A reformáció éve nem múlhat el Rotterdami Erasmus említése nélkül! Jóllehet számunkra Erasmus sokszor éppen a reformáció ellentétét jelenti, ennek oka nyilván Luther Márton vitája a humanista tudóssal. Ebben az esetben is érdekes megvizsgálnunk: mi az, amit Luther ellenzett, vagy mi az, amivel Erasmus nem értett egyet, hogy magát a reformációt jobban érthessük meg. S eközben nyilván lesznek meglepetéseink…

Magyarországon az Erasmusszal foglalkozók leginkább Robert Stupperich könyvét használták eddig (Erasmus von Rotterdam und seine Welt, Berlin/New York: W. de Gruyter, 1977), teljes joggal, hiszen a tudományos vitákat és a teológiai teljesítményt ez a könyv nagyon jól tárgyalja. Christine Christ-von Wedel, a svájci reformáció-kutató intézet munkatársa, már Erasmus munkásságából doktorált a baseli egyetemen, s ezúttal inkább egy könnyebb, olvasmányos munkát akart a kezünkbe adni. Ez sikerült is; mindazáltal az olvasó óhatatlanul is a XVI. század tudományos vitáinak a kereszttüzében találja magát, s talán csak akkor érti meg igazán a könyvet, ha hozzáolvas a számára még ismeretlen részletekhez – mondom mindezt annak ellenére, hogy a könyv maga jó, közérthető stílusban tárja elő az ismereteket.

Kifejezetten érdekes annak taglalása, hogy Erasmus hogyan kezeli saját származását. Köztudott, hogy egy pap törvénytelen gyermeke volt. Christ-von Wedel kifejti, hogy ez egyáltalán nem volt kivétel abban a korban, s „fattyúnak” lenni semmiként sem jelentette azt, hogy ki lett volna valaki taszítva a társadalomból: e sors vállalása mellett is sok (egyfajta középkori „second career”) lehetősége volt bárkinek! Erasmus azonban ezt a tényt egészen másként állítja be: arról beszél, hogy szülei szerelemben éltek együtt, ámde a házasságot nem engedélyezték nekik, s ezért nem házasodhattak össze. A szépséghibája ennek a bemutatásnak csupán az, hogy ez esetben Erasmusnak kellett volna lenni az első, sőt egyetlen gyermeknek; ő azonban már a második volt… A valóság tehát kicsit más; s nyilván ez a sajátos tapasztalat vezette Erasmust arra, hogy bár ő maga soha nem nősült meg, mégis a reformációhoz egészen hasonló nézeteket valljon a házasságról. Különbség persze az, hogy ő mégis kitart a házasság szentsége mellett; ugyanakkor viszont kora római-katolikus nézetét hevesen ostorozza, miszerint a cölibátus magasabb rendű lenne a házasságnál.

[[paginate]]

A fiatal Erasmus tanulmányai során egészen kimagasló emlékezőképességről és feltűnő tanulási vágyról tett tanúbizonyságot. Számunkra kifejezetten érdekes, hogy ugyanabba a Collège Montaigue-be járt, mint később Kálvin János (és Loyolai Ignác is). Kálvin az itt szerzett tapasztalatairól hallgat (ezt talán túlzás úgy értelmezni a szerző részéről, hogy Kálvin ott jól érezte volna magát); Erasmus azonban határozottan ellenzi az iskola rigid tanítási módszereit. Talán ez lehetett az oka annak, hogy olyan sokszor és olyan sikerrel fordult az oktatásügy felé. Ő maga így ír ekkor: „Vannak diákok, akiket ütlegekkel nem lehet nevelni, még ha halálra is verjük őket. Viszont baráti tanácsokkal könnyen jó útra téríthetjük őket”. Szülei halála után (1484) kolostorba vonul Erasmus, ami számára – csakúgy mint Luther számára – hosszú távon azonban elviselhetetlenné válik.

A könyv bizonnyal helyesen véli, ha úgy látja, hogy Erasmus angliai, majd itáliai tanulmányai jelentették a legfontosabbat tudóssá válásában. Ezzel együtt nagy műve a többször is megjelent Adagia (1499, 1508), voltaképpen egy gyűjtemény az ókori bölcs mondásokból, amelyek aztán európai szállóigékké is váltak, olyan nagy hatásuk lett. Ez a mű már tipikus a késő reneszánsz és humanista műveltségre: a régi források kutatása, azokból való tanulás, ill. a modern európai nyelvek ápolása azáltal, hogy a régi bölcs mondásokat anyanyelvi fordításokban is visszaadták.

