A gyülekezeti misszió kihívásai világszerte

Az önmagunkról való megfeledkezés szabadsága

„El tudná-e magyarázni valakinek, hogy miként formálja át (és kellene, hogy átformálja) az evangélium az identitástudatát? Önnek volt-e már része ebben az átalakulásban?” – ezzel a kérdéssel a missziói (lelkületű) közösségekben hazánkban is méltán „népszerű” Timothy Keller amerikai presbiteriánus, „ortodox” (azaz szigorúan evangélium központú) református teológus és gyülekezetplántáló lelkész magyarul is megjelent kis „pamfletjének” függelékében szembesíti olvasóit.

Keller Pál apostol példáján mutat rá arra, hogy a keresztyén embernek, Krisztus tanítványának igazi létállapota „az önmagáról való megfeledkezés szabadsága”.[1] Az „önfeledtségnek” ez az állapota, negatív megfogalmazásban az önmagunk megtagadása, a kereszthordozás, amire Jézus hív, pozitív értelemben a Krisztus tanítványaként élt élet, azaz a feltétlen Istenre hagyatkozás, a kegyelemben való örvendezés; az a bizonyosság, hogy Krisztuséi – és nem magunkéi – vagyunk, a keresztyén ember létének alapvonását írja le. Ami egyben közösséget teremt azok között, akik hallják Isten igéjét és hisznek. A gyülekezet Isten igéjének, az evangéliumnak a „teremtménye”, creature verbi. Nem magától, magából és magáért van.

Ezeket emlegeti Pál apostol is a civódó, az Isten ügyében rivalizáló, felfuvalkodott korinthusiaknak (1Kor 3-4). Lényegében arról van itt szó, hogy az életünk középpontja, epicentruma keresztyénként valóban magunkon kívül kerül, tényleg a Szentháromság Istenben van-e. „Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait. Márpedig a sáfároktól elsősorban azt követelik, hogy mindegyikük hűségesnek bizonyuljon” (1Kor 4,1), ne pedig Apollós, Kéfás, Pál vagy bárki más híveiként – emlékezteti a pártoskodó gyülekezeti tagokat az apostol.

[[paginate]]

Sajátos identitás ez, ami nem a hagyományos értelemben vett önazonosságot, az öntudat és önértékelés „helyre tételét”, hanem a Krisztus által Istenben való elrejtettséget, az Isten országának való „engedést” jelenti és abból a bizonyosságból tápláltatik, hogy immár megítéltettünk. A sajátosan református kegyesség éppen ezért tekint úgy a Krisztus igazsága által megszabadított ember életére, mint feleletadásra (azaz felelősségvállalásra) és háládatosságra a semmi módon ki nem érdemelhető, bűnbocsátó kegyelemért és tudatos, hűséges „hálaáldozatra” a „boldog Isten dicsőségéről szóló evangélium” szolgálatában. Pál apostol ebben a szolgálatban magát megváltott emberként is elsőnek nevezi a bűnösök között (1Tim 1,15), akiknek üdvözítésére Krisztus Jézus a világba jött. A korinthusiaknak egyenesen azt írja, hogy nem érdekli, hogyan ítélik meg, sőt az sem, hogy önnön magát hogyan ítéli meg. Mert Isten ítélete teheti őt egyedül igazzá. Ami Jézus Krisztusban már megtörtént: „nincs tehát már semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak” (Róm 8,1). Azaz nem leereszkedő alázatoskodás, vagy bennfentes felfuvalkodottság mondatja mindezt Pállal, minden idők egyik legbefolyásosabb emberével, aki valaha élt a földön, hanem az „evangéliumi józanság”[2]. Pál apostol, Keller megfogalmazásában, nincs felfuvalkodva, hanem fel van töltekezve. Ez pedig hatalmas különbség.

„Az evangéliumi alázat lényege ugyanis nem abban áll, hogy többet, vagy kevesebbet gondol-e az ember magáról, hanem kevesebbet gondol magára”[3], összegzi, mintegy maga számára is, Keller, a Pál életét és szolgálatát „megteremtő” evangéliumi szabadságot, azaz a már megítélt, Krisztusban megkegyelmezett bűnös ember szabadságát, akik immár a cselekvés öröméért cselekszenek, gyülekezetként, és azért segítenek másokon, hogy „ők segítséget kapjanak”.

