Arany János írta 1880-ban egyik négysorosát: „Az ifjú évek bajt hoznak s visznek, / Ha rontanak, viszont jóvá tesznek: / Az öreg évek – évei rossznak – / Nem visznek többé, mindig csak hoznak.” Tényleg így van: a Facultas Cognoscendi Akadémia Alapítvány kiadásában megjelent egy speciális emlékkönyv, amelyet Szakály Sándor tett közzé, és látott el jegyzetekkel, hogy érthetőek legyenek a bejegyzések s a személyek egyéni és történelmi hátterei. Ez is egy hozadéka annak a több évtizedes történészi munkának, amit az idős professzor maga mögött tudhat. Az emlékkönyv börtönben íródott, olyan politikai fogvatartottak jegyezték bele a gondolataikat – magyarul, franciául, angolul és latinul –, akiket halálra vagy hosszú börtönbüntetésre ítéltek. A könyv túlélte a zárkaellenőrzéseket, majd Szakály Sándorhoz került közel négy évtized múltán, amikor még szó sem lehetett a kiadásáról. Lám Béla egykori magyar királyi csendőr főhadnagy hagyományozta rá. Az ifjú, harmincas éveiben járó történész felismerte a börtönben írt emlékkönyv jelentőségét, és megőrizte az utókor számára. Majdnem nyolc évtizedig aludta álmát a kézirat, mígnem abban az esztendőben, 2025-ben jelent meg, amikor Szakály professzor a hetvenedik születésnapját ünnepelhette. A kötethez értő bevezetőt írt, melyben rögzítette a kis könyv keletkezéstörténetét, emellett elkészítette a rabok biográfiáit is.

[[paginate]]

Szakály Sándort egykor a hazai történettudomány, azon belül a hadtudomány fenegyerekeként tartották számon, ugyanis olyan témák felé fordult, és olyan meghatározó személyek történelmi szerepét dolgozta föl, amik és akik nem tartoztak a fősodorhoz. Vállalkozása jó ideig nem is volt veszélytelen. Ezt csak az tudhatja, aki szakmailag ismeri, vagy távolabbról követte a professzor munkásságát. Az ún. „fenegyerekség” mint fogalom kortalannak számít, ám ezt ma már nem aggathatjuk rá, hiszen nemrég betöltötte a hetvenedik életévét. Ismervén életének alakulását, tudhatjuk, hogy nagy küzdelem árán, a Teremtő csodával határos segítségével térhetett vissza az élők közé, s folytathatta értékmentő tudós munkáját. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy ez a kis kötet épp a kerek évfordulót ünneplő esztendőben látott napvilágot. A földi életet az átélt zökkenők után megtanuljuk tisztelni, s a halált is elfogadni. Az évek során változó szemléletmód is szükséges ahhoz, hogy életre galvanizálódjon e harminckilenc szerzős, fakszimile kiadásban megjelenő emlékkönyv, a 39 áldozat élet–halál-harcát bemutató dokumentum, akik közül hét személyt ki is végeztek, többeket pedig életfogytig tartó kényszermunkára, valamint sokéves fegyházra ítéltek.

Megrendítő olvasni ezt a kötetet; folyamatosan nem is lehet, mert olykor meg kell állni, erőt gyűjteni hozzá. A harminckilenc bejegyzés különböző világnézetű, felekezetű, származású és foglalkozású emberektől származik; sok évig raboskodó politikai foglyoktól, akik közül többeket hóhérkézre adtak. Olyan személyeket is találunk az emlékkönyvben, akiknek már csak társai jegyezhették fel a kivégzés előtti szavaikat. Ilyen volt a 43 esztendős dr. Donáth György, aki a Magyar Testvéri Közösség egyik vezetőjeként tevékenykedett. 1947. október 23-án utolsó mondatként az hangzott el a szájából: „Bátran halok meg a Hazámért, Nemzetemért és a szabadságért”. Görgey Vince egykori katonatiszt 34 évesen ezt írta halála előtt: „Ne gyűlöld, sajnáld ellenségeidet! – ez a boldogság titka”.

A szerkesztő, a hetven évet megélt tudós bevezetőjében is ragaszkodik a térbeli és időbeli tényekhez, ám a figyelmes olvasó a sorok közül kiérzi az emberi sorsok iránti érzékenységet, hiszen egy kutató, egy történész, egy tudós nem lehet közömbös a témája iránt. Magam is hiszem és vallom, hogy alkotni csak az tud hitelesen és önazonosan, akit a jóság és a szépség vezérel, s aki tiszteli az igazságot, hiszen a tudomány és a művészet emberi szempontból nem sokat ér erkölcsi helytállás nélkül.

 Arday Géza