Worship Symposium 2017 ‒ Élmények, tanulságok és teológiai reflexió

2017. január 26-28. között rendezték meg Grand Rapidsben (Michigan) a 2017-es Worship Symposiumot, amelyet magyarul talán Dicsőítő Konferenciának hívhatnánk, vagy mondhatnánk, hogy Konferencia az Isten-tiszteletről. Az alkalmat a Christian Reformed Church-höz (CRC) köthető Calvin College, illetve Calvin Institute for Christian Worship rendezte. Az első Worship Symposiumot a nyolcvanas évek végén hívták össze, azóta folyamatosan fejlődik, gazdagodik. A konferencián Kiss Sámson Endre református lelkipásztor képviselte egyházunkat.

(A Szerkesztőség)

Mit kezdjünk sírva vigadós magyar reformátusságunkkal? Mit adhat a szép az Istent dicsőítő embernek? Vajon mitől jó a liturgia? – a többi közt ezekre a kérdésekre adott választ az év eleji, Michiganben megrendezett Worship Symposium.

A dicsőítő találkozón több mint ezerhatszázan vettek részt, ebből száznál többen a világ különböző részeiről érkeztek, több mint negyven országból. A konferencia reggeli és esti istentiszteletet, választható szemináriumokat, kurzusokat, fórumbeszélgetéseket és előadásokat foglalt magába. Idén olyan világszerte elismert előadókat hallhattunk, mint N. T. Wright, Cornelius Plantinga, vagy Makoto Fujimura, míg zenészként közöttünk szolgált többek között Marty Haughen, Greg Scheer és Wendell Kimbraugh is.

„No, minden népek...”

Az első benyomás, amelyben a konferencia során egyszer sem csalódtam, az a szervezők felől tanúsított alázat volt. Nem azért hívtak meg a világ minden részéről vendégeket, hogy megmutassák, hogyan kell IGAZÁN Istent dicsérni. Nem az volt a cél, hogy az amerikai kultúrát, a pragmatikus megoldásokat, az általuk létre hozott anyagokat eladhassák. Vendéglátóink nyitottak, alázatosak voltak, és tanulni akartak a máshonnan érkezőktől. A konferencia néhány napja alatt nemcsak angolul, hanem spanyol, zulu, xhosa, indonéz nyelven is dicsértük Istent, sőt bizonyos alkalmakkor saját nyelvünkön. (A CRC-ben használt énekeskönyvben van olyan ének, ami magyarul is szerepel!)

 

Szívbe markoló volt eközben a világ más részein élő keresztyének kihívásaival is egészen közelről szembesülni. Anne Emil Zaki, egyiptomi hívő beszélt arról, hogy bár nem téríthetnek, a törvény nem tiltja, hogy válaszoljanak kérdésekre, ezért így tudnak bizonyságot tenni. Ez azt is jelentheti, hogy olyan emberrel osztják meg a hitüket, aki aztán felgyújt vagy felrobbant egy templomot. Egy ukrán lelkész, Andrej arról mesélt, hogy egy éve a háború miatt el kellett költözniük onnan, ahol a gyülekezetük volt, és amikor visszaköltözhettek, teljesen kifosztva találták az épületet, amit használtak, mert katonák használták egy évig. Most ételt osztanak, többek között azoknak a katonáknak is, akik annyi kárt okoztak nekik. Megkapó az a természetesség, ahogy ezekben a nehéz helyzetekben élő testvéreink kezelik kihívásaikat. Egyértelművé vált számunkra, hogy körülményeiktől függetlenül nem szűnnek meg Mesterüket követni és a missziói parancsot betölteni. A konferencia alatt megbizonyosodhattam róla, hogy a legtöbbet jelenleg az üldözött egyháztól tanulhatjuk arról, mit jelent Krisztust kompromisszum nélkül követni és hirdetni.