[[paginate]]

A gyülekezet missziói közösség

Ebben az értelemben a keresztyén gyülekezet, minthogy az egyház maga is óhatatlanul, léténél fogva missziói. Krisztus tanítványainak közössége arra hívatott, az a méltóság jutott osztályrészükül, hogy Isten üdvözítő akaratát hirdessék minden népnek. Létükkel, istentiszteletükkel, imádságukkal, tanúságtételükkel, diakóniájukkal – mindennel, ami egy gyülekezetet gyülekezetté tesz. Ez a vízió pedig nem új gondolat, nem a – sokak által még mindig gyanakvással fogadott – huszadik századi „missziói reneszánsz” terméke. Hanem a keresztyénséggel egyidős belátás, amelyik a reformátori hitvallásokban éppúgy megfogalmazást nyert, mint a huszadik század megannyi ökumenikus dokumentumában. Kálvinnal szólva, az egyházat Isten választotta ki arra, hogy az Ő eszközeként lehetővé tegye és megvalósítsa az emberek számára a Krisztussal való közösséget. Az egyháznak ez a funkcionális szemlélete határozza meg az ekkleziológia valamennyi mozzanatát, beleértve a tisztségek és a sákramentumok szerepét. Ha az emberek nem lennének annyira gyengék, hiábavalók értelmükben (rudiatas; ingenii vanitatem – Institutio IV,1), akkor az egyházra egyáltalán nem lenne szükség.[4] „Mivel Isten kezdettől fogva azt akarta, hogy az emberek üdvözüljenek, és eljussanak az igazság ismeretére, szükségszerűen mindig is volt, van és a világ végéig lesz egyház” – emlékeztet a Második Helvét Hitvallás (XVII. 1-2.) arra, hogy az egyház létének alapja egyedül Isten üdvözítő akaratában van, amely Jézus Krisztusban megjelent, és „funkciója” sem lehet más, mint hogy „minden népnek” az örömüzenetet hirdesse. Mert ugyan a világ „megvan” az egyház nélkül, az egyház nem létezhet a világ nélkül, amelyikhez küldetett, és amelyikről tudja – Isten Igéje és Lelke tanítja meg neki -, hogy Krisztus nélkül elveszett[5]. A keresztyéneknek az az egyetlen „érdemük”, hogy megismerték „az igaz Istent a megváltó Krisztusban”, még mindig a hitvallás szavaival.

[[paginate]]

Az egyház tehát nem önmagát ajánlja, nem önmagát szolgálja és főként nem önmagát „növeli”. Soha nem léphet Krisztus helyébe és önmagában semmi az üdvösség belső eszköze, a Szentlélek nélkül. A gyülekezetünk Isten országának előíze, jele és munkálója lehet ebben a világban – de sose lesz Isten országa maga. Pontosan ebben a nyitottságában a Lélek átformáló és újjáteremtő munkájára rejlik szabadsága, az önmagáért való aggodalom elengedésének ajándéka és egyben a nyitottság az evangélium „címzettjeinek” befogadására. Az újszövetségi gyülekezet lényegi jellemvonása, hogy nem volt homogén ideológiai-, érték- vagy érdekközösség, hanem a „Krisztust magukra öltő”, Istennel és egymással megbékélt „megkegyelmezett bűnösök”[6] zavarba ejtően sokszínű, örvendező közössége. Akik Krisztusban lévén megtapasztalják, hogy elsődleges identitásukat „felülírja” Istennel való közösségük, amiben „nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő…” (Gal 3,28) - és folytathatnánk a sort, aktualizálva azt a világ immár minden szegletében élő keresztyén közösségek társadalmi kontextusaiban fellelhető megosztottságokkal -, azok arra törekednek, hogy azokkal együtt legyenek közösen gyülekezet, akiket Isten melléjük rendelt saját környezetükben[7].

Ez a „missziói identitás” nem csupán Tim Keller, az amerikai presbiteriánusok (Presbyterian Church in America - PCA) 1989-ben minden tapasztalat nélkül New York belvárosába, Manhattanbe „kirendelt” gyülekezetplántáló lelkészének arc poetica-ja, hanem az immár öt helyi közösség „alapja, hajtóereje és célja”. A Redeemer mára gyülekezetek és egyházi szolgálatok „családja” lett, amelyik Isten missziójának részeseként azon fáradozik, hogy másokkal összefogva „az evangéliumban gyökerező mozgalomként egy mindenki számára otthont adó nagyszerű várost építsen. Ennek a mozgalomban része a személyes megtérés, a közösségépítés, a társadalmi igazságosság és a kulturális megújulás New York belvárosában, és általa, szerte a világban”.[8]

[[paginate]]

