Huszár Pál, a Veszprémi Egyetem és a Pápai Református Teológia egykori legendás professzora, a Dunántúli Református Egyházkerület főgondnoka és a Magyarországi Református Egyház Zsinatának presbiteri elnöke 83 éves korában tért haza Teremtőjéhez. A dunántúli reformátusság és közélet meghatározó személyisége azonban nem csupán a pozícióiból természetesen fakadó publicitás, hanem a világi és egyházi közösségei iránti különleges hűsége miatt vált az egyházi és világi nyilvánosság egyik megbecsült alakjává.

„Napjainkban különös jelentőséggel merül fel az írástudó ember felelőssége, az írástudóé, az értelmiségé, akire – hiszem, hogy így van – sokkal jobban odafigyelnek, akinek megnyilvánulásait nagyobb súllyal veszik tekintetbe…”^[1] 1992 októberének végén a Veszprém Megyei Önkormányzat Közgyűlésének alelnökeként Huszár Pár e szavakkal köszöntötte a Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Akadémiai Bizottságának kollokviumára összegyűlt hallgatóságot. Jóllehet az alig másfél oldalas szöveg bővelkedik tanulságos felvetésekben, mondanivalója mégiscsak a fenti idézet és annak két központi fogalma – az írástudók szerepe és a felelősség – felé gravitál. Hitvalló reformátusként számára az értelmiségi pálya ugyanis nem csupán egy profán karrierlehetőség, hanem lutheri értelemben vett hivatás volt: egy mélyen gyökerező meggyőződés és elkötelezettség a társadalom és egyház, vagy ha úgy tetszik, a mennyei és földi város javának szolgálatára. Jól tudta, hogy egy olyan korban ahol – Max Weberrel szólva – a transzcendens értékek nyilvánosságból való visszahúzódása megállíthatatlannak tűnik „a közérdek szolgálatának szentelt, berkeibe nemcsak szabad a belépés, de kötelesség is egyúttal.”^[2] Ez a közéleti szolgálat nála ugyanakkor soha nem valamiféle neofita buzgalmat és harsányságot jelentett, hanem a belső meggyőződésből fakadó, csendes és alázatos szolgálatot.

[[paginate]]

Huszár Pál 1941-ben, Várpalotán látta meg a napvilágot, és az egyetemi éveket leszámítva egész élete a Veszprém megyei városhoz és tágabb környezetéhez kötődött: a gimnáziumi tanári pályát a rendszerváltás környéként egyetemi állásra váltva részt vett a Veszprémi Egyetem Német Nyelv és Irodalom Tanszékének megszervezésében, majd utolsó éveiig tanított a Pápai Református Teológiai Akadémián. Számára a pannon táj, a pannon szellem és identitás nemcsak inspirációt jelentett, hanem szűkebb pátirájának aktív szolgálatát is. Dunántúli identitása olyan természetes közegként szolgált számára, amelyben a nemzet és egyháza iránti elkötelezettsége hiteles módon kibontakozhatott.

Pali bácsi az akadémiai élet és a magyar református egyház különleges intézménye volt, egy par excellence úriember: mindig udvarias, tisztelettudó és előzékeny, akit fizikai és intellektuális elegancia és mély elhivatottság jellemzett. Sajátos habitusában azonban semmiféle anakronizmus nem volt. Református magyar értelmiségiként pontosan tudta, hogy a folyamatos változás és az állandóság közötti egyensúly megteremtése nem csupán szükséges, hanem elengedhetetlen, ám sohasem veszíthetjük szem elől azokat az időtálló értékeket, amelyekre a XXI. században is építhetünk.