Forrás

[[paginate]]

A mi magyar, református hagyományainkat is fontos a globális egyház fényében látni – erősített meg a találkozó. A pártoskodás, beszűkült törzsi gondolkodás nem megengedhető, ha arra gondolunk, hogy Krisztus magához gyűjti az Ő népét – minden népből. Ha látjuk a többi nép és nemzetség értékét, abból nem az következik, hogy akkor a saját értékeinkről le kell mondanunk, és valami semleges, közös nevezőre kell jutnunk. Inkább arról van szó, hogy a többi nép értékeit meglátva felbátorodhatunk arra, hogy merítve a közös kincsekből is, mi mégis inkább a saját utunkat járjuk be, és azt tegyük hozzá a nagy Egyházhoz, amit csak mi tudunk. (Az argentinok örömteli dicséretét látva, vagy a hongkongiak szelíd, visszafogott énekét figyelve egyértelművé válik, hogy a mi karcosabb, súlyosabb, sírva vigadós énekeinknek is helye van Isten országában.)

A megváltottak éneke

A konferencia alatt az igehirdetések a Jelenések könyvének egyes fejezeteiről szóltak. A prédikációk egyik legkiemelkedőbb tanulsága az volt számomra, hogy Isten dicsőítése átvonul a bibliai narratíva egészén. Mózes, Dávid, Mária, Pál és a Jelenések könyvének fehér ruhába öltözött közössége is mind énekkel válaszolnak Isten szabadító munkájára. Isten népének éneke nem opcionális, esetleges, hanem Isten szabadító, megváltó munkájára adott természetes válasz.

Ebből a teológiai alapvetésből következik, hogy a gyülekezeti éneklés fontos kérdés. Mert aki megtapasztalja Isten szabadítását, az énekkel is ki akarja ezt fejezni. Ez a világegyetem rendje, ez Isten népének közös története: énekkel válaszolunk Isten megtapasztalására. Természetesen, az egész életünk kell, hogy Istent dicsérje, de ha ebben a nagyobb képben látjuk az Istent dicsérő ének szerepét, azt kell, hogy mondjuk: közösségi éneklésünk nem válhat énekelgetéssé, a liturgia réseiben használható töltőanyaggá, sőt, régi korok zenéit felelevenítő muzeális értéket közvetítő ereklyévé sem.

A gyülekezeti éneklésnek súlya van, hiszen az Isten dicsőségére, valóságára reagál, ezért komoly dolog Isten dicsérete. Ugyanakkor felszabadult, örömteli, spontán válasz is, mivel Isten szerető cselekvésében, szabadító munkájában gyökerezik. A gyülekezeti éneklés légkörének komoly, mély örömöt kell árasztania. Hogy C. S. Lewis-t némileg szabadon idézzük: a Menny komoly ügye az öröm („Joy is the serious business of Heaven”).

„Örök-új Szépség, jaj, későn kezdtelek szeretni!” (Augustinus)

A konferencia rengeteg alkalmat adott a gyönyörködésre. Nemcsak az istentiszteletek zenei részei nyújtottak kiemelkedő művészeti élményt, hanem a helyi galériában megtekinthető festmények, a mozdulatokkal és szavakkal elmondott imádságok, a jól megírt és átgondolt liturgiák is. A sok szépség a legtermészetesebb módon mutatott minden szépség forrására: Istenre. Az Amerikai szépség című film egyik gondolatát idézte ez elém:

„Egy olyan nap volt, amikor bármelyik percben leeshet a hó... és a levegő tele van elektromossággal... szinte hallani lehet. És ez a zacskó csak táncolt velem... mint egy kisgyerek, ha könyörög, hogy játssz vele. Tizenöt percen át. Ekkor jöttem rá, hogy ott van... ez a teljes élet, a dolgok mögött... és ez a hihetetlen jótékony erő, mely azt akarja, hogy tudjam, nincs okom félni... (...) Néha olyan sok a szépség a világban, úgy érzem, ki se bírom. És a szívem egyszer csak megszakad.”


