– Megszületik egy kislány a valahol egy dunántúli kis faluban gazdálkodó családban, és gyerekként csak husánggal a kezében mer kimenni a fészerbe, mert már jó néhányszor megcsípte a gúnár. Elvágyódik innen, mert fél az állatoktól, s nem akarja szülei életmódját folytatni. Aztán negyven év munkaviszony után nyugdíjba megy, s az egyház a diakónia egyik oszlopemberétől, Dr. Szentesi Andrásné Német Évától búcsúzik, a ceglédi Molnár Mária Református Fogyatékos Ápoló-Gondozó Otthon intézetvezetőjétől.

 

– Messziről indultam, de Isten mindig adott olyan embert a közelembe, aki jó irányba terelgetett. Azt nem mondom, hogy hátrányos helyzetű nagycsaládban születtem 1957-ben, mert Magyaralmáson, ahol laktunk, ennivalóban otthon nem volt hiány, mert szinte mindent megtermeltünk. Állataink voltak és földjeink, ahol dolgoztunk. Nálunk nem volt divat a tanulás. Az általános iskola után szövőnőnek mentem, de nagyon szerettem a gyermekeket, s óvónőségről álmodoztam. A helybeli lelkésznek, Német Gyulának a kisgyerekeire gyakran vigyáztam. Nagyon jó volt náluk, mert befogadtak. A tiszteletes asszonnyal, Jolikával máig is jó a kapcsolatom. Akkoriban még titokban vittek bennünket, fiatalokat ifjúsági táborokba a Balatonra Bán Bélával, Német Gyulával. Hitbeli fejlődésemben lényeges alkalmak voltak ezek.

 

– Igen, otthon éppen hogy csak vallásosak voltunk, igaz, az apám presbiter volt, s én is hittanra jártam és konfirmáltam, de a „nagy történet” akkor kezdődött, amikor 1975-ben kezembe került a Reformátusok Lapjában egy cikk Juhász Zsófiától: „Krisztus kicsinyeinek munkásokra van szükségük”. Megdobbant a szívem, hogy gyermekekkel foglalkozhatnék. A lelkészem ismerte Zsó nénit (Juhász Zsófia lelkésznőt) még Dunaalmásról, mert a felesége még lány korában odajárt segíteni. Hamarosan kocsiba ültettek, s elvittek Őrbottyánba. Úgy gondoltam, hogy néhány hónapra megyek csak, aztán 12 év lett belőle.

 

 

– Hát, minden. Az első pillanattól otthon éreztem magam. Mert az volt. Miért is? Hát a munkatársaktól, a családias közösségtől, az áhítatoktól. Rengeteg jó programot szerveztek. Egyáltalán nem voltunk a külvilágtól elzárt intézet. Jöttek segíteni gimnazisták, teológiai hallgatók és gyülekezeti tagok. Sokféle ember fordult meg nálunk, mintha mi lettünk volna az egyházi élet centruma! Akkoriban ott pezsgett az élet… Nyáron este későig fennmaradtunk, énekeltünk, beszélgettünk. Ebben az időben még több diakonissza dolgozott ott, és én nagyon szerettem velük beszélgetni. Tetszett, ahogy összetartanak, és amilyen pontosan és elhivatottan végzik a munkájukat. Gyakran voltam éjszakás a fiúknál, Piroska testvér szobája is ott volt. Jobban szót értettem vele, mint az anyámmal. Aztán ez a családias együttlét folytatódott Berekfürdőn.

 

– Az idén éppen ötven éve annak, hogy megindult ott a Diakónusképző. Egy nap Zsó néni hivatott az irodába, és megkérdezte, nem akarom-e elvégezni a Diakónusképzőt. Igen, ő mindannyiónkat motivált a tanulásra. A fejlődés volt a kulcsszava, de ezt a lelkiekre is értette. Engem ez olyannyira hajtott, hogy a Diakónusképző elvégzése után 1982-ben munka mellett leérettségiztem, majd 1986-ban pedig befejeztem az Egészségügyi Főiskolát, intézetvezetői szakon.

 

– Te jó ég, ha meggondolom, hogy napjainkban a mamahotel lakói akár évtizedekig végzik az egyemet, nálad lélegzetelállító ez a munka és tanulási tempó!

 

– Ráadásul tanulmányi szabadságot sem tudtak adni. Négy évig (1982-86 között) nem is mentem sehova nyaralni, mert a szabadnapjaim vizsgákkal teltek.