Köztudott, hogy Erasmus második itáliai útja során (1506 és 1509 között) a teológiai doktori fokozatot is megszerezte. 1514-ben Baselban telepedett le, s a Frobenius-kiadónál megjelentette 1516-ban a görög Újszövetséget – azt a szöveget, amelyet mi „textus receptus”-ként szoktunk manapság emlegetni. Hogyan lehet az, hogy egy ilyen életút nem vezetett a reformációhoz? Hiszen már korábban, még amikor barátjánál, Morus Tamásnál időzött Angliában, megírta az Encomium moriae (A balgaság dicsérete) c. szatíráját, amelyben alaposan előtárta, mi mindent lehet kritizálni kora európai kultúrájában! A szarkazmussal előtárt kritika azonban nála kifejezetten nevelési célt szolgál; az erőteljes beavatkozástól Erasmus irtózik! S kérdezhetjük is: vajon mi lett volna Európából, ha nem Luther reformációja, hanem Erasmus nevelő szándékú kritikája érvényesül – az ilyen kérdés azonban nem a történész kérdése! Az bizonyos, hogy Erasmus óriási tekintélyre tesz szert egész Európában, s a pápától a császárig mindenki elismeri; ugyanakkor persze mindvégig a heretikusoktól elhatárolódás keskeny útját kellett járnia. Amikor Bölcs Frigyes Erasmus véleményét kéri ki Luther kapcsán, Erasmus nem habozik kinyilvánítani: Luthernek igaza van, de hozzáfűzi: radikális kiállása veszélyt is jelenthet. A radikalizálódástól mind Luthert (főként Melanchthonon keresztül), mind Zwinglit óvta – ám hiába. S ekkor jön a szakítás: 1524-ben Eramus megírja a szabad akaratról könyvét (De libero arbitrio), amit szívesen értünk úgy ma, mint a lutheri elvek közelítését a humanista elvekhez. A bűnös ember és a megigazulás kérdését Erasmus kifejezetten nevelési képpel magyarázza: egy járni tanuló gyermek egy gyümölcsöt akar elérni, de útközben mindig elesik; szerető édesapja azonban mindig felemeli őt, s így el is éri a gyümölcsöt. Nyilván nem tudunk tökéletesek lenni; de az Atya segítségével azt az eredményt érjük el, mint ha azok lennénk. Ez a kép jó érthető az emberi szabadságot mindennél többre értékelő humanisták körében is – Luther mennydörgése azonban, ami kizárólag Szentírás-értelmezéséből fakadt, véget vetett ennek.

[[paginate]]

Erasmus nyugtalanul látta, hogy Svájcban is (főként Zürichben és Thurgauban) radikalizálódás megy végbe; a baseli tanács többször kérte ki véleményét, ami mindig az események moderálása felé akarta terelni a város vezetőségét. Amikor azonban Baselben is megjelentek a képrombolók, akkor világossá válik számára: ez már nem az ő világa. Hiába kérleli Basel reformátora, Johannes Oecolompadius, elhagyja kedves városát, és a németországi Freiburgban telepedik le 1529-ben. Bár Luther diabolus incarnatusnak (testté lett ördögnek) nevezi, reformátorok között sok barátja van, de a pápa is kikéri tanácsát. Érdemes meghallgatni, mit mond Erasmus a pápának: „Olyan meggyőződések is lehetnek, amelyekkel kapcsolatban meg kell engedni az eltérő nézeteket anélkül, hogy ez megzavarná a keresztyénség békéjét. Jó lenne, ha a szektások számára meghagynánk azt a reménységet, hogy ők is elérhetnek valamit, ha követelésük helyes és méltányos.” Baselba mégis visszatért Erasmus 1535-ben – meghalni. Basel nagy reverenciával fogadta, hiszen mindvégig tisztelte Erasmust, sőt még a baseli Münsterben történő eltemetését is engedélyezik (amit egyébként a reformáció korában másnak megtiltottak). Örök talány: vajon találkozhatott Erasmus még 1536-ban Kálvin Jánossal, aki ekkor érkezett Straßburgból? Csak Kálvin későbbi viselkedéséből, írásaiból tudnánk következtetni erre, de a válasz ez esetben: nem. A nagy humanista utóhatása nem is annyira a református irányzatban érvényesült, hanem inkább majd a felvilágosodás kori enciklopédisták kedvelt szerzője lesz, akik sokat tanultak toleráns nézeteiből éppúgy, mint szarkasztikus stílusából.

Erasmus írásai gyakran próbálják humorral, nem ritkán szarkazmussal oldani a kor feszültségét – néha sikeresek voltak ezek a próbálkozások, néha nem. Portréja ezért a hangulatot is megpróbálja visszaadni: A. de Pury (aki felénk ismert teológus, de művészi vénája talán kevéssé ismeretes) egy-egy karikatúrával adja vissza főleg Luther és Erasmus kapcsolatát. Nehéz ezt könyvismertetés keretében tárgyalni; azért tegyünk mégis kísérletet! Az egyik képen például Luther Márton érkezik nagy bőrönddel a mennyországba, de legnagyobb meglepetésére Erasmus nyit kaput neki. „Micsoda, te itt vagy?” – így a meglepett Luther. „Gyere csak bátran, Márton, majd én bevezetlek az égiekhez!” – így Erasmus. Vagy egy másik alkalommal a két tudós beszélget. Luther: „Szilárd hittételekre van szükségünk!” Mire Erasmus: „Te csak úgy hiszed…” Ismét egy másik alkalommal beszélgetésük során megjelenik Leó pápa. Luther tombol: „Nem akarom látni őt!” – Mire Erasmus: „Látod, hogy mégis csak van szabad akaratod!” – Úgy tűnik, ezzel sikerült nem csak tartalmat közvetítenie a könyvnek, de valamit az Erasmus által gerjesztett hangulatból is megkapunk!

Karasszon István