A missziói megújulás egyesítő reménye és a megosztottság szorongása

Helyezzük kontextusba, ami ezen az egy példán a gyülekezeti misszió kapcsán tanulságként levonható. Egy gyülekezetplántáló közösség, ami ebben az esetben az említett „ortodox” református egyház, a PCA - amelyik amúgy az amerikai Evangelikálok Nemzeti Tanácsának tagjaként hosszú évek óta tusakodik az evangelikál közösséget és az emlegetett evangéliumi tanúságtételt megrontó politikai megosztottság miatt[9] -, nyilván nem egyik percről a másikra, úgy határoz, hogy helyi gyülekezete „romjain” új közösséget indít el, ami a vázlatosan bemutatott evangéliumi szellemben, a „holisztikus” misszió jegyében hívja megtérésre, Krisztussal való „önfeledt” és inkluzív közösségre - politikai, ideológiai, faji hovatartozásra való tekintet nélkül - a szekularizált és multikulturális város lakóit, hogy mindeközben velük együtt legyen „egyházzá” és hozzon változást mindenki számára a városban. Azzal a kimondott céllal, hogy mindazt, amit ebben a „vállalkozásban” közösségként megél, megossza „szerte a világban”, inspirációként és útmutatásként. Igehirdetése és szolgálata evangéliumi értelemben „korszerű”, azaz aktuális és releváns az adott közegben, de mindeközben nem igazodik az adott közeg korszelleméhez, kultúrájához, hanem annak átformálására törekszik a keresztyén reménység jegyében.

Ez a látomás és mozgalom, amint utaltunk rá, Magyarországon is megjelent a gyülekezetek között, aminek öröméről és kétségeiről azok a gyülekezetek – lelkészek, presbiterek és szolgatársak – tudnak hitelesen és a honi „kontextusban” megélt tapasztalataik alapján számot adni, akik ugyanebben a „szellemben” plántálnak és formálnak közösségeket – pontosabban hívják és várják imádságban a Szentháromság Istent, hogy Lelke által formálja őket, hogy maguk is a transzformáció forrásai lehessenek és „Krisztus követeként” valóban a jótékony változást, megbékélést munkálják az eljövendő Isten országa fényében és reményében. Egy világban, amelyikről józanul tudják a „látható alakja” (ábrázata, sémája) elmúlik (1Kor. 7,31). Ők azok, akik a gyülekezetek missziói lehetőségei kapcsán leghitelesebb tapasztalattal bírnak, ami egy régión belül is jelentős eltéréseket mutatnak – gondoljunk a gyarapodó nagyvárosi és kihaló vidéki szórványközösségek élethelyzetére.[10]

A „külügyes” ebben sem hiteles, sem mérvadó nem lehet. Legfeljebb arra hívhatja fel a figyelmet, hogy az egyházi és kimondottan gyülekezeti misszió[11] kihívásaira világszerte keresik a választ a keresztyének. Az akár világrégiók, felekezetek, vagy más szempontok szerint összegzett külső tényezők felsorolásánál és értékelésénél fontosabb egy lényegi, belső feltétel megléte. Ez pedig nem más, mint az az egyszerű tény, hogy bármilyen külső kihívásra akkor tud egy egyházi közösség (teológiailag) hiteles és egyben (gyakorlatilag) hathatós választ adni, ha először azt a kérdést tisztázza, miben is áll saját identitása és küldetése. Lényegében a fent említett, egyszerű kérdésre ad koherens, a Szentírás egésze alapján hiteles felelelet: „el tudná-e magyarázni valakinek, hogy miként formálja át (és kellene, hogy átformálja) az evangélium az identitástudatát?”. Vagy még inkább az apostol intésére figyelmezve: „legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet” (1Pt 3,15). A számadás a reménységről, vagy még közelebb az eredeti szöveghez, a reménység „apológiája” egyszerre határozza meg a gyülekezet identitását és jelöli ki helyét és szolgálatát a világban.

[[paginate]]

Az egyházak, de közvetlenül a gyülekezetek közötti párbeszédre tekinthetünk úgy, mint a Krisztusban gyökerező keresztyén reménységről való számadásaik, „narratíváik” összecsengésére, vagy éppen diszharmóniájára. Ebben az értelemben az egy egyház missziója, vagy a világkeresztyénségben mára meghatározóvá vált megfogalmazás szerint az „Isten missziójában” való közös részvétel még az egyre nyilvánvalóbb kulturális megosztottság közepette, különösen a protestánsokat megosztó szexuéletikai viták ellenére is, olyan közös alapot jelent, ami az 1973-ban létrejött úgynevezett leuenbergi közösségre rímel, amely az európai protestánsok számára valóban egy új korszakot hozott el a párbeszédben és a közös cselekvésben. „Történeti távlatból ma világosabban felismerhető az, ami a reformáció egyházainak bizonyságtételében az ellentétek dacára közös volt: az evangélium felszabadító és bizonyosságot adó új megtapasztalásából indultak ki. /…/ Egybehangzóan vallották, hogy az egyház cselekvését és életformáját egyedül az a megbízatás és parancs szabhatja meg, amely e tanúságtételnek az egész világon történő hirdetését írja elő.” (Leuenbergi Konkordia I.4.)[12]