 

– Gratulálok, de most egy kicsit előreszaladtunk. Menjünk vissza még az egyházi szocializációd kezdeteihez, Berekfürdőhöz!

 

– Na, arról vég nélkül tudnék beszélni, és csak felsőfokban, mert nagyon sok szép emlék köt oda. Berekfürdőn egy hónapot töltöttünk, utána átkerültünk Debrecenbe, ahol egyházi tárgyakat tanultunk, majd levizsgáztunk. Alig várom a jubileumi konferenciát, amit 2026. augusztus 15-16-án, Berekfürdőn szerveznek, hogy találkozhassak a pályatársakkal. Akkoriban Berekfürdőn még a régi épületben laktunk vagy huszonöten – ma úgy mondják, csapatépítő tábor, de miénk sokkal több volt annál. Köztünk igazi mély barátságok kötődtek, és mindent meg tudtunk osztani egymással. Csökmeiné Ilonka néni valóságos anyai szeretettel gondoskodott rólunk, s egymást váltották a lelkészek, akik nemcsak egyházi tárgyakat tanítottak, hanem igazi lelkigondozók is voltak. Orosz Feri bácsira, a péceli lekészre emlékszem, akivel mindent meg lehetett beszélni. Kis Antal Jenő meg olyan volt, mint a nagyapánk. Nagyon jó áhítatok voltak. Mint a házépítésnél az alapozás, nekem olyan volt a Diakónusképző. Nem tudom, hogyan csinálták, de kaptuk a fizetésünket is. Nyárra „haza mentünk” Őrbottyánba dolgozni. A Diakónusképző része volt az egyháziegészségügyi képzés is. A Dolgozók Egészségügyi Szakiskoláját már Őrbottyánból végeztük el (1976-78). Egyébként valóban nem volt könnyű tanulni munka mellett. Volt úgy, hogy a dolgozóhiány miatt egyszerre három műszakot kellett végigcsinálni. Nem volt sétagalopp a fiatalságom, de semmiért nem cserélném el. Közben persze még autót vezetni is megtanultam, amit nagyon szerettem volna már.

 

– Ez Zsó néninek nagy segítség volt, mert két autóval mehettünk kiszállásokra. Ez is plusz munka volt persze, de én szívesen vállaltam. Azt a szeretetet, ahogy a gyülekezetek fogadtak! A gyerekek szerepeltek, én is szavaltam. Zsó néni mindig nagyon jól prédikált, ráadásul rendszerint szeretetvendégséggel fogadtak bennünket. Visszafelé úgy megtömték ennivalóval az autónkat, hogy nem is tudom, hogyan értünk haza.

 

– Szeretted a verseket?

 

– Persze, kiskoromtól az iskolában is szavaltam. Sőt Zsó néni, amikor megírt egy-egy verset, behivatott néhányunkat az irodába, és felolvasta a legújabb költeményeit. Mi meg ámulva hallgattuk. De őrzök a szívemben egy verset, az otthoni papnétól, Joli nénitől, akivel még eljövetelem után tíz évvel is leveleztünk, s a vers így kezdődik: „Légy csendes reggel, és csendes este, / Csendes a munka zajában, / Az élet hullámai közt, / Az ellenség pergőtüzében. / De ha igazságtalanul bántanak… akkor is légy csendes.” Bevallom, ezt nem mindig tudtam elfogadni, és egy ilyen helyzetben egyszer egy huszárvágással elvágtam az őrbottyáni köteléket. Pedig akkor már főnővér voltam.

 

 

– De igen, 1987 januárjától megkaptam a Váci Fogyatékosok Napközi Otthonának vezetői állását. Sem három műszak, sem hétvégi munka, és dupla annyi fizetés… Minden jó, külsőleg. Csakhogy belül egyre gyakrabban szólaltak meg a kedvenc, a kiszállásokon sokat szavalt Bódás János-verssorok: „Ki van jelölve a helyed, ne nyugodj, míg meg nem leled. / Csak ott leszel az, aminek / rendeltettél. – / Másként rideg, / céltalan lesz az életed. / Mag leszel, mely kőre esett, / elkallódott levél leszel, / mely a címzetthez nem jut el… / s nem veszi hasznod sem az ég, / sem a világ.” Akármilyen kedvezők voltak is a feltételek, azt éreztem, hogy munkahelyet lehet váltani, de elhivatást nem. Márpedig én akkorra szinte észrevétlenül úgy belegyökereztem a diakóniába, hogy bár Őrbottyánt fizikailag elhagytam ugyan, de lélekben nem. Valójában a gyermekotthonban lettem felnőtté. Ott tanultam meg dolgozni, felelősséget vállalni, időt, pénzt beosztani, kapcsolatokat kialakítani, sebet kötözni, gyógyítani, mások fejlesztésén, jólétén munkálkodni, otthont alakítani.

