Aniszi Kálmán összegyűjtött novelláit és elbeszéléseit tartalmazó, újabb válogatás került a könyvpiacra. Az igazat mondd, de hogyan? című összeállítás a mit és a hogyan kölcsönhatását szembesítő szemléltetésre is alkalmas különféle témakörökben. Már a könyv címéből érezhető József Attila dilemmafelvetése: a különbségtétel az igaz és a valódi között. A szerző mindig különös figyelmet fordított a kifejezés biztonságos esztétikájára és etikájára. Írásaiban természetes igénnyel fonódik egymásba az istenhit iránytűje szerinti humánum a sors alakította élethelyzetekkel. A hétköznapiban sem a mindennap megszokottat keresi és emeli mondanivalójába, ám valahány esetben a jó erkölcs jelenlétét célozva nemcsak szórakoztat, hanem lelket egyensúlyba hozva, munkásságának eredetéhez hűen igazodva nevel is.

Bertha Zoltán irodalomtörténész Aniszi küldetésének tűpontosan minősítő jellemzését rajzolja meg előszavában: „Csodálatra méltó ügyszeretetből fakadó könyvei mind a nemzeti megmaradást szavatoló összmagyar kultúra sorsvállaló és értékteremtő hagyományait térképezik föl − határtalan horizontját láttatva és valóságos enciklopédikus panorámateljességét bontakoztatva ki az autentikus magyar sorsuniverzumnak. A műfaji és a tematikai változatosság a szépirodalom, a képző- vagy színházművészet terrénumaitól a történettudomány, a filozófia, a szociológia, a teoretikus és gyakorlati politológia, az értékelméleti etika tágasan szerteágazó dimenzióit íveli és öleli át – hogy aztán mindebből legfőbb üzenetként a magyarság közösségi identitásának megtartásáért aggódó és azért tevőleges szolgálatot vállaló szellemi misszió szükségképpenisége és erkölcsi imperatívusza domborodjék ki. S ez a markáns szellemiség itatja át Aniszi Kálmán munkásságának azt a területét is, amelyet a kimondottan epikus elbeszélőművészeti alkotások képviselnek: a novellák, a hosszabb-rövidebb elbeszélések, a dokumentatív kisprózák, s a balladisztikus vagy anekdotikus történeteket mesélő művek.”

[[paginate]]

A kötet másik méltatója, Deák-Sárosi László költő azt észlelte, hogy feltűnő „ezekben a valóságmesékben: az emberekkel, a tájjal és a történelemmel való bensőséges kapcsolat. Ahol a mérce mindig az ember, az egyéni és közösségi tapasztalat – mindez térben és időben, az isteni harmónia tükrében. /…/ Középpontban mindig a gondolkodó ember áll, aki nehéz, drámai, s ha kell, akár tragikus körülmények között is megőrzi tartását, becsületét. A hit és az értékek sohasem kérdőjeleződnek meg. Olykor szokványos, máskor kiélezett, drámai helyzetekben ismerjük meg a szereplők lelkivilágát.”

Az alázatosan illedelmes emberség legplasztikusabb megjelenítője, az általam többször méltatott, A taxis meg az öregasszony című novella nem véletlenül kerülhetett e válogatás élére. Filmszerűen képződnek meg olvasójában a jelenetei. Az Aniszi-novellák jellegzetessége, hogy szinte észrevétlenül csempészik be gondolatvilágunkba a pozitív hatásokat. A tehén árába kerülő penicillinnel megmentett fiú esetéből a nagy áldozatokra képes szülői felelősségjegy maradandó, akár az ebben a kötetben olvasható valamennyi írás éppen a beléjük rejtett bölcsességek következtében életpéldának is felfogható tartalmakkal rendelkezik. „Hogyha nem önös célokat hajszolunk, ha arccal mások felé fordulva úgy élünk, hogy teljesülő vágyainkkal, céljainkkal – a magunkéi mellett – a közösség javát is szolgáljuk, olthatatlan szomjunk a szebbre, jobbra, nemesebbre üdvözlendő, jogos és kívánatos. Mert mi más lehetne az emberibbé válás alapja és feltétele, mint pozitív képességeink folyamatos valóra válása…” (Nyugtató anyai melegség) Ugyanezt pendíti meg az Önzetlenségben: „A bölcsek azt mondják, hogy négy dolog van, ami nem tér vissza soha: a kő, miután elhajítottad; a szó, miután kimondtad; az alkalom, miután elszalasztottad; az idő, miután elmúlt.”

[[paginate]]

Régi idő emlékét szembesíti a mostani körülményekkel, például az oktatásban: „…sajnálom a mai gyerekeket, akik a gyönyörű élő beszéd helyett teszteket töltögetnek ki, nehogy a részrehajlás áldozataivá váljanak. Hááát! A szorzótáblát, hajaj, egymást túlharsogva tanultuk. Most is fülemben cseng a kis csapat éneklő deklamálása, az emelkedő és ereszkedő hangsorok váltakozó hullámzása, a közös szövegmondás ritmusa, biztonsága, öröme: »egyszer egy eeegy, kétszer egy keeettő…« Nem volt ott semmi hókuszpókusz, jaj-de-korszerű-csodacsináló-kütyük. Csak a gyermeki hang – megannyi orgonasíp – bájos zengése lelkesített, bűvölt bennünket. Hangosan olvasva, a diák azt is hallotta, hogy ő maga miként formálja a szavakat, helyes-e a kiejtése. S ha netán hibát ejtett, figyelve a többieket, könnyen kijavíthatta a hibát. Nem siránkozott, nem panaszkodott akkor se oktató, se szülő, hogy a gyermek diszlexiás, hebeg-habog, nem érti, amit olvas… Lehet, hogy okuk se igen volt rá.” (Fehér pestis)