Forrás

[[paginate]]

Egy interjúban Makoto Fujimura, New York-i japán-amerikai festőművész is beszélt arról, hol a művészet helye világunkban, és mi a célja. Elmondta, hogy első kiállítása előtt művészetét milyen nehéz volt elfogadtatnia a tágabb művészközösséggel. Mivel drága alapanyagokat használ és ősi japán technikákat alkalmaz, és mivel szépségről beszélt, sokan úgy tekintettek rá, mint aki művészetét mások fölé szeretné helyezni, a szépséggel pedig csak kiszolgálni szeretné a művészetre nyitott embereket. Mikor aztán megrendezhette kiállítását, ahol Ézsaiás könyvéből idézett, a szakma meglepően jól fogadta azt. Fujimura egyik küzdelme az, hogy a művészek párbeszédben maradjanak egymással és kulturális csatározások (culture wars) helyett közösen építsenek kultúrát. Másik küzdelme, hogy az egyház ebbe a párbeszédbe beszálljon, a művészeket segítse, befogadja, megértse, teret engedjen nekik, hogy szépet alkothassanak. Fujimura szerint minden értékes alkotás az új teremtésbe enged bepillantást, az alkotóban pedig a legfőbb Alkotó istenképűsége jelenik meg az alkotás során.

Talán protestánsként mi is átgondolhatjuk azt, hol van a művészet szerepe egyházi életünkben. Isten igazsága mellett hogy tudjuk az emberek figyelmét Isten szépségére irányítani. Egy olyan világban, amelyik azt vallja: ínség van, nincs keret olyan extrákra, mint a szép. Az egyháznak (keresztyén művészeknek, gyülekezeteknek, egyházi tisztviselőknek) ezért feladata, hogy rámutasson Isten országának bőségére és az Istentől eredő kreativitásra. Az Istentől eredő szépség táplálja a lelkünket is. Bár protestánsként nekünk elsősorban Isten igazságáról kell bizonyságot tennünk, Istenben a szép és az igaz találkoznak. Minden valódi szépség Istenre, az Igazra mutat, ezért jó, ha teret engedünk annak az üzenetnek is, ami a gyönyörködésen keresztül juthat el hallgatóinkhoz.

Konklúzió

Az együtt töltött időben gospel, klasszikus zenei, kórus által vezetett, kelta és modern dicsőítési stílusú istentiszteletre is sor került. Az egyik legjobb élmény épp ennek a sokszínűségnek a szabadsága volt. Nem éreztük a hamis feszültségét réginek és újnak, nem lehetett azt mondani, hogy elfogultak lettek volna egy stílus irányába, azt pedig pláne nem láttuk, hogy ízlésbeli kérdésekből teológiai kérdést csinálna bárki. Az igényesen válogatott új énekek és a szépen feldolgozott régi énekek egyaránt az élő Isten imádatára hívtak meg, felfelé emelték a tekintetünket, hogy a hétköznapjaink valósága mögötti valóságot, Istent ismerjük fel, és Őt dicsérjük.

Őszinte reményem, hogy Magyarországi Református Egyházunk is felismeri Isten dicséretének sokféle útját és lehetőségét, és nem az uniformizálás, hanem a szabadság légkörének megteremtésének irányába fogunk haladni. Remélem, hogy kapunk Istentől bátorságot arra, hogy hagyományainkhoz bátran, kreatívan hozzányúljunk, építsünk rájuk, és élettel töltsük meg a kereteket! Ahogy azt is remélem, egyszerre fogunk meríteni más kultúrák dicsőítő zenéiből és figyelni saját hangunk megtalálására is.

A liturgiai megújulás és az új énekeskönyv összeállítása küszöbén remélem, hogy a kreativitás, a bátorság és a sokszínűség mellett döntünk, és olyan eredményekre jutunk, amelyek felhatalmazzák és felbátorítják Isten népét, hogy saját hangján énekeljen kegyelmes Istenének. (Ebben a kérdésben rendkívül inspiráló volt a CRC által kiadott Psalter for every season ‒ Zsoltáros könyv minden időben ‒ című énekeskönyv, melyben a százötven zsoltár szerepel a teljes bibliai szöveggel, a genfi dallammal, valamint még négy-öt egyéb feldolgozással. Egy ilyen igényesen összeállított gyűjtemény pont azt a fajta szabadságot adja meg, amelyre valamennyiünknek szüksége van.)

Kiss Sámson Endre

Hasonló anyagaink

Párizson innen és túl

Földművelésügyi Minisztérium, Corvinus Egyetem, Energiaklub. Mind olyan szervezetek, akik november hónapban az egyházaknak az ökológiai válságra adott válaszait vették vizsgálat alá. Micsoda...

Confessio 2018/3

Negyvenkettedik évfolyam, harmadik szám   TARTALOMJEGYZÉK