Bevezetés

Az emberi test értéke az évszázadok során meglehetősen sokat változott. Testünk nemcsak materiális, hanem spirituális értékkel is bír. Materiális érték alatt érthetjük azt, hogy a „testgépezetre” vigyáznunk kell, hogy a munkavégzéshez vagy egyéb testi teljesítményhez (például a sporthoz) rendelkezésünkre álljon. A spirituális értéke jelenti az emberen túli, szellemi tartományt, ami az isteni „életlehelletet” tartalmazza.

Ma a testtel kapcsolatban ambivalens tendenciák fedezhetők fel. Egyrészt úgy látszik, hogy a test túlhangsúlyozott, sokat törődünk vele, kiszolgáljuk, ápoljuk. Másrészt feltűnő az is, hogy egyre gyakrabban visszaélünk vele, nem tiszteljük, feléljük. A mai társadalmak számos paradox jelensége a test „használatában” is megnyilvánul. A test–lélek–szellem hármasságának a harmonikus egysége ma megbomlik. Ha például a gyógyítás szempontjait nézzük, a test és lélek egységét figyelembe kell vennünk. Platón (Kr. e. 427.–Kr. e. 347.) szerint „A legnagyobb hiba, amit az orvosok elkövetnek, hogy a testet anélkül próbálják meggyógyítani, hogy az elmét is gyógyítani próbálnák. Pedig az elme és a test egy, és nem szabadna külön kezelni”. (https://www.citatum.hu/idezet/10422) Ez a platóni intelem azonban igen hosszú ideig félretevődött. Az orvostudomány a testtel sokáig csak úgy foglalkozott, mint egy mechanikus szerkezettel, amelynek a működésére ügyelnünk kell, meg kell olajoznunk, mint egy jól működő motort. Az emberi egészségnek a lelki oldala háttérbe szorult, s ez egészen a 20. század harmadik negyedéig tartott, amikor a betegségek magyarázatára egy új paradigma született: a biopszichoszociális értelmezés (Engel, 1977). Ennek megfelelően a betegségek értelmezésében szem előtt kell tartani a biológiai, a pszichológiai, és a társadalmi-kulturális tényezőket egyaránt. Az utóbbi két-három évtizedben ehhez a hármas réteghez egy negyediket is bevonnak, a spiritualitást. Ez azt jelenti, hogy a betegségeknek az életben megjelenő értelmét, az egyént meghaladó szellemi tartományt is figyelembe veszik.

A test kontrollálása és fegyelmezése – történelmi áttekintés

Az emberi testhez való viszonyunk az évszázadok során sokat változott. Az ókorban a túlélést, a küzdelmet szolgálta, emellett valamelyes esztétikai oldala is volt. Már az ókori Rómában ügyeltek arra, hogy bizonyos divatjelenségeket kövessenek – például divatossá váltak az északi rabszolgák, miután meghódították Germániát. A római nők is világosítani kezdték a hajukat, illetve szőke germán rabszolgák hajából készült parókákat is viseltek. Egy másik ókori példánál maradva: a gladiátorok a testükre tulajdonképpen a mai sportnak megfelelően vigyáztak, erősítették magukat.

A test kontrollálásának az egyik gyakori módja az étel elutasítása, a szándékos lefogyás. Az önéheztetés történetében három nagyobb szakasz van: kezdetben a vallásos magyarázatok uralkodtak, később látványosság lett, majd orvosi zavarrá, betegséggé vált (Vandereycken és mtsai, 2003). A vallásos magyarázatok a 13. századtól váltak ismertté, de a 20. században is előfordult a csoda, vagy az ördögi megszállottság nem-evés, a lefogyás magyarázatául. A koplalás az aszketizmus gyakori formájává vált. A görög "aszkézis" szó (=gyakorlás) eredetileg az atléták fizikai testgyakorlatát és diétázását jelentette.