Ezt az egyházi közösséget magyarán a közös missziónak kellene meghatároznia, annak a törekvésnek, hogy a szabadító Istent dicsőítő tanúságtétele, krisztusi reménység „narratívája” mind inkább összhangban legyen, hogy ne éppen a tanúságtétel „kakofóniája” idegenítsen el, vagy éppen tántorítson el attól – főként Európában és Észak-Amerikában – az egyháztól már elszakadt embereket, azaz a „megváltás címzettjeit”, attól, hogy a gyülekezetben Krisztussal kerüljenek közösségbe.

A tapasztalat azt is mutatja, hogy az egyházak életében ez az útkeresés, nevezzük missziói eszmélődésnek; az evangelizáció „korszerű, de evangélium központú” teológiai alapvetése és gyülekezeti, illetve „felekezeti” módszereinek és eszköztárának „kikísérletezése” hosszú, sok esetben bizony évtizedes folyamat. És nem kizárólag az örvendező reménység jellemzi. Sőt, küzdelmes út, ami a bevett formák és megszokott szerepek elengedése és a mindeközben felszínre kerülő megosztottság, az egymással sokszor kibékíthetetlennek tűnő nézeteltérések miatt szorongástól és keserűségtől sem mentes. E tekintetben sem kergethetünk illúziókat. Csaknem minden esetben egy külső kihívás, krízis motiválja, ami számadásra kényszeríti egyházi közösségeket. Ez még abban a protestáns közegben nem ritka esetben is igaz, amikor egyházak (újra)egysülnek. Hiszen az egyesülés feltétele minden esetben a missziói elköteleződésből fakadó közös teológiai alapvetés, ami önmagában az említett szembenézés és megújulás motorja. De többnyire megelőzi egy külső adottság, ami nem más, mint az egyesülő egyházak „térvesztése”, elkötelezett tagjainak csökkenése és erőforrásainak beszűkülése. Ezt példázta a holland evangélikus és református egyházak (nem teljes körű) egyesülése az ezredfordulón és a francia protestáns egyház létrejötte 2013-ban. Más helyzetekben az egység helyreállítása fájó történelmi bűnök miatti megosztottságra keresi a  választ bűnbánattal, régi sebek begyógyításával. Erre példa az apartheid idején ideológiai és faji alapon négy részre szakadt dél-afrikai holland református egyházak több mint másfél évtizedes odaadó, még mindig lezáratlan párbeszéde, hogy az egységét Isten missziójának részeként, a gyülekezetek missziói átformálódásán keresztül helyreállítsa.[13] És kell-e említeni a szekularizációként összegzett folyamatot a „nyugati” világban, azaz nálunk Európában és Észak-Amerikában, ahol évtizedek óta nézünk szembe a változó társadalmi viszonyokkal, a  „relevanciakrízissel”[14], a fogyatkozó egyháztagsággal, a hagyományos egyházi formákban elérhetetlen társadalmi miliők sokaságával, sok kultúrájú és sok vallású közösségekkel szembesülnek a gyülekezetek.

[[paginate]]

Kölcsönös támogatás és bátorítás

Mindebben a gyülekezetek nem maradhatnak magukra. A „missziói lét” nem egy újabb „központi” elvárás vagy direktíva, a sok egyéb elvárás mellett, amivel a gyülekezeteknek meg kell küzdeniük, hanem a megújulás Isten adta lehetőségének tudatos, odaszánt közös keresése. A küldetésben való megújulás keresése minden egyházban a gyülekezetek párbeszédében, összefogva– a protestáns egyházakban tehát a zsinat felelősségvállalásával „történik”. Még az olyan nagyvárosi, többezer, sőt - ahogy az a dél-koreai reformátusok között[15] sem egyedi - akár (több)százezer tagok számláló, számunkra felfoghatatlanul nagy gyülekezetek (megachurch) is keresik a kapcsolatot felekezetükkel és egymással, amelyek önmagukban is bírnak elegendő emberi és pénzügyi erőforrással. Ennek oka egyrészt teológiai: Krisztus egyházának tagjaiként felelősséggel tartozunk egymásért.[16] Másrészt ésszerű: egy még oly sok erőforrással megáldott közösség is tanulhat mások tapasztalatából, kudarcaiból és áldásaiból.

