Nekünk, a rendszerváltás generációjának kicsit nehéz szembenézni az elmúlt három és fél évtized történetével. Mert ugyan igaz, hogy sok minden megváltozott – de talán nem úgy, ahogy mi szerettük volna, s ami sikerült: az is hihetetlenül ellentmondásosan, hallatlan erőfeszítéssel sikerült. A szembenézés, vagy számadás óhatatlanul is önkritikát sugall, de mindenképpen arra figyelmeztet minket, hogy mennyi mindent kell még megtennünk! Alig hiszem, hogy Fazekas István tagadná mindennek igazságát, mégis ez a könyv valami egészen mást javasol; merem leírni: szinte fölemelő érzés végigolvasni a kötetet. S talán éppen az a titka ennek, hogy nem akar közvetlenül megoldást javasolni, nem akar teljességre törő bemutatást elénk tárni, hanem csak egyszerűen beszél az elmúlt évtizedekről, úgy, ahogy azt átéltük.

Beszél – merthogy a könyv tartalma nem írás, hanem beszéd: Fazekas István interjúinak gyűjteménye az elmúlt évtizedekből olyan emberekkel, akiket ő ilyen vagy olyan módon jellemzőnek, talán kicsit meghatározónak is tartott a rendszerváltás utáni időszakban, attól függetlenül, hogy mennyire voltak elismertek, sikeresek, vagy a közéletet befolyásoló emberek. Az a merészség, amivel felvállalja a kötet a szubjektivizmus ódiumát, paradox módon az ellenkező hatást éri el: éppen így válik ténylegesen jellemző képpé az a sok akupunktúrához hasonló tűszúrás, amivel Fazekas István szondázza közelmúltunkat.

[[paginate]]

Persze, rögtön az elején a politikai fordulat iránt érdeklődik az olvasó. Nem biztos, hogy jól teszi; a kötet ezzel meglehetősen óvatos, és ebben igaza van. A Pozsgay Imrével folytatott beszélgetés mindenesetre ezt a kíváncsiságot is kielégíti, hiszen egy sor olyan dolgot tudhatunk meg belőle, aminek csak a végeredményét láttuk, de a folyamat nem a szemünk előtt zajlott le. Hogy milyen ellentmondásos volt ez a folyamat, azt csak Pozsgay Imre egyetlen mondata hadd illusztrálja: „Így következett be az a furcsaság, hogy ötvenkét ellenem felszólaló ember után abszolút bizalmat szavaztak meg nekem.” (105. lap)

Annál erősebben koncentrál a kötet a kultúrára; lehet, hogy a politikai jobban befolyásolja egy társadalom életét, viszont a kultúra jobban mutatja, hogy ez a befolyásolás milyen eredményt váltott ki! Míg az ember élvezi a Dörner György által elmondottakat a színház lényegéről és megvalósításáról, úgy érzi, valami lényegbe vágó kritikát is olvas ezzel a megállapítással: „Sajnos ki kell jelentenünk: Európa atmoszférája amorálissá vált.” Az interjú nyolc évvel ezelőtt készült, s úgy tűnik, amit látunk, mind abból fakad, amit Dörner György megállapított. Talán a generációk közötti különbség is könnyebben kezelhető lenne, ha többen olvasnák, amit Gregor Bernadett vall az édesapjával való kapcsolatáról, s talán a közélet és a magánélet kapcsolatát is jobban értenék sokan, akik a színészi önmegvalósítás és a közönség gyönyörködtetése kettősségét megértenék a színésznő vallomásából. Jó érzéssel olvassa az ember a Hubay Miklóssal készült interjú kapcsán is, hogy az irodalmi tradíció (szemben töredezett politikai életünkkel-sorsunkkal) él, s akkor él, amikor töretlenül halad tovább az útján.

[[paginate]]

Fazekas István nem tiszteli az országhatárokat – vagy fogalmazzunk így: jól látja és láttatja az országhatárokon is túlmutató kulturális egységet. Ő maga is az Erdélyi Gyülekezet lelkipásztora, s a kötetben több interjú is határon túli szereplőkkel készült, jelezve, hogy a magyarság egy és oszthatatlan, még ha eltérő politikai közegben élünk is. Két interjút is olvashatunk Cs. Molnár Jánossal, aki a felvidéki magyarság kiemelkedő alakja volt, és a Selye János Egyetem létrehozásában oroszlánrészt vállalt. Lévai Attila, Görözdi Zsolt, Somogyi Alfréd és Öllős Erzsébet is az ő tanítványai, akik mind a mai napig fontos szerepet visznek a külföldön, magyar értékeket és érdekeket képviselve. Elkötelezettségük, mondanivalójuk példaértékű az anyaországi honfitársak számára!