A 12–13. századtól kezdve több olyan személyt jegyzett fel a történelem, akiknek az esetében az önsanyargatás vallásos okokból történt. Hazánkban ilyen volt Szent Margit (1242-1270). Őt apja, IV. Béla királyunk a tatárdúlás után az Isten szolgálatába ajánlotta. Így nevelkedett a Nyulak szigetén, a mai Margitszigeten egy dominikánus kolostorban. Aszketikus életére jellemző volt, hogy szöges cingulumokban járt, ételét a szegényeknek adta, korbácsolta a testét. Leromlott testi állapota viszont ahhoz vezetett, hogy egy kéthetes lázas állapot a halálát okozta. Felmerül a kérdés: vajon Margit jól vagy jót cselekedett-e az aszkézis gyakorlásával. Elgondolkodtató, hogy ha jobban vigyáz az egészségére, akkor nem csupán 28 évet él, hanem például kétszer annyit, és sokkal több emberen tudott volna segíteni. Ha az ember élettartamát nézzük, az is szempont lehet, hogy milyen hosszú életet igyekszik magának egészségben megteremteni, hogy szolgálatára legyen a családjának, a környezetének, a társadalomnak. Ez a felelősség kérdését veti fel egzisztencialista értelmezésben. Éhező szent volt például a 13. században Sziléziai Szent Hedvig (1174-1243), a 14. században Sienai Szent Katalin (1347-1380) is.

A 15-16. században az étel elutasítása mögött – különösen akkor, ha a személy nyugtalan, zavart volt – boszorkányságot vagy ördögi megszállottságot tételeztek fel. Ördögűzést alkalmaztak, vagy inkvizíció elé kerültek az ilyen személyek. Egyes helyeken úgynevezett boszorkánymérleget is használtak: ha túl alacsony volt a testsúly, akkor boszorkánynak tartották, mert úgy vélték, hogy azért olyan könnyű, hogy seprűn repülhessen.

A vallásos magyarázatokkal kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a ritualizált böjtöknek (mint például az iszlám ramadánja) fontos vallási, társadalmi, sőt, politikai szerepük van. Ebben az esetben az egészségkárosodást a szigorú szabályok nem teszik lehetővé, inkább megtisztulásról van szó. Hasonló rituálék a buddhizmusban és brahmanizmusban is vannak.

A 16. századtól aztán a koplalás fokozatosan vásári látványossággá vált. Megjelentek az önéheztetés különös formái: a koplaló, „csodálatos” lányok, az éhezőművészek, vagy élő csontvázak. A koplaló lányok szinte semmit nem ettek, sokan éveken át. E lányokra az önsanyargatás nem volt jellemző, mint az éhező szentekre. Sokszor igen szigorúan, hetekig is ellenőrizték őket, nem csalnak-e. A 19. századtól egyre jobban előtérbe kerülő éhezőművészek számára a koplalás jövedelemforrás lett (ez a későbbiekben, a modellvilág szempontjából érdekes lesz). Őket vásárokban, cirkuszban mutogatták. Az éhezőművészek szinte kizárólag férfiak voltak, s ez érdekes a „csodálatos lányokkal” összehasonlítva. Az éhezőművészek 1930 után eltűntek, s ebben szerepet játszott az éhezés orvosi magyarázata. A szépirodalomban Franz Kafka írta le ezt a legkifejezőbben, „Az éhezőművész” című novellájában. Kafka egyébként valószínűleg anorexiás lehetett (Fichter, 1988). Ebbe a gondolatkörbe tartozik az éhségsztrájk is, amely a 19. században jelent meg, majd a 20. században és politikai okokból terjedt el.

A 17. századtól jelentek meg az orvosi magyarázatok, mindinkább kétségbe vonták a démoni okokat. A lefogyás tehát betegséggé vált, ez a medikalizáció folyamata. Az anorexia nervosát, a lelki alapú lefogyás mintabetegségét orvosi kórképként 1873-ban írták le. Manapság ez a súlyos test tünetekkel járó és pszichológiai megalapozottságú zavar a civilizációs zavarok kitüntetett formájává vált. Nyomában egyre újabb evészavarok jelennek meg: a szintén öndestruktív, a túlevéssel és az önhánytatással járó bulimia nervosa, vagy az orthorexia, ami megátalkodott egészségesétel-függőséget jelent (azaz az egészségességre való túlzott törekvés is lehet kóros – Bratman, 1997). Így az evészavarok a pszichiátria homlokterébe kerültek.

