^{„Óh ember tanulj meg táncolni, különben nem fogják tudni az angyalok,
hogy mit kezdjenek veled a mennyben” (Augustinus)}

 – Idézted Vincent Van Gogh-tól ezt a mondatot: „Ha hallasz belül egy hangot, ami azt súgja: ’Nem tudsz festeni!’, akkor okvetlenül állj neki festeni, és a hang elnémul”. Ezzel a „hitvallással” bátorítottál engem is, hogy vénségemre csatlakozzam itt Visegrádon a hetven pluszosok tánccsoportjához, amit hetente a művelődési házban vezetsz. Önkéntes munkában csinálod. Miért?

– Napjaink legnagyobb kihívásának a közösségek összetartását látom. Különösen az idősek nagyon gyakran elmagányosodnak. Ráadásul egy olyan megosztott társadalomban élünk, ahol a vélemények közötti szakadékok szinte áthidalhatatlanok. A tánc pedig varázsszer. A zene és a mozdulatok összekapcsolják még azokat is, akiket az ideológiák szétszakítanak. Az én világmegváltásom kicsiben zajlik: hiszek a közösség gyógyító, értelmet, örömöt adó erejében. Meg talán a családi hátterem is motivál: nekem nincs testvérem. Nekem a közösséget már kiskoromtól kezdve kívül kellett megtalálnom. Ezért is szerettem iskolába járni.

[[paginate]]

– A tánc az ifjúsággal szokott párban állni, Lehet egyáltalán idős, mozgássérült asszonyokat „táncra perdíteni”? Egyiküknek most operálják a csípőjét, a másiknak ezután fogják a térdét. Nem vagyunk híjával a „csorba cserépedényeknek”. Nem zavar, hogy számtalan alkalmon elölről kell kezdeni, amit egyszer-kétszer-tízszer már megtanítottál?

– Nem, mert ez nem a teljesítményről szól, hanem az örömről, jelenlétről, egymásra figyelésről. Egyszerre kell a zenére, a ritmusra, a lépésre, a térformára és a másik emberre figyelni. Valójában a tánc az egyik legélvezetesebb agytréning, mentális karbantartás, és mozgás, ami beolajozza az ízületeket. Tehát egyfajta gyógytorna is, mert mindig bemelegítéssel kezdünk, és a végén nyújtógyakorlatokkal vezetünk le.  A koreográfia megtanulása is sokoldalúan fejleszt. Mi nem fellépésre készülünk, hanem örömteli együttlétre. Bár az sem kizárt, hogy egyszer másoknak is megmutassuk magunkat, ha a csoport eljut odáig, és vállalják. De engedd meg, hogy Szent Ágoston szavait idézzem a táncról, mert ő is megerősített abban, amit belülről mindig is éreztem: ,,Dicsérem a táncot, mert szabaddá tesz a nehéz dolgoktól, és mert azt, aki egyedül van, bevonja a közösségbe. Dicsérem a táncot, mert az egészséget és a szellem tisztaságát szolgálja, mert könnyeddé teszi a lelket. A tánc átváltoztatja a teret, az időt és az embert. Ezeket mind az agy, az akarat és az érzések által a szétesés fenyegeti. A tánc az egész embert követeli. Az embert, aki szíve középpontjában van lehorgonyozva, oda, ahol nem rabja a szenvedélyeknek, embereknek és dolgoknak, oda, ahol nem rabja az elhagyatottság démonjának saját énjében. A tánc felszínre hozza a szabad embert, a könnyed embert, egyensúlyba hozza minden erővel szemben. Dicsérem a táncot. Ó, ember, tanulj meg táncolni! Különben nem fogják tudni az angyalok, hogy mit kezdjenek veled a mennyben." (https://allekcsendje.blogspot.com/2021/04/szent-agoston-dicserem-tancot.html?m=1)

[[paginate]]

– Azt a… Így még nem hallottam soha a hitet és a táncot kéz a kézbe illesztve. Jóllehet az egyházban még ma is létezik olyan kegyességi irányzat, amely a középkori aszketikus hagyományokból eredeztetve a táncot démonikusnak, az ördög cselvetésének tartja, hiszen az valamilyen szinten a szexualitást is bevonja.

– Az utóbbi igaz, mert a tánc a teljes embert megmozgatja, és ez a semmihez nem hasonlítható szépsége, örömforrása. De nálunk a történelmi táncokon túl a foglalkozásokon szakrális táncok is szerepelnek.

– Vajon lehet-e ez összekötő kapocs vallásos és nem vallásos résztvevő között?

– Úgy gondolom, hogy amikor a Boldogasszony tiszteletére a „Ragyogó csillag” című középkori kolostori táncot lejtjük és a térformában szinte pulzálnak a csillagformák, akkor ők is megérezhetnek valamit az univerzum lüktetéséből.

– Szóval, hiszel abban, hogy még idős korban is elkezdheti vagy újra kezdheti az ember a zenére mozdulást. Vajon kell-e ehhez is egy minimális ritmusérzék? Vagy ez olyasmi, amit Kodály Zoltán mondott, hogy „nincs botfülű, csak nem tanították énekelni”, mert a hallás is fejleszthető?