„Isten szuverén Úr és az evangéliumot elviszi a világ legsötétebb vidékeire is. Mi is részesei lehetünk ennek, ne rettenjünk meg” – nagyjából így szól az a felhívás, ami történelmi testvéregyházunk, az Amerikai Református Egyház (RCA) honlapjára tévedőket fogadja és azt hirdeti, hogy egy másik, konzervatívabb világszemléletű egyházzal – akivel valaha egyek voltak – most közösen indulnak el a „világba” a misszió és evangelizáció útján. Közösen támogatják kisebbségbe szoruló gyülekezeteik megújulását a küldetésben – konkrét útmutatással, segédanyagokkal, pénzzel, felkészült mentorokkal. Több mint egy évtizeddel azután, hogy zsinatukon a gyülekezetek képviselői megimádkozták és megfogalmazták víziójukat, miszerint egyházuk „olyan gyülekezetek közössége, amelyeket Isten arra hív, hogy a Szentlélek erejéből Jézus Krisztus jelenléte legyen a világban”. Céljuk, hogy 1000 új gyülekezetet plántáljanak 20 év alatt és 100 000 embert érjenek el az evangéliummal és tegyenek tanítvánnyá.

A misszió az egyház szívverése, fogalmazott Eberhard Jüngel még 1999-ben, amikor a tartományi egyházakat zsinati egységben tömörítő Németországi Protestáns Egyház (EKD) 1999. évi zsinatán a korabeli fő témával kapcsolatban („misszió és evangleziáció”) vezérelőadásban osztotta meg bibliai-teológiai reflexióját. „Ha az egyháznak lenne szíve, egy olyan szív, amely még mindig dobog, akkor az evangelizáció és a misszió határozná  meg az egyház szívének ritmusát. /…/ Ha a misszió és az evangelizáció nem az egész egyház ügye, vagy nem válik újra azzá, akkor valami nincs rendben az egyház szívverésével” – fogalmazott a zsinat teológiai őrálló funkcióját képviselni hivatott teológus, aki az egyház feladatát egyszerűen csak így foglalta össze: „a keresztyén üzenet igazságát és szépségét kell az emberek elé tárni”.

[[paginate]]

A Vesztfáliai Protestáns Egyház idén európai, ázsiai és afrikai testvéregyházait, akikkel az Egyesült Protestáns Misszió (VEM) keretein belül immár egyenrangú egyházi közösségben él – szemben a XIX. századi missziói mintával – hívott meg arra, hogy közösen vitassák meg az egyház missziói megújulásának zsinat által elfogadott „útvonaltervét” nyolc tézisben. „A misszió a Szentháromság Istentől indul. Isten Fiában és Lelke által jön el a világba. /…/ Az egyház arra hívja meg az embereket, hogy bízzanak Isten Igéjében és csatlakozzanak gyülekezetéhez”, veti meg az alapot az első tézis. Hogy aztán a modern társadalom kihívása kapcsán konkretizálja a gyülekezetek feladatát a hosszú évek óta folytonosan változó társadalmi közegben. „A vallási és világnézeti pluralizmus társadalmunkban és a digitális közösségi médiában egyházunkat kettős felelősséggel és eséllyel szembesíti: egyrészt igenelnünk kell a sokszínűséget és a vallásszabadságot, és ezzel egyidőben saját protestáns ’profilunkat’ meg kell erősítenünk és jelenítenünk. /…/ Mindeközben a keresztyén hitet mintegy meghívást kell közvetítenünk és beleélnünk a társadalomba és a világba”.

A sort hosszan folytathatnánk. Minden egyháztól van mit tanulni és ösztönzést meríteni, amelyik másokkal párbeszédben, kölcsönös nyitottsággal odaszántan arra törekszik, hogy valóban a misszió legyen a keresztyén közösség szíve. Ahogy az Egyházi Jövőkép Bizottság annak idején, párbeszédben a gyülekezetekkel és a jövővel ezt „álmodta” meg a Magyarországi Református Egyház közösségének is: „Az egyház létének és küldetésének alapja, hogy megjelent Isten üdvözítő akarata Krisztusban. Az egyház tehát Isten missziójának részese és eszköze. Az egyház közössége arra hívatott, hogy Isten országának jele, előíze és munkálója legyen a világban, azáltal, hogy gyülekezeteinek, egyháztagjainak tanúságtétele által Krisztus evangéliumát hirdeti a világnak szóban és tettben. Az egyházszervezet, a gyülekezetek közösségének keretet adó struktúra, eszköze és hordozója kell, legyen az evangélium értéket, identitást és közösséget teremtő közvetítésének (kommunikációjának)”.

