konvent lelkészi elnöke kétszer járt Zomborban. Ez után újból fordult a történelem kereke: Zombor Jugoszlávia része lett, s az impériumváltozás emberi életeket és anyagi veszteségeket hozott magával. Lelkészek is áldozatul estek a megtorlásnak. A zombori gyülekezet főgondnoka is dr. Hettesheimer Imre a leszámolás áldozata lett.

Az ezredforduló tája sem hozta el a hitélet felvirágzását, a gyülekezet létszámának gyarapodását. A nyugatra költözés, a délszláv háború elől menekülők, az elöregedés – a már korábban is emlegetett okok − miatt apadt a maroknyi gyülekezet. Ennek ellenére az összefogás és áldozatkészség gyümölcsöt termett. A lehetőségekhez mérten megújult a templom meg a többi egyházi építmény, amelyről pontos kimutatás készült, és ezeket az erőfeszítéseket számos fotó dokumentálja.

[[paginate]]

A kötet zárófejezetének, melynek címe A zombori református eklézsiáról, szerzője szintén a 2025-ben elhunyt dr. Békássy N. Albert. Történelmi áttekintésében a délvidéki reformátusság sorsát és hitéletét elemzi. Külön alfejezetet szentel édesapjának, Békássy Zoltán (1910−1999) nagytiszteletű úrnak, aki Zombor református lelkésze volt 1945-től haláláig. Tanulmányait a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben fejezte be. A Bácskai Egyházmegyében fontos tisztséget töltött be, esperes volt. Élethivatásnak tekintette, hogy szolgálja református közösségét. Házasságából három gyermek született, Nándor Albert, Andor Bács és Zoltán Gáspár. Közülük Békássy Andor Bács követte édesapját a lelkészi hivatásban, de a másik két fia is felnőtt korban ott szolgálta a református közösségeket, ahol éppen élt. A szerzőnek sikerült összeállítania a zombori református egyházközségben szolgáló lelkészek névsorát 1885-től 2019-ig. Többüknek életrajzi adatait is közli. Táblázatából kitűnik, hogy többnyire beszolgáló lelkipásztorok voltak a gyülekezet gondozói. Ha több helyben lakó lett volna közülük, mint Békássy Zoltán, aki 46 esztendeig vagy fia, Békássy Andor Bács, aki 18 évig élt együtt híveivel, a közösségépítés talán hatékonyabb lehetett volna, és az állandó jelenlét a fogyatkozás elleni szérum lehetett volna.

A könyv látlelete annak, hogyan lehet kisebbségben megélni a hitet, miképpen lehet egy református egyházközséget erőn felül is életben tartani. De kimondatlanul az a segélyhang is kihallatszik belőle, hogy aki tud, segítsen a megmaradásért, az identitás megőrzéséért folytatott küzdelemben.

Lábadi Károly