Akárcsak a példaképeinek tekintett reformátorok, úgy a templom és az iskola egysége számára is kellő természetességgel tartozott együvé. Egyházi pályafutása során sokat tett a minőségi református (felső)oktatás támogatásáért, a dunántúli református akadémiai hagyományok modern követelményekhez való adaptálásáért. Emellett, összhangban a humanista és reformátori hagyománnyal, különösen fontos volt számára a nyelvtanulás, a nyelvi kompetenciák fejlesztésének hangsúlyozása, hiszen jól tudta: egyházunk termékeny, alkotni tudó szellemének kibontakozása elképzelhetetlen egyfajta széleslátókörűség és nemzetközi nyitottság nélkül. A szent nyelvek  ismeretén túl számára magától értetődően és elsősorban is beletartozott ebbe a klasszikus protestáns tudományosságot közvetítő, ugyanakkor a teológiai curriculumokban sajnálatos módon erősen visszaszorulóban lévő német népszerűsítése is.

[[paginate]]

Egyházkormányzóként, egyházmegyei és egyházkerületi főgondnokként évtizedeken át segítette a Veszprémi Egyházmegye és a Dunántúl Református Egyházkerület lelkészi vezetőit, egyúttal két cikluson át a Zsinat presbiteri elnökeként is fungált. Ő maga is jól tudta, és talán néhány esetben óvatos és építő kritikaként meg is fogalmazta, hogy bár a kálvinista szellemiség szerint az egyházkormányzatban a paritás elvének kell érvényesülnie, a jelenlegi körülmények között ez sajnos nem minden téren valósul meg maradéktalanul. Mindezek fényében különösen izgalmas olvasmány „Az egyházközségi gondnok tisztségéről” című munkája,^[3] amely kísérletet tett arra, hogy visszaállítsa a gondnoki tisztség méltóságát, tekintélyét és fontosságát. Az opus célja az volt, hogy ráirányítsa a figyelmet a világi oldal, így a gondnok szerepének elengedhetetlen fontosságára az egyházi közösségek működésében, és újra megerősítse annak jelentőségét a hívek körében.

Több évtizedes egyházvezetői tevékenységében az ökumenizmus és a testvéri közeledés előmozdítása iránti elhivatottsága szintén központi szerepet játszott. Értékes helytörténeti munkája, amely komparatív módon dolgozza fel a várpalotai evangélikus, református és római katolikus egyházközségek történetét, jól tükrözi komoly elkötelezettségét ezen a téren.^[4] A Tihanyi Bencés Apátság számos kezdeményezésének aktív szereplőjeként – nem véletlen, hogy temetésén az Apátság korábbi emblematikus perjele, Korzenszky Richárd is részt vett –, jelentős szerepet játszott a keresztyén egyházak közötti párbeszéd előmozdításában, hangsúlyozva a közös hitbeli alapokat és a keresztyén közösség összetartozásának fontosságát.

[[paginate]]

Az európai és magyar egyház- és művelődéstörténet kiváló ismerője volt, aki bölcsészek és teológusok nemzedékeit oktatta, és akinek hősei között nem csupán a genfi reformátor, Kálvin János és magyar követői, de – európai elkötelezettségét mutatva – Habsburg Ottó is fontos helyet foglalt el. Egyháza, a tágabb res publica Christiana, hazája és Európa iránt elkötelezettsége a rendszerváltást követően az egykori trónörökös és európai parlamenti képviselő, illetve az általa nagyban formált és facilitált páneurópai mozgalom irányába terelte. Akárcsak a főherceget 2003-ban Pápára invitáló legendás igazgató és főgondnok, Kálmán Attila, úgy Habsburg Ottóban ő sem a kora újkori erőszakos rekatolizáció legnagyobb támogatóinak számító dinasztia leszármazottját látta, hanem egy olyan európai politikust, akit az egykori Monarchia országai iránti felelősségtudat és elkötelezettség vezérelt. Akárcsak az egykori európai parlamenti képviselő, úgy történészként és az országért tenni akaró közéleti szereplőként ő jól tudta, és a magyar csatlakozás 20. évfordulóján talán nem érdektelen ennek a hangsúlyozása, hogy az ország fejlődésének garanciája az Európai Unióhoz való csatlakozás.  „Közös örömünk kapcsán szeretném mélységes tisztelettel és hálával köszönteni Fenségedet azért a sok évtizedes fáradozásáért, amellyel tevékenyen hozzájárult e szívderítő esemény elérkezéséhez. Hiszem, hogy sok-sok honfitársam szívből jövő köszönetét továbbíthatom Fenségednek ezen örömteli esemény okán. Őszintén köszönöm Fenségednek, hogy a kilátástalanság hosszú és sötét éveiben is töretlen hűséggel, keresztényi odaadással képviselt bennünket, helyet akart biztosítani számunkra az egységes Európa házában. Köszönöm az »üres széket« az Európa-parlament üléstermében, köszönöm a bátor és következetes kiállást ügyünk mellett, miközben lélekben együtt örvendek Fenségeddel nemzetünk biztató sikereinek.”^[5]