[[paginate]]

Utószó – egy hajóban evezünk

Élénken él bennem egy jókedélyű, asztal körüli beszélgetés, amire 2018-ban egy őszi estén Budapesten került sor egyházi és nem egyházi elöljárók jelenlétében. Joseph Kassab arab református lelkész, az egyik libanoni-szír testvéregyházunk vezetője, aki Bejrútban és a Princeton-i szemináriumban tanult teológiát, bejárta a világot, főként a „nyugati” világot partneregyházak meghívására Amerikától Németországig, Kanadától Magyarországig; nos ez a Szíriából származó, Bejrútban élő, sokat látott egyházvezető azon merengett, hogy miként is írhatná le a keresztyénség jelenlegi állapotát Európában. És végül is úgy összegezte belátásait, hogy a keresztyénség, miközben az Isten országának fényében átformálta az európai kultúrát és közéletet, veszített „lendületéből” és pillanatnyilag kissé alélt állapotban van. A keresztyén egyházak mintha elvesztették volna missziói „lendületüket”, mintha az immár évtizedek óta változó – szekularizálódó, egyre sokszínűbbé váló - társadalmaikban nem találnának utat az emberekhez az evangéliummal, nem jelentenek vonzó alternatívát közösségeikkel, és az évszázadok során megalapozott és megszilárdított korábban nem egyszer államegyházi, ma már leginkább népegyházi létükkel kisebbségbe szorulnának.

Egy benyomás a megannyi közül valakitől, aki a mi európai közegünket kívülről látja. A spontán, nem akadémiai alapossággal előtárt helyzetértékelés mindkét oldala érdekes lehet számunkra. Tanulságos és megszívlelésre érdemes, hogy egy közel-keleti protestáns teológus Európára úgy tekint, mint ahol, ha tökéletlenül is, de az evangéliumi értékek szekuláris formában meghatározó módon formálják az együttélésünket. Elsősorban is emberi méltóság megkérdőjelezhetetlen tiszteletben tartása, az élet minden területére, így a vallás gyakorlására is kiterjedő szabadság, a demokrácia, az egyenlőség és jogállamiság elve, és az emberi jogok tiszteletben tartása – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait. Mindez, az ő szemükben, a „keresztyén kultúra” részeként olyasvalami, amit szívesen látnának hazájukban. Ahol csak arra vágynak, hogy „egyenlő állampolgárokként” élhessenek vallási és etnikai kisebbségként is.

[[paginate]]

Egy másik alkalommal az immár tíz éve háborúságtól gyötört szíriai gyülekezeteikről beszélgettünk, akiket több alkalommal is felkerestünk az elmúlt években, számos más „nyugati keresztyénnel” egyetemben és igyekeztünk segíteni „túlélésüket” a lehetetlen körülmények, a szorongattatás és legfőképpen a teljes gazdasági összeomlás és jövőtlenség közepette. Kiderült, hogy a keresztyénség bölcsővidékén, az iszlám többségben az ottani gyülekezetek sem mutattak feltétlenül több életjelet, mint máshol. „A háború jobb egyházzá tett minket”, fogalmazott Joseph testvérünk lakonikusan. Amivel természetesen nem azt a hamis tételt állította fel, hogy Isten háborút küldött a szír reformátusokra, hogy ezzel tegye jobbá őket. Mert máskülönben erre ne lett volna esélyük. Hanem arra utalt, hogy a gyülekezetek szerepe az egyházi intézményekkel együtt megnövekedett, egyre többen kerestek lelki menedéket a helyi közösségekben és szomjúhozták az evangéliumot. A „jobbá létel” inkább azzal függött össze, hogy ugyanaz az evangélium, amit szóban és tettben előtte is hirdettek és közösségeikben megéltek, hirtelen sokkal nagyobb „téttel” bírt az emberek életében. Kifejező és éltető ereje, relevanciája kézzelfoghatóvá vált és megelevenítette a gyülekezeteket. A krisztusi váltságot és bűnbocsánatot, a megbékélés evangéliumát, az Isten országát hirdető közösség az emberileg leküzdhetetlen krízis közepette ráeszmélt az evangélium „relevanciájára” és önnön missziói küldetésének minden emberi értelmet felülhaladó valóságára. A tanítványság új értelmet nyert. Jóllehet a helyzet, a közeg, amiben élnek, azóta sem lett jobb.

