A Ludovika Egyetemi Kiadó gondozásában jelent meg Szoboszlai-Kiss Katalin és Kukorelli István szerkesztésében az a forráskiadvány, amely Bibó István és Borsos Miklós családjának több mint húsz éven át tartó levelezését teszi hozzáférhetővé. A kötet nemcsak két jelentős huszadik századi magyar értelmiségi kapcsolatát mutatja be, hanem a családi és baráti viszonyok működésébe is bepillantást enged egy olyan korszakban, amikor a bizalmon alapuló ismeretségeknek különös jelentősége volt.

A kiadvány egyik legnagyobb erénye, hogy a szerzők a vizuális megjelenést és a szöveges narratívát egyenrangú alkotóelemként kezelték. Ebbe a könyvbe valóban jólesik belelapozni, hiszen már első pillantásra is tiszteletet ébreszt szereplői iránt. Letisztultság, rend, erkölcsi nagyság – ezek a fogalmak juthatnak az olvasó eszébe, amikor a gondosan elrendezett leveleket szemléli. A szerkesztői munka fegyelmet és önmérsékletet sugároz, így a forma már az olvasás megkezdése előtt a jellemábrázolás eszközévé válik. Nem a hagyományos narratív eszközökkel (párbeszédekkel vagy leírásokkal) irányítja az olvasó értelmezését, hanem egy sokkal finomabb megoldással: a háttérből, szinte észrevétlenül fejezi ki tiszteletét a szereplők emléke iránt, miközben ezt megőrzi, elmélyíti és az olvasónak is továbbadja.

[[paginate]]

Ugyanakkor a tudatos szerkesztői koncepció sajátos dramaturgiai ívet is kölcsönöz a kötetnek. Az első szerkezeti egységben a szerkesztők ajánlásokat és háttértanulmányokat közölnek ifj. Bibó István, Kassai-Farkas Ákos, Németh Gabriella és Szerényi Gábor tollából. Ezek a tanulmányok feltárják a Bibó–Borsos családi levelezés egyedülálló értékét, bemutatják a hagyaték kimenekítésének történetét, valamint rámutatnak arra is, hogy a Kádár-korszak akadályokat folyamatosan újratermelő politikai rendszerével szemben nem a gyors feladás, hanem a rugalmas ellenállás, a mindennapi létezés és a találkozások örömének tudatos megélése jelentette az egyetlen erkölcsileg hiteles választ: „Amikor az elmúlt fél évszázad évtizedeiben épp a fontos pillanatokban elromlott a telefon, elfogyott az építőanyag, vagy a kisgyermek iskolázása folyamatos akadályokba ütközött, esetleg lódenkabátosok szemléztek a lakásbejárat körül, akkor nem lett volna sikeres a gyors feladás stratégiája. [...] akkor is vannak hétköznapok. Talán egy kis boldogság is” (Németh Gabriella: Képeslap-levelezés Szepezdtől Firenzéig. A kötet 16. oldalán.).

Kiemelt figyelmet érdemel Szoboszlai-Kiss Katalin és Kukorelli István bevezető tanulmánya. A szerzők betekintést nyújtanak a kötet összeállításának folyamatába, kitérnek a levél műfajának jelentőségére, valamint felhívják a figyelmet a hagyományos levélírás háttérbe szorulására az azonnali üzenetváltások korában: „A 21. századból visszanézve a levelezés óriási változáson ment át, az internet és az okostelefonok korában talán sokan megmosolyogják a régieket. Pedig ha nem lennének a régi, forrásértékű, hagyományos levelek, sokkal szegényebb lenne a múltról való tudás, az emberiség önismerete” (31. o.). A kiadvány így nem csupán történeti dokumentumként bír kiemelkedő jelentőséggel, hanem az értékőrzés eszközévé válik. Ezzel – kimondott szándék nélkül is – szemléletformáló, nevelő funkciót tölt be: ráirányítja a figyelmet a személyes emlékezet, a családi hagyatékok és az írott források megőrzésének pótolhatatlan értékére.

[[paginate]]

Ebben a részben kapunk választ a kötet címének eredetére is. A papírszűrő metaforája különösen találó: a levélpapírra utal, amely a hagyományos írásbeli kommunikáció közvetítő közege. Bár gyakran mondják, hogy a papír mindent elbír, ebben az esetben éppen ennek az ellenkezője válik hangsúlyossá: a Kádár-korszak torz politikai és erkölcsi viszonyai nem hagynak nyomot rajta. A levelek megszólalói olyan hiteles személyiségek, akik már önmagukban is szűrőként működnek: szilárd értékrendjüknek és erkölcsi tartásuknak köszönhetően világosan különbséget tudnak tenni a követendő és az elvetendő között. Még fontosabb azonban, hogy ezt az értékrendet nem pusztán vallották, hanem életük során következetesen meg is valósították.