[[paginate]]

A jogos eufória mellett tisztán felismerte a kihívásokat, köztük a keresztyénség arculatformáló szerepének visszaszorulását. Számára a keresztyén Európa gondolata nem pusztán politikai jelszó volt; meggyőződése szerint ezeknek az értékeknek alapvető befolyást kell gyakorolniuk a kontinens politikai, társadalmi és szellemi architektúrájának formálásában. „Vallom – folyatja a fenti levelet – hogy keresztyén Európára van szükségünk, mert az Úristen »kirekesztése« Európa életéből beláthatatlan következményekkel, katasztrófával járna. Mély felelősségtudattal és egyben büszke örömmel írom ezt a »hitvallást«, mert tudom, hogy Fenséged tevékenységét is mindig ez a meggyőződés határozta meg ...”

Lelki muníciót élete végéig az a hittel megélt meggyőződés adott számára, hogy a munkáját végző embernek Istentől kapott elhívása van, földi pályafutás következésképpen számadási kötelezettséggel is jár. Megszólalásaiban és írásaiban gyakran emlegette a talentumok bibliai példázatát, rámutatva arra, hogy az Istentől kapott adottságok gondos gyarapítása a közügyekben való részvétel során is elvárás. Az Európai Unióhoz történt csatlakozásunk apropóján, jelen folyóirat hasábjain megjelent cikkében így fogalmaz: „Ezért (ti. hogy miként élünk a csatlakozás adta lehetőségekkel – a szerző) mi vagyunk a felelősek egyen-egyenként önmagunk, nemzetünk, a történelem és a Történelem Ura előtt, hogy ebben a tekintetben is hűséges, avagy rest szolgának bizonyulunk-e az Égi Bíró előtt, hiszen az Úristentől kapott talentumaink ebben a vonatkozásban is érvényesek. Itt is gazdálkodhatunk velük felelősen, a hűséges sáfár módjára, de el is tékozolhatjuk, netán földbe is áshatjuk őket, hogy azután majd vádlón másokra mutogassunk a bennünket ért jóvátehetetlen erkölcsi károkért, pótolhatatlan veszteségekért, amelyeket pedig hitünket, keresztyéni meggyőződésünket, kultúránkat, nyelvünket oltalmazó közbelépésünkkel, aktív szembeszegülésünkkel megakadályozhattunk volna. Ezt a felelősséget bizony senki le nem veszi vállunkról, bárhogy is igyekeznénk azt esetleg restségből, kényelemszeretetből, netán tunyaságból, érdektelenségből, avagy megalkuvásból másokra áthárítani.”^[6] „Ennek az országnak ma is különös szüksége van világosan gondolkodó, felelősséggel megnyilatkozó, kiművelt emberfőkre” – szól a fentebb is idézett köszöntő egyik tételmondata.^[7]

Huszár Pál kétségkívül ilyen személyiség volt. Mély hite, tartása, eleganciája a dunántúli és magyar református közösségen túl is példaértékű volt. Az pedig a minden bizonnyal a Gondviselés sajátos terve volt, hogy példaképét, Kálvin Jánost majdnem pontosan 460 évvel követte az örök mennyei hazába. Isten áldja emlékét!

Kocsev Bence