Történelmi ismereteket bőven meríthetünk. A Kutyaszorító főhőse nemcsak térbe, hanem egyúttal múlt érába is kalauzol: „Tovább tallózva az emlékezetes események és az arra érdemes személyek között, a szomszédos Misztótfalura visz utunk. Innen indult világhódító útjára a kor egyik legnagyobb tudós-nyomdásza, Misztótfalusi Kis Miklós. Akit az erdélyi püspök azzal bízott meg, hogy felügyelje Amszterdamban az Erdély számára készülő Biblia nyomását. Az egyházatya egyúttal a fiatalember figyelmébe ajánlotta a nyomdászat mesterségét: »Hollandiában járva-kelve aztán jól nézz körül a németalföldi világhírű nyomdákban. Hogy ha majd elsajátítod a mesterség titkait, és ismét hazakerülsz, irányítani tudd az erdélyi tipográfiát. Mert prédikátoraink, Istennek hála, elegen vannak Erdélyben, de ilyen ember kellene igen, aki nincsen.« Tótfalusi tehetsége és szorgalma révén mesterének legkitűnőbb és legbecsültebb munkatársa lett.”

[[paginate]]

Az itt ismertetett könyv tematizáltsága úgy sem marad egysíkú, hogy azonos etikai közeg motivációja mozgatja valamennyi mondanivalóját. E történésekben sokszínű és fizikumában sokoldalú, azaz terjedelmes könyvben a téma, a helyszín, az idő, a szereplők sora változik ugyan, de az erkölcsi mondanivaló mindenütt egységesen mutatkozik meg. Szinte együtt aggódunk a hegymászó életéért; közösen okulunk a pakulárok történetéből; távolságot tartunk a gonosztól a rettegésre okot adó vészhelyzetekben; szorongunk a labdájával ablaküveget betörő, büntetéstől tartó fiúval; közösséget vállalva reménykedünk a vakon hegedülő koldus szerencsésebb jövőjében; tisztában vagyunk a Fent és Lent fogalmával; örvendünk az örvendetesnek; olykor felemás idillben élünk a világ produkálta/provokálta társadalmi közegben, de soha nem adjuk fel a jóság gyakorlását meg az értékek kutatását, a hagyományok megőrzését… Feltétlenül említendő, hogy jelentős, immár klasszikussá vált irodalmároktól átemelt idézetek gazdagítják az anyagot, mint például Shakespeare I. szonettjének szakasza:

„A gyönyörűt szaporítani vágyunk,
Hogy így örökké rózsálljon a Szép,
S emlékét, ha hull érettebb virágunk,
Őrizhesse zsenge ivadék: …”

Vagy: „Az értelem kevés. A műveltség is kevés ahhoz, hogy valaki művész legyen. Mindehhez végzet kell, melyet nem lehet félreérteni, s melyet semmiféle emberi erő vagy szándék nem tud megmásítani. Aki így művész, annak végzete van.” (Márai Sándor)

[[paginate]]

A szerző hitvallásából kiviláglik írásainak küldetéses háttere: „Össznemzetben érző és gondolkodó emberként a nemzetszolgálat és az erkölcsi felelősség, az elköteleződés kérdése nálam hangsúlyos szerepet kap”. Tehát, nem pusztán egyéni érzelmekbe-cselekedetekbe, hanem az össznemzeti egységbe is tereli műveinek gondolatforrását, vagyis megteremti ennek a világon, többnyire történelmi események következtében szétszóródott társadalmi létezőnek a lelki medrét. Egy-egy írásában bemutatja a diaszpórában élő nemzetiségi lét történelmének erdélyi mozzanatait.  A hitelesség, az érvényesség − e könyv jellemző lényegi tulajdonsága − bármilyen hangulati közegben megmutatkozik, legyenek azok kálváriás idők, vészterhes tragikumok, vagy oldottabban könnyedebbek, egyszerűbbek, bár egyáltalán nem szürkék.

A novella stílusjegyei közé keveredve érezzük néhol a jegyzet, az esszé, a tárca, az interjú szövegének vonalvezetését, ám egyáltalán nem kifogásolható módon, hiszen mindezek hűséggel illeszkednek a szépirodalmi gördülékenység fogaskerekeihez. Aniszi stílusának a hangulati színek biztosítanak hátteret. Elvitathatatlanul egyéni kifejezéseket alkalmaz: „Advent van – lelkem a szeretet fészekmelegére, otthonra vágyik…”, és „Amikor befordult a sarkon, balzsamos érzés áradt szét benne.” Nyelvi megközelítése nem követel bonyolult értelmezést, ahogy Gárdonyi Géza határozott feltétele szól: „Keresetlen szavakkal, ahogyan beszélünk, meg lehet írni mindent. Csak magyarul legyen, igaz legyen. /…/ Magyar vagyok, tehát magyaroknak magyarul kell írnom; az irodalom pedig nem parádé, hanem szolgálat, – a nemzet jelenének és jövendőjének szolgálata.” Az Aniszi-írások kétségtelenül pontosan és ernyedetlenül megfelelnek ennek a feltételnek. Megtanítanak igazul igazán vélekedni és élni.

Zsirai László