A testideálok változása – a karcsúságideál megjelenése és torzulása a 20. században

A hagyományok vagy a divat a legkülönbözőbb kultúrákban a test deformálásával is jártak. A kínai lányok lábfejét eltörték és igen kicsi cipőbe kényszerítették, amiben gyakorlatilag járásképtelenek voltak. Ez a jólét jele volt: nincs szükség a lány munkaerejére. Egy másik példa: a thaiföldi Palaung törzsben a nők nyakát rézkarikákkal nyújtották meg.

A férfiakat a különböző divatirányzatok kevéssé érintették, a nőkre viszont egyre szigorúbb divatszabályok váltak többé-kevésbé kötelezővé. A 19. század második felében jelent meg a női divatban a karcsú derék, amelyet fűző segítségével emeltek ki, ugyanakkor a csípőt különböző praktikákkal szélesítették, így krinolinnal, abroncsszoknyával. Ennek az üzenete az volt, hogy az illető nő nem várandós, azaz még eladósorban van. A széles csípő pedig mindig is a termékenység jele volt. Itt érdemes megjegyezni azt is, hogy a szexualitás a nők számára a 19. század végén kezdett igazán előtérbe kerülni, addig a nők szexuális igényeivel a férfiak nem törődtek.

A karcsúság divatja a 20. században jelent meg igazán domináns formában. Ezt nagyon jól lehet követni a képzőművészet történetén keresztül is. Míg a középkorban testes alakokat ábrázoltak (gondoljunk a rubensi idomokra), a 20. században egyre inkább megjelentek a karcsú alakokat ábrázoló képek, szobrok (példa: Modigliani, Picasso alkotásai, vagy Magyarországon többek között Varga Imre szobrai).

Egyre inkább úgy tűnt tehát, hogy az emberi test veszít az értékéből. Esztétikai értéke ma leginkább a karcsúságban mutatkozik meg. Ez viszont már nem kedvez az egészségnek, a munkavégzésnek, a fizikai teljesítménynek. Jelenleg a karcsú és karbantartott test a női ideál, ezt szolgálják a diétázás és a testgyakorlás, valamint a szépségipar kellékei is: fogyókúrás és fitneszprogramok, diétás ételek, testedzések, fürdők, szauna, kozmetikumok, plasztikai sebészet stb. A technológiák bűvkörében élő társadalomban irreális célokat tűznek ki a szépségipar jegyében: bárki számára elérhetővé válhat a vonzó külső, aki sokat dolgozik érte. A szépségnek szinte csak az uniformizált formáját fogadja el a társadalom. A karcsúságideál olyan alacsony testsúlyt ír elő a nőknek, amely biológiai szempontból és genetikai adottságaik miatt is irreális számukra. A kulturális nyomás és a biológiai realitás közötti szakadék mélyülése felveti azt a kérdést, hogy az egyén mennyire és meddig képes kontrollálni testsúlyát, alakját. Egy normális testsúlyú nő testének 22-25%-os zsírtartalommal kell rendelkeznie, míg a mai topmodellek csupán 10-15% testzsírtartalommal bírnak. A karcsúság elérését szolgáló túlhajtott tevékenységet jelzi, hogy a Miss America címért versenyző nők átlag heti 14 óra (néhányan heti 35 óra) testedzést folytatnak, s ennek célja nem a sportérték, hanem a testsúly alacsonyan tartása (Wilfley és Rodin, 1995).

A karcsúsággal szemben jelent meg kezdetben a férfiak, majd a nők között is a testépítés. Ennek az űzése is gyakran kényszeres jellegű. A testépítők gyakran visszaélnek az anabolikus szteroidok használatával, gyakran igen nagy mennyiségben fogyasztva azokat, s ennek komoly testi következményei lehetnek. A testépítés tehát átmegy a testi egészség leépítésébe – jelezve a mai ambivalens viszonyt a testünkkel kapcsolatban. A testépítést és a fitneszt támogatják a táplálék-kiegészítők, sportáruk is (Túry és Babusa, 2012).