– Igen, itt is látok olykor fejlődést is. De megvallom, hogy a csoport geneziséhez egyfajta frusztráció is társult bennem. Egy másik táncóráról eltanácsoltak egy közösségre vágyó idős asszonyt, mondván, hogy nincs ritmusérzéke. Fájt a szívem érte, ezért neki is meg a hozzá hasonlóknak szerveztem ezt az alkalmat. Nemcsak az öt talentumosoké a táncterem. Igaz, volt olyan, aki azért hagyott itt, mert őt zavarták az ügyetlenebbek, viszont én azt látom, hogy éppen az a szép a táncban, hogy nem hagy senkit kisodródni.

[[paginate]]

Az erősebbek igenis segítik a gyengébbet, és megosztozunk a „sikeren” is, vagyis azon, hogy zenére együtt mozgunk, közös célként, feladatként. Nonverbális adás-kapás történik, egymást tartjuk, ezért valójában nem lehet rosszul csinálni. Folyton változik a vezető és a vezetett személy. Mindkettő tanulást igényel. Az új szituációhoz igazodás rugalmasságot fejleszt, előhívja a nőiességünket és megidézi a fiatalságunkat.

– Mitch Albomnak van egy könyve, Keddi beszélgetések életről és halálról. Abban a haldokló professzor felidézi, hogy még öreg korában is a „Dance Free”-t, a Táncolj szabadon-t gyakorolta, nem foglalkozva azzal, hogyan néz ki, és kinek tetszik vagy nem tetszik.

– Igen, ez az a szabadság, amiről Augustinus is beszél. De annak is örülök, amikor a táncóra végére egyfajta „felszabadult fáradságot” éreznek a résztvevők.

– Még azt is mondja az említett könyvében a szerző, hogy elmaterializálódott világunkban az „emberek tárgyakat ölelnek magukhoz, és valamiféle ölelést várnak viszonzásul”.

– Ez szép és igaz. A táncban valóságos érintésről van szó. Sőt több is történik. Önkéntelenül is tükröt tartunk egymásnak, amiben magunkra ismerhetünk, gyengeségeinkre és erős vonásainkra. Nemcsak mozdulatot rögzítünk, hanem önmagunkról is olyan tapasztalatot szerzünk, amit magunkban sohasem tudnánk.

[[paginate]]

– Azért nem lehet egyszerű hatgyermekes anyaként, nagymamaként a tanítás mellett rendszeresen megtartani a táncórát.

– Nem túlzok, amikor azt mondom, nekem ez a hét fénypontja, mert igaz az írás: „Aki mást felüdít, maga is felüdül.” Volt, amikor erős fejfájással érkeztem, és az óra végére mintha elfújták volna. Egyébként szeretek tanítani, úgy érzem, ez szinte a „véremben” van.

– Mesélj egy kicsit magadról. Honnan hoztad ezt a szenvedélyes taníthatnékot, táncolhatnékot?

– Otthonról, persze. Egyrészt a felmenőim kántortanítók, hitoktatók voltak, az anyukám is pedagógus és tánctanár. Olyan nagymamám volt, aki már negyvenes években néptáncot tanított Heves megyében. Amikor gyerekkoromban őt meglátogattuk, az együttlétből ki nem maradhatott a közös tánc, a karikázó, és a népdalok éneklése. Nemcsak a Rákóczi-indulót tanította meg nekem, hanem horgolni, kötni, rétest nyújtani is – hogy az írógépelést ki ne hagyjam.

– Hova valósi is vagy?

– Mondhatom magamról, hogy én mindig jókor, jó helyen voltam. A hatvanas, hetvenes években a salgótarjáni újonnan épült panelekbe 2000 értelmiségit költöztettek. Így kerültek a szüleim oda. Hihetetlen pezsgő élet volt ott akkoriban, rengeteg kulturális és sportolási lehetőséggel. A sífutó szakosztályt – ahol edzettem – különböző vállalatok támogatták. Az édesanyám pedig néptánccsoportot vezetett az iskolában. Külföldre is eljutottak népviseletes műsorukkal.

[[paginate]]

– Ez szinte determinálta a pályaválasztásodat…

– Igen, Budapesten végeztem a tanítóképzőt, hitoktató és a német nemzetiségi szakon. Aztán Visegrádra jöttem férjhez. ’95-től tanítok az Áprily iskolában. 2003-tól kezdtem német nemzetiségi táncot oktatni. Településünkön sokféle tánckultúra van jelen: középkori, magyar és német tánc. Kidolgoztam egy tanmenetet erre. Szüreti fesztiválon, adventben, farsangkor, tavasszal, nyáron fellépünk a gyerekekkel.

– Mindezt a szülések, építkezés, válás, gyermeknevelés „kalandjai” közepette.

– Ma már ez a múlté, a gyerekeim kirepültek. Most az unokák a naprendszerem, akörül forog az életem. A messzebb lakóknak messengeren mesélek, olykor virtuálisan bábozok nekik.

– Ami a csoportunkat illeti, közösségformálásból mesterfokozat az is, hogy a táncórákon túl már rögtönöztünk egy karácsonyi partit is, ahol üdítő és ropi mellett a történeteinkkel is megkínáltuk egymást. Sőt volt közös moziélményünk is. Együtt gyönyörködtünk a Duna mozi „Magyar menyegző” című filmjében, és persze irigyeltük a fergeteges táncoslábú szereplőket...

– Na jó, csak lassan a testtel… Attól a világtól még messze vagyunk, de abban már biztos vagyok, hogy majd odaát az angyalok már tudnak velünk valamit kezdeni.

– Köszönöm a beszélgetést!

Vörös Éva