A kötet néhol szétfeszíti az interjú formáit – és jól teszi, hiszen Csoóri Sándor 85. születésnapja alkalmából Fazekas István körkérdést intézett jeles közéleti személyekhez: hogyan ünneplik ezt az alkalmat. S milyen érdekes! Megosztottságtól harsogó közéletünkben olyan különböző személyiségek nyilatkoztak meg, mint Illyés Mária, Konrád György, Pozsgay Imre, Martonyi János, Korniss Péter, Novák Ferenc, Serfőző Simon és Véghelyi Balázs. Az olvasónak már-már az a benyomása, hogy nem is létezik a turáni átok, csak mi magunk keressük mindig az alkalmat az összekülönbözésre.

Amikor lényeges, nagy ügyekről van szó, akkor azért ott van az egyetértés is, csak a felszín alatt marad. Ezt a benyomásomat egyébként Konrád György szavai is megerősítették: „Írótársaid körében otthon voltál, látszott, hogy jól érzed magad, társelnöke is lehettél volna az asztaltársaságnak Mészöly és Hernádi mellett.” Hirtelen négy nevet látok magam előtt, amelyek viselőiről soha nem gondoltam volna, hogy közös platformot is tudnak képezni… A kötet arra buzdítja az olvasót, hogy keressük és találjuk meg a közöset magunkban, ne csak az eltérőt, különbözőt hangsúlyozzuk – lehet, hogy pont a közös az, ami ténylegesen értékes.

[[paginate]]

Fazekas István mer lokális maradni, s nem fél attól, hogy vicinális kérdései az érdektelenség mocsarában elsüllyednek. Igaza van: ha csak egy cseppet veszel ki az óceán vizéből, akkor is az óceán vizéről van szó! Mivel ő maga is Százhalombattán lakik, ezért megszólaltat több olyan jeles személyiséget, akik lokális szinten építik a magyar közösséget. Nem fogom megismételni, amit Vezér Mihály, Százhalombatta polgármestere mondott Fazekas Istvánnak, csak hangsúlyozom, hogy amit a város vezetője elmondott, abban mindenki egy kicsit magára ismerhet. A múlt örökségét vinni (ide értve a terheket), a recessziót leküzdeni, a kultúráért harcolni, és jó értelemben lokálpatriótának lenni – ezzel alighanem mindannyian találkoztunk. S milyen jó látni, hogy valaki ha nem is ugyanazon az úton, mégis párhuzamos ösvényen haladt! Ha mindennapi iszapbirkózásunkból kitekintünk, s meglátjuk azokat, akik hasonló küzdelemben vannak – és összefogunk: bizonnyal sokkal jobban tudunk haladni!

Történelmet sokféleképpen lehet írni. Az utóbbi emberöltő történetét nyilván megírhatja valaki úgy is, hogy közben a pártok és kormányok egymást követő sorát szedi ujjhegyre. Lehet intézménytörténetet írni: hogyan élték meg a társadalom nagy kollektívumai az átalakulást, és utána a folyamatos formálódást. Lehet kultúrtörténetet írni, ami felsorolja, hogy milyen tudományos és művészeti lecsapódása volt a rendszerváltozásnak és az azt követő éveknek-évtizedeknek. Mind-mind fontos dolog, s reméljük, a tudósok el is végzik. Én mégis úgy gondolom, hogy egyik sem ér fel azzal, amit a kötetben olvasunk: megélt történelem, ami éppen szubjektivitása által lesz igazi. A jelen sorok írója, maga is ezeknek az évtizedeknek a tanúja, nem csak érdeklődéssel, de kifejezett élvezettel olvasta ezeket a számvetéseket, amikkel az interjú alanyai önmaguknak, s nekünk is elmondták, amit átéltek. Ezt az élvezetet kívánom minden olvasónak!

Karasszon István