– Ezek a jónási kanyarok többnyire az életünk főműve előtt történnek velünk…

 

– Igaz, Isten olykor hosszú pórázra ereszt, de a küldetésünk elől nem menekülhetünk. Másfél év után hívott Bazsó Béla, a Szeretetszolgálat vezetője, hogy menjek Ceglédre intézetvezetőnek. Kértem gondolkodási időt, mert közben már Erdőkertesen építkeztem.

 

– A minimálbéres egyházi fizetésekből félre tudtál tenni?

 

– Igen, pedig Őrbottyánban a fizetésünk messze elmaradt az államiakétól. De alig jártunk ki a faluba, mert mindent megkaptunk az intézetben. Gyűjtöttem lakásra, mert otthonról nem számíthattam segítségre, s a testvéreim vették át a gazdaságot. De megsegített a Jó Atya, mert kaptam egyházi kölcsönt is, hogy be tudjam fejezni a kis házamat.

 

– Aztán következett egy másfajta építkezés, mondhatni életed „főműve”, a ceglédi 27 év, mert csak kimondtad Bazsó Béla állásajánlatára a „boldogító igent”.

 

– Igen, mert ez nem csak tőle jött. Nekem Igékkel kikövezett életutam volt. Az őrbottyáni „kalandba” a zsoltáros mondata hívott: ” Bölcsé teszlek és megtanítlak, melyik úton kell járnod, tanácsot adok, rajtad lesz a szemem” (Zsolt 32,8). Így indultam el az ismeretlenbe. Ceglédre pedig a „kezdő lökést” az 1Krón 28,20 adta: „Csak légy erős és bátor, és cselekedj! Ne félj, és ne rettegj, mert az Úr Isten, az én Istenem veled van, téged el nem hagy, tőled el sem távozik, míglen elvégzed az Úr háza szolgálatának minden művét.”

 

– S úgy érzed, elvégezted?

 

– Hát sok mindent igen. A számok bizonysága alapján 1988-ban, amikor odakerültem, két többszázéves vályogházban lakott 25 gyerek és 4 dolgozó. Amikor 27 év múlva elmentem 46 dolgozó volt 85 gyerekkel. Az évek során megvettünk két ingatlant, és 1990-94 között belevágtunk egy 300 milliós építkezésbe, mindössze 100 ezer forintos alapítványi tőkével, melyet az egyik ápoltunk édesanyja adományozott, hogy segítse az otthon renoválását és újjáépítését.

– Azért ez felért egy Vörös-tengeri átkeléssel. És közben nem borított el az ár, az infláció, a munkás- és pénzhiány?

 

– Nem, mert csoda most is történik, és a pályám során ilyesmibe gyakran „belebotlottam”. Egyébként az építkezést szakaszosan csináltuk, ahogy a megnyert pályázatok, a gyülekezetek és a magánszemélyek, a külföldi, holland és német gyülekezetek adományai engedték. De mindent megbeszéltem a munkatársakkal, mert az átalakítások rengeteg felfordulással és plusz munkával jártak. De ha már a csodánál tartunk, én annak tartom azt is, hogy 27 év alatt nem történt baleset a súlyos értelmi fogyatékosok között, epilepsziás rohamokkal tarkított hétköznapjainkban.

 

– Akkor sikerült jó munkatársakat magad köré venni.

 

– Olyannyira, hogy az egyikhez – az intézeti orvoshoz – férjhez is mentem; ő 24 éven át volt a gondozottjaink istápolója, s nekem immár 33 éve társam. De beszélhetnék az önkéntes műszaki vezetőről is (Király Jenő úrról), aki felelősségteljes munkájáért nem fogadott el pénzt. Őt Isten indította erre, mert neki is volt egy fogyatékos unokája, sőt a felesége is rokkant volt. Nagyon tisztelte a munkánkat, naponta látta, hogy a munkatársak milyen szeretettel foglalkoztak a gyerekekkel. Soha nem fizettem ki a munkásokat anélkül, hogy ő rá ne bólintott volna.

 

– Folyt a külső építkezés. És a belső? Az hogyan alakult?

 

– Nemcsak az életterünk rendeződött, és alakultunk át modern, kétszintes, jól felszerelt intézménnyé, hanem sikerült a személyre szabott ellátás színvonalát is úgy felemelni, hogy öt éven át Országos Módszertani Központtá váltunk (2002-2007).