Az, ami elsőre nagyon különbözőnek tűnhet egy-egy keresztyén gyülekezetet körülvevő „kontextusban”, helyi társadalmi helyzetben Magyarországon, Kárpátalján, Szíriában, Kenyában; bárhol a világban, nem feledtetheti el azt a tényt, hogy a missziói tudatra ébredő egyházi közösségek lényegileg mégiscsak közös cipőben járnak. Az egyház Afrikában is lehet éppúgy öncéllá, egy keresztyén közösség saját áthagyományozott formáinak őrzőjévé – meggyőződésből vagy „jobb híján”, mint ahogy Európa közepén „Krisztus szeretete által szorongatott” missziói közösséggé. Olyanná, amelyik valóban létfontosságú küldetésének, az egyház létjogosultságának és „epicentrumának” ismeri fel azt, hogy Isten missziójában háládatos, örvendező és alázatos szívvel részt vegyen. Isten Jézus Krisztusban beteljesedett, ámde még mindig eljövendő országának jele, előíze és munkálója legyen. A minden nap eljövendő Isten országának élje meg a Szentlélek átformáló erejét saját közösségében és munkálja a változást a tágabb közösségben, egy adott társadalomban Isten országának „dinamikus” értékeit szem előtt tartva.

Igen, a tapasztalat azt mutatja világszerte, hogy a kiszolgáltatottságban, az elesettségben, azokban a helyzetekben, amikor az ember nyomorúsága közvetlen tapasztalattá lesz, akkor ismerjük fel, mennyire rá vagyunk szorulva a tanítványait kenyér, tarisznya és pénz nélkül kiküldő feltámadott Krisztusra. Ámde ez nem azt jelenti, hogy a missziói ébredés a krízis vagy nyomorúság függvénye lenne. Ahogy azt sem, hogy a krízis vagy nyomorúság óhatatlanul önnön küldetésére ébresztene egy gyülekezetet. Nem minden gyülekezet és egyház „lesz jobbá” ma sem Szíriában. És nem minden gyülekezet veszíti el evangéliumi küldetéstudatát, és hirdet idegen evangéliumot egy szekularizált európai országban sem. Sőt, ennek ellenpéldáit látjuk kontinens-szerte egyre nagyobb számban.

Mély meggyőződésem, hogy a keresztyénség felekezeti, de még a napjainkban ennél is súlyosabbnak látszó kulturális, nem egyszer politikai megosztottságát csak az egymás reménység „narratíváját” kölcsönösen és kritikusan számon kérő missziói összefogás szüntetheti meg.

Ódor Balázs

[1] Timothy Keller: Az önmagunkról való megfeledkezés szabadsága, Harmat-Koinónia, Budapest-Kolozsvár, 2015.

[2] Ebehard Jüngel: The Gospel and the Protestant Churches in Europe, in: Religion, State and Society, 21/2, 1993., 137-149. A XX. század egyik meghatározó protestáns teológusa az Európai Protestáns Egyházak Közössége (GEKE), az evangélium lényegének értelmezésében való egyetértésük fundamentumán az ökumené protestáns elvét, a „megbékélt különbözőségek egységét” (Einheit in versöhnter Verschidenheit) 1973-ban megvalósító leuenbergi egyházi közösség 1992-es történelmi budapesti nagygyűlésén máig megfontolandó útmutatást fogalmazott meg az európai protestánsok felelősségéről a kontinensen az evangélium jegyében. A protestáns józanság nem egy valaha volt „keresztény” Európa restaurációjának illúziójában él, hiszen ezzel önmagának – hitének, hagyományának és felelősségének - mondana ellent, és megerősítené „jelentéktelenségét”. Az illúzió helyett a józan, azaz a szabadító evangéliumban való örvendezés határozza meg a feladatát, ami nem más, minthogy Jézus Krisztusról tegyen tanúságot, mi több, az Ő, és a Benne önmagát kijelentő Isten „mindenestül emberi és evilági képviselője” legyen. „Ha egy protestáns egyház önmagát akarja megvalósítani, többé nem az evangéliumban gyökerezik” (140.) Ez a józanság érvényes a valóság szemléletére kettős értelemben is. Egyrészt nem önáltató illúziók és ideológiák, hanem a tényszerűség határozza meg. Másrészt éppen a konkrétan megismert valóság nyer új értelmet, új ábrázatot az evangélium fényében, és ez jelöli ki az egyház mindenkori feladatát.