A karcsúságideál terjesztésében a kultúra különböző területei vesznek részt. Már a gyermekjátékoknál megjelenik az irreális adottságokkal rendelkező női test a Barbie-baba kultuszában. A média fontos szerepet tölt be az ideálok kialakításában. A médiahatás a modelltanulás, azaz utánzásos tanulás fontossága miatt nagy: különösen a fiatal korosztályok követik a mintát. Ma az ismert személyiségek, celebritások között igen gyakori a túlzottan karcsú alkat, rendszeres bulvártémává vált az ismert színésznők és modellek lefogyása. Az 1960-as évek híres modellje, Twiggy, kifejezetten anorexiás alkatú volt, ő lett a modellek között a túlzott karcsúság ikonikus alakja. Az 1990-es években az ideális nő példája lett Elle Macpherson (1964-), az ausztrál modell és színész (beceneve: The Body). Ő igen magas (183 cm), emellett nagy mellbőség és keskeny csípő jellemzi. Ez a maszkulin jelleg felé mutat. Az ilyen testalkat természetes megjelenésének igen kicsi a valószínűsége. Nyilvánvaló, hogy mindazok, akik ezt a mintát követnék, de nem rendelkeznek ilyen genetikai állománnyal, valamilyen szándékos testátalakítással idomulhatnak a divathoz. Mivel a testmagasság nem növelhető, a méretarányokon lehet változtatni: a mellméret plasztikai műtéttel (szilikon-implantáció), a csípőméret pedig intenzív testedzéssel: ezek a testkontrollálás meglehetősen eltúlzott formáit jelentik. A férfiak körében is egyre terjed a karcsúság: korábban a testi erő számított a férfiasság legfőbb mutatójának, ma már többféle férfiideál van: az atlétaideáltól a vékony testalkatig a férfiak elfogadottsága szélesebb spektrumon helyezkedik el.

Lényeges kérdés, hogy a karcsúságideál eltúlzása mögött milyen tényezők állnak – ez a testszociológiai kutatások egyik központi kérdése. A karcsúságideál dominanciájában a nőknek nagyobb szerepük lehet, mint a férfiaknak. A férfiak ugyanis teltebb női testet tartanak szépnek. Ha különböző hírességek testrészeiből kell összeállítani a tökéletes női testet, akkor a nők jóval karcsúbb alakot állítanak össze, mint a férfiak (Stempler, 2014).

Testi elégedetlenség és plasztikai sebészet

A testtel való elégedetlenség kettős üzenetet hordoz: nem elég jó az aktuális test, tehát javításra szorul, de javítható, s a mai eszközökkel elérhető az ideális megközelítése. A nők között az elégedetlenség szinte normatív, de a férfiak között is igen gyakori. Garner (1997) szerint az USA-ban a férfiak 43%-a elégedetlen volt a megjelenésével 1997-ben, s ez 1972-höz képest háromszoros növekedést jelent. Férfiak között leírták az Adonisz-komplexust, mint a férfitest megszállottságát (Pope és mtsai, 2000).

A legfontosabb testalakító eszköz, amely a külső megjelenés esztétikai céllal történő megváltoztatására szolgál a plasztikai, kozmetikai vagy esztétikai sebészet. A külsővel való elégedetlenség központi szerepet játszik a plasztikai műtétek iránti igények megnövekedésében (Sarwer és Crerand, 2004). Ma a plasztikai sebészet komoly iparág lett. Fél évszázada a test alakíthatósága majdnem tabu volt, a modern időkben viszont a testfelület is esztétikai színtér lett, gondoljunk a tetoválásokra és a piercingre. Az American Society of Plastic Surgeons (2010) adatai szerint több mint 12 millió kozmetikai műtétet és kis beavatkozással járó eljárást hajtottak végre 2009-ben az Egyesült Államokban. Férfiak között 1,5 millió beavatkozás történt, s egyre nő a férfiak között is az igény. A plasztikai és egyéb kozmetikai műtétek népszerűsége nő, évről évre emelkedik a beavatkozások száma. Például a két legnépszerűbb alakformáló műtét – a mellnagyobbítás és a zsírleszívás – száma az elmúlt évtized alatt hatszorosára nőtt. Nemcsak sebészek foglalkoznak kozmetikai sebészeti beavatkozásokkal, hanem például bőrgyógyászok, fül-orr-gégészek is.