Ha az ajánlásokat és a bevezető tanulmányokat egyetlen szerkezeti egységként értelmezzük, akkor a következő, második rész már egyértelműen a kötet dramaturgiai kibontakozását szolgálja, és a kiadvány csúcspontja felé vezeti az olvasót. A Levelezőpartnerek portréi című fejezet a könyv valódi főszereplőire irányítja a figyelmet: Bibó Istvánra, Ravasz Boriskára, Borsos Miklósra és Kéry Ilonára, azaz „Bubára”. Az életrajzokat Szoboszlai-Kiss Katalin és Kukorelli István jegyzi. A szerkesztés és a megfogalmazás minden részletén érződik az a klasszikus letisztultság és fegyelem, amely a bemutatott személyiségek életútját is meghatározta. Az olvasóban ezért könnyen az a benyomás alakul ki, hogy a szerzőpáros nem csupán kiváló ismerője a témának, hanem annak méltó és hiteles közvetítője is.

A kiadvány gerincét és egyben dramaturgiai csúcspontját természetesen maga a levelezés, vagyis a kötet harmadik fő egysége alkotja. Ez a hármas tagolás a levelek elrendezésében is érvényesül, igazodva a két család életútjának főbb szakaszaihoz. Az első rész az 1958 és 1963 között keletkezett, fennmaradt 13 levelet, a második az 1965 és 1971 közötti 19 levelet, míg a harmadik az 1972 és 1979 közötti 27 levelet közli; a kötet összesen 59 levelet ad közre.

[[paginate]]

A levelezés befogadását nagymértékben megkönnyíti, hogy minden kézírásos levél vagy képeslap fényképe mellett megtalálható annak nyomtatott betűs átirata. Ez a következetes szerkesztési elv a teljes köteten végighúzódik: a bal oldali, páros számozású oldalakon az eredeti dokumentumok fotói, a jobb oldali, páratlan oldalakon pedig azok könnyen olvasható átiratai kapnak helyet. A kötet áttekinthetőségét és a gyakran súlyos történelmi, illetve személyes témák befogadhatóságát nem csupán ez az átgondolt tipográfiai megoldás segíti, hanem az egyes levélciklusokat bevezető, értelmező szövegek is.

A kötetet függelék zárja, amely a levelezésben és a kísérőtanulmányokban gyakran előforduló személyek rövid ismertetését, valamint a felhasznált szakirodalom jegyzékét tartalmazza, ezzel téve teljessé a kiadványt.

„Látogató vendég sok van, de csak barát és ismerős. Kapu zárva, de ostromolják a házat és körbejárnak, mint Jerikó falainál” (177. o.) – fogalmaz Buba a 40. számozott levélben a tihanyi nyaralóval kapcsolatban. A hely mindenképpen jelképes: egyszerre a művészet, az otthon és a menedék szimbóluma. Jóllehet a Borsos és a Bibó család politikai megítélése között jelentős különbségek mutatkoztak, a személyes megpróbáltatások egyiküket sem kerülték el. Éppen ez adja a levelezés időtálló érvényét: a történelmi körülmények ugyan sajátosak, de az emberi helytállás, a veszteségek elviselése és a mindennapok méltóságának megőrzése olyan tapasztalatok, amelyek a mai olvasó számára is ismerősek és átélhetők.

A kérdés inkább az, miként válhatnak túlélhetővé az efféle megpróbáltatások. A válasz minden bizonnyal Ravasz László szellemi örökségének jelenlétében és továbbélésében keresendő. A Bibó család életében ez a hagyaték nem pusztán családi hagyományként öröklődött tovább, hanem olyan szellemi és erkölcsi testamentummá vált, amelyet a hűség, a gondoskodás, a belső szabadság és a generációk közötti folytonosság eszménye határozott meg. Ugyanez az értékrend a Borsos család életében is meghatározó szerepet játszott.

A kötet alapvető olvasmány azok számára, akik meg szeretnék érteni, miként lehetett a 20. század második felének magyarországi viszonyai között embernek, keresztyénnek és értelmiséginek maradni.

Rétfalvi Árpád