 

– Ez mit jelentett a gyakorlatban?

 

– A Magyarországi Református Egyház szociális intézményeinek célzott támogatása, szakmai segítése és ellenőrzése is a feladataim közé tartozott. Továbbképzéseket, fogyatékosügyi műhelyeket szerveztünk. Módszertani hírlevelet adtunk ki. Ezekben egy-egy intézmény mutatkozott be, tájékoztatást adtunk a jogszabályi és egyéb változásokról. Sok visszajelzést kaptunk az otthonok dolgozóitól, akik olvasták és szerették a hírlevelet. 2004-ben elkészíttettük a Magyar Református Egyház szociális intézményeinek Tájékoztatóját.

– Az intézetvezetői munkádban mennyiben kelt életre az „imprinting”, vagyis a Zsó-minta?

 

– Mindenben. Azt, hogy legyen az intézetnek lelkisége: naponta közös áhítatok voltak, évente kétszer evangélizációk a munkatársaknak. Na és az ünnepeink! Az ősmintái az őrbottyáni közös karácsonyok, húsvétok, farsangok, születésnapok voltak! Szerveztem közös kirándulásokat is a dolgozók számára. Zsó nénitől tanultam, hogy a gyermekek fejlesztésébe a spiritualitás is beletartozik, ezt játékos istentiszteletek, bibliaórák keretében végeztük. Fontosnak tartottam, hogy a hit cselekedetei látszódjanak meg a gondozásban, a szülőkkel való viszonyban és a munkatársak közötti kapcsolatban. Azt is, hogy lehetőleg ne legyen válaszfal a vezető és dolgozók között, hanem családias legyen a kapcsolat. A vezető legyen jelen a terepen! Követtem a Zsó néni nyitottságát, miszerint bejelentkezés nélkül is fogadtam a gyülekezeteket, meg szinte bárkit. Szoros kapcsolatot tartottunk a Dél-Pesti Egyházmegye gyülekezeteivel és az országban lévő társintézményekkel. Persze nehéz volt hozni ezt az úgynevezett „lelki többletet”, ami gyakran jelentett erőfeletti második mérföldet, de meg vagyok győződve arról, hogy az egyházi intézmények bizalmi tőkéje forog kockán, ha ezt alábbadjuk.

 

– 40 éves munkaviszony után nyugdíjba mentél 2015-ben. Nehéz volt az elválás?

 

– Bevallom, tíz év kellett ahhoz, hogy el tudjam engedni az otthont. Én még maradtam volna, de a férjem már nyugdíjas volt, és nagyon akarta, hogy én is az legyek. Úgy éreztem, mintha a hosszú évek során intézetméretűvé tágult volna a lelkem, és akarva-akaratlanul továbbra is minden hír átment rajtam, minden fájt, ami nekik fájt, s úgy örültem az ottani sikereknek, mint kisgyerek a cukorkának. Lassan kezdek ebből „kinőni”.

 

– Te, aki annyi évet eltöltöttél a fogyatékosok között a diakóniában, hogyan látod most a szociális és az egészségügyi intézetek helyzetét, ahol nem is annyira a pénz- és a nővérhiány a baj, hanem az, hogy világi szinten az ápolási kultúra zuhanórepülésben van.

 

– Jaj, ha tudnád, hogy fáj ez nekem. Talán az egyházi otthonoknak még van hitelük, de ott is egyre kevesebb az elhivatott segítő, és itt aláhúznám a hivatás szót. Mert azt nem lehet letölteni az internetről. Ahhoz valóságos és hiteles életmodellek kellenek, na meg isteni vezetés, és engedelmesség.

 

– Merthogy ki van jelölve a helyünk…

 

– Igen. Hiszem, hogy a beteljesedett élet nem a jó választás, hanem engedelmesség kérdése, hogy felismerjem, mire kaptam Istentől az életemet. Igen, „ki van jelölve a helyem”, és most már azt is tudom, hogy az az igazi boldogság, ha erre rátalálok.

 

– Akkor van miért hálát adni, ha visszatekintesz. „Messziről jött” életed is bizonyítja: Nagy az Isten hatalma.

 

– Igen, de ezt a hatalmat a hűséges szolgáin át juttatja célba, olyan mentorokon, sőt lelki anyákon és apákon át, akikért én szintén hálával tartozom. Nélkülük nem lettem volna azzá, aki vagyok.

 

– Köszönöm a beszélgetést.