A testátalakítás ilyen formája már a gyermekjátékok között is helyet kapott. Ma már létezik számítógépes zsírleszívó játék gyermekek számára: ha a virtuális babájukat kövérnek látják, akkor le tudják szívni a feleslegesnek tartott zsírmennyiséget. Így a gyermekek is megtanulják, hogy szinte játékosan is át lehet alakítani a testet. Ez a mai kulturális torzulások példájaként értékelhető.

Két példa a testtel való visszaélésre: az élsport és a divat világa

A testtel való mai visszaélésekre két lényeges területről hozunk példát. Az egyik az élsport és a dopping használata. Sok sportoló nyilatkozott úgy, hogy az életéből éveket adna, ha olimpiai bajnok lehetne. A hírnév, a siker eszerint felülírja az egyik legalapvetőbb emberi ösztönt, az életben maradást, s az ezt szolgáló egészségmegőrzést. Hatalmas iparágak épülnek a sportra, nemcsak a marketingre, a ruházkodásra és a táplálékkiegészítőre gondolhatunk, hanem a doppinglaboratóriumok tevékenységére is. Óriási összegek forognak kockán, mert a sport reklámértéke igen nagy. Itt tehát az emberi test egészsége feláldozódik valamilyen más humán érték oltárán. Mindenesetre drámai változás az, hogy az emberi testtel ennyire vissza lehet élni.

A másik fontos terület a divatmodellek világa. A divat világában a kifutókon csak sovány, gyakran kórosan sovány nők szerepelhetnek. Az utóbbi években ezt próbálják törvényileg szabályozni, pl. Párizsban jelent meg egy ilyen rendelet, ami a kifutókon való megjelenést egy minimális tápláltsági állapothoz kötötte. Egy topmodellek között végzett interjús vizsgálat szerint közöttük több, kifejezett evészavaros (anorexiás vagy bulimiás) személy van (Bogár és Túry, 2017). Felmerül az a kérdés, hogy a divatot diktáló személyek, divattervezők, ügynökök szerepe pontosan milyen ebben az ágazatban. Ők visszaélnek a modellek egészségi állapotával, amikor arra kényszerítik őket, hogy igen alacsony testsúlyon tartsák magukat, irreális elvárásokat támasztanak. Az is igaz, hogy ezek a személyek tudattalanul vagy félig tudatosan összejátszanak a divat képviselőivel, mert a hírnév és a magas jövedelem, az ismertség fontos számukra és a szülők számára (ha kiskorúról van szó). Tehát a divatipar által fenntartott, sokszor kóros karcsúság ideálképének a fenntartásában szerepük van az e hivatás szabályait elfogadó félnek is. Ezt figyelembe véve is pszichológiai abúzusról, visszaélésről van szó, a kóros testi állapot fenntartását célzó intenzív nyomásgyakorlásról.

Meglepő, hogy az izmos sportolói alkat nemkívánatos a modellszakmában, holott az átlagnépesség számára sok jó alakú sportoló tett szert világhírre szépsége okán. 2016-ban egy nemzetközi szépségversenyről hazaküldték Miss Islandot, aki fitnesszel foglalkozott és természetes szépsége mellett izmos volt: esélytelennek tartották a versenyben.

A divat- és szépségipar, a fitneszipar, élelmiszeripar kiszolgálja és meglovagolja az emberi test túlkontrollálását, sokszor egészségkárosítását jelentő kulturális torzításokat. A fogyasztói társadalom kettős üzenete: fogyassz minél több terméket, ugyanakkor fogyaszd is le magadat. Az emberi test tehát a fogyasztás kultúrájának célterületévé vált (Featherstone és mtsai, 1995). A divatszakmában megjelenő kulturális nyomásnak az ismerete lényeges volna a modellnek jelentkező személyek és szüleik számára is, hogy az evészavarok veszélyét jobban felismerjék. Az egészségvédelemnek és az egészségpolitikának is fel kellene figyelnie erre a jelenségre.

A test társadalmi jelentései

Az emberi test a köznapi funkcióin túli jelentésekkel is fel van ruházva. A test hatékony metaforája a társadalomnak (szociális testként is megfogalmazzák a társadalmi jelentéseit). A különböző korokban megjelenő betegségek (pestis, tüdőbaj, rák, AIDS stb.) a társadalom kríziseinek metaforájaként is értelmezhetők. A test szimbolikus jelentéseire utal a „szimbolikus testi tőke” fogalma (Anderson-Fye és Brewis, 2017). Ennek explicit és implicit komponensei vannak, amelyek a testre vonatkozó ideálokat és viselkedéseket befolyásolják, például azt, hogy milyen előnyök származhatnak a testből.

A testtel szoros kapcsolatban van az étel, mint a létfenntartás alapvető ösztönének tárgya. A test elértéktelenedésével párhuzamosan az étel értékvesztésének is a tanúi vagyunk. Az étel, mely szentség volt és az élet jelképe is, egyre értéktelenebb, pazarolható tömegcikké válik (Habermas és Müller, 1986). A fogyasztói társadalom új életstílushoz vezetett, amit Turner (1984) számító hedonizmusnak nevezett. Az aszketikus termelés és a hedonisztikus fogyasztás között ellentmondás van. Ez a szociokulturális ellentmondás beírja magát a testünkbe, az evés és a diétázás (valamint az azt elősegítő testsúlycsökkentő viselkedésformák, mint például a nem sportcélokat szolgáló intenzív testedzés) válik kétféle társadalmi énünk kifejeződésének központi területévé. Ugyanakkor a modern fogyasztói társadalom jellemzőjeként a narcizmust is lényeges tényezőként tartják számon. Az önkiteljesítést célzó görcsös igyekezetben az egyének értéke mások értékítéletétől függ. Ebben pedig a test külseje, mint a személyiség homlokzata, egyre fontosabbnak látszik. E tekintetben a nemi szerepek jelentősége lényeges. A nők megítélésében a külső nagyobb szerepet játszik, mint a férfiakéban – bár az utóbbi évtizedekben a férfiak is egyre inkább hasonló helyzetben vannak. A nyugati társadalmakban a női szerepek egy-két generáció alatt sokat változtak. A hagyományos szerepek mellett dolgozniuk kell, s vonzónak is kell lenniük. Így kifejezettebbé vált a perfekcionizmus és az önkontroll – ennek a megnyilvánulása a test kontrollálása. Ezt pedig leginkább a karcsúsággal lehet kifejezni. A szociális összehasonlítás elmélete alapján magunkat hajlamosak vagyunk az attraktívnak tartott modellhez mérni. A kultivációs elmélet nyomán sokan feltételezik, hogy testképünk és a médiahatások között kapcsolat áll fenn (Gerbner és mtsai, 1994). Az elmélet szerint minél többet nézünk vizuális tartalmakat, annál inkább azonosulunk a közvetített értékekkel. A mai szociokulturális miliőben lényeges szempont a kultúra globalizációja is. Ez a testkontroll univerzális példáin is látható.

Manapság a test láthatósága is sokat változott, illetve a látható felületek kulturális üzenetekre történő felhasználása is. A tetoválás és a piercing hétköznapivá vált. A piercing pedig a test belsejét is érinti már, sokszor az intim, szexuális szféra is érintett. A régi korokban a ruhák jelentősen fedték a testet, ma a meztelenség közkeletű – mintha a test belsejét is láttatni akarnák sokat. Valószínűleg eljön az idő, amikor egyszerű eszközökkel endoszkópos képeket is közvetítenek a test belsejéből. A kultúra egyre beljebb hatol az emberbe. A korábbi etikai elvek elmosódnak. Ma már kiállítást lehet szervezni preparált tetemekből („Body”), ami az emberi test szentségét nem tiszteli.

Úgy tűnik tehát, hogy a nyugati civilizációban az öndestruktív tendenciák megszaporodtak. Ide sorolható a környezetszennyezés, a szaporodást gátló tényezők. Az emberi test mint egyszerhasználatos tárgy, fogyóeszköz jelenik meg. Kirkwood (1997) írta le az „eldobható test” fogalmát. Szerinte génjeink halhatatlanok, mert átörökítődnek a következő generációkba, és a test feladata csak az, hogy ezt megvalósítsa. Speth (2009) szerint a Földet nem a szüleinktől örököltük, hanem a gyerekeinktől kölcsönözzük. Ennek alapján azt mondhatjuk, hogy a testünkkel is úgy kellene bánnunk, mintha kölcsönbe kaptuk volna, nem pedig ajándékba. Ez a magasrendű humán felelősség megnyilvánulása volna, az emberi test, az emberi lét tisztelete.

Túry Ferenc – Szényei Gábor

Irodalom

American Society of Plastic Surgeons (2010): National Clearinghouse of Plastic Surgery Statistics: 2010 report of the 2009 statistics. www.plasticsurgery.org

Anderson-Fye, A., Brewis, A.A. (2017): Fat planet: Obesity, culture, and symbolic body capital. Albuquerque: University of New Mexico Press.

Bogár N., Túry F.: Evészavarok kockázati tényezői a divatszakmában dolgozók narratívumaiban. Psychiatria Hungarica 32:41-53, 2017.

Bratman, S. (1997): Orthorexia nervosa. Eredeti közlés: Yoga Journal, October. Internetes változat: http://www.orthorexia.com/index.php?page=essay

Engel, G.L. (1977): The need for a new medical model: a challenge for biomedicine. Science 196:129-136.

Featherstone, M., Hepworth, M., Turner, B.S. (1995): The body: social process and cultural theory. London: Sage.

Fichter, M.M. (1988): Franz Kafkas Magersucht. Fortschr. Neurol. Psychiat. 56:231-238.

Garner, D.M. (1997): Body image survey. Psychology Today 30:30-84.

Gerbner, G., Gross, L., Morgan, M., Signorielli, N. (1994): Growing up with television: the cultivation perspective. In: Bryant, J., Zillman, D. szerk.: Media effects: advances in theory and research. Hillsdale, NJ: Erlbaum, 61-90. old.

Habermas, T., Müller, M. (1986): Das Bulimie-Syndrom: Krankheitsbild, Dynamik und Therapie. Nervenarzt 57:322-331.

Kirkwood, T.B.L. (1997): The origins of human ageing. Phil. Trans. R. Soc. London 352:1765-1772.

Platón: https://www.citatum.hu/idezet/10422

Pope, H.G. Jr., Phillips, K.A., Olivardia, R. (2000): The Adonis complex: the secret crisis of male body obsession. New York: Free Press.

Sarwer, D.B., Crerand, C.E. (2004): Body image and cosmetic medical treatments. Body Image 1:9-111.

Speth, J.G. (2009): The bridge at the edge of the world. New Haven: Yale University Press.

Stempler, L. (2014): How men and women differ when drawing up the “perfect” body. Time, April 17, 2014, http://time.com/65901/how-men-and-women-differ-when-drawing-up-the-perfect-body/

Turner, B.S. (1984): The body and society: explorations in social theory. Oxford: Basil Blackwell.

Túry F., Babusa B. (2012). Adonisztól Schwarzeneggerig: férfiideálok és civilizáció. Budapest: Oriold Kiadó.

Vandereycken, W., Van Deth, R., Meermann, R. (2003): Wundermädchen, Hungerkünstler, Magersucht. Eine Kulturgeschichte der Ess-störungen. Berlin: Beltz.

Wilfley, D.E., Rodin, J. (1995): Cultural influences on eating disorders. In: Brownell, K.D., Fairburn, C.G. szerk.: Eating disorders and obesity. New York: Guilford, 78-82. old.