[3] Keller 36k.

[4] ld. ehhez Georg Plasger: Johannes Calvins Theologie – Eine Einführung, Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 2008.

[5] Vályi Nagy Ervin, Barth nyomán, ezért tekint az egyházra, mint Isten párbeszédére a világgal. Ld. Kirche als Dialog, Protestantische Erwägungen zur Lehre von der Kirche, Reinhardt Verlag, Bázel, 1967.

[6] Vö. a Barmeni Teológiai Nyilatkozat 3. tételével, amit a német protestáns egyházak a mai napig sokat idéznek missziói megújulásuk folyamatában: „A keresztyén egyház testvérek gyülekezete, amelyben Jézus Krisztus az Igében és a sákramentumokban a Szentlélek által, mint az Úr, jelenvalóan cselekszik. Az egyháznak hitével éppúgy, mint engedelmességével, üzenetével éppúgy, mint rendjével, a bűnös világ közepette, mint megkegyelmezett bűnösök egyházának arról kell bizonyságot tennie, hogy kizárólag a Krisztus tulajdona, kizárólag az Ő vigasztalásából és az Ő útmutatásából, az Ő megjelenésének várásában él és óhajt élni.”, in: Fekete Károly: A barmeni teológiai nyilatkozat, Kálvin Kiadó, Budapest, 2009., 28.

[7] Minthogy azt keresztyénként és gyülekezetként – minden kétségünk és szorongásunk ellenére – mégsem állíthatjuk, hogy Krisztus evangéliuma ma már nem releváns, és Isten visszavonta üdvözítő akaratát, valamint a világot sem vádolhatjuk azzal, hogy „istentelen” és „bűnös” (azaz világ) – hiszen éppen ezért jelent meg Isten üdvözítő kegyelme Krisztusban, nem marad más, mint hogy magunkat, saját szolgálatunkat értékeljük kritikusan. Tim Keller ebben a gyülekezeteknek azt ajánlja, hogy az evangéliumot korszerűen (azaz a címzetteknek érthető, releváns módon), mégis (vagy éppen ezért) radikálisan biblikus módon képviseljék és saját környezetünkre szabottan éljék meg. Ld. Fekete Károly: Gyülekezet a központban – Evangéliumi szolgálat a városban, Harmat – Kálvin – Luther Kiadó, Budapest, 2019.

[8] ld. www.redeemer.com

[9] Ld. A politikailag sokszínű egyház stratégiája, https://reformatus.hu/vilagban/hirek/a-politikailag-sokszinu-egyhaz-strategiaja/, (utoljára megtekintve: 2021.08.26.). Az evangelikálok már 2004-ben, felismerve, hogy a (párt)politikai megosztottságuk alapjaiban kérdőjelezi meg evangéliumi tanúságtételük hitelességét, mozgalmat indítottak az ellentétek leküzdésére, és megfogalmazták a keresztyének civil felelősségének irányelveit a „nemzet egészsége” érdekében. A For the Health of the Nation nevet viselő állásfoglalás nyolc átfogó ügyet és célt nevesített, amelyek az evangelikál közösség számára a Biblia alapján kiemelkedő erkölcsi jelentőséggel bírnak. Ezek közé tartozik a vallásszabadság és az élet szentségének védelme, a családok erősítése, az igazságosság garantálása a szegények és kiszolgáltatott emberek számára, az emberi jogok megőrzése, a rasszizmusellenesség és az etnikumok közötti igazságosság előmozdítása, az erőszakmentesség és Isten teremtett világának védelme. Ld. https://www.forthehealth.net/ (utoljára megtekintve: 2021.08.26.)

[10] A Zsinat megbízásából 2012 és 2014 között működő Egyházi Jövőkép Bizottság lényegében arra tett – nem sikertelen – kísérletet, hogy a gyülekezetek tapasztalatainak és párbeszédének teret és keretet adjon és ezek alapján fogalmazta meg missziói látomását és az abból következő konkrét javaslatait. Reménységgel, de józanul belátva, hogy „a megváltozott világban gyülekezeteink jellemzően nem képesek magukat a Krisztustól kapott missziói elhívásban értelmezni. Számos gyülekezet elveszettnek és magára hagyottnak érzi magát, nincs a jövőre nézve látása és terve, csak a túlélésben reménykedik”.

[11] A helyi gyülekezet és egyház, illetve az egyetemes egyház, vagy éppen keresztyén közösség kapcsolata e tekintetben ugyancsak fontos kérdés. A gyülekezetek missziói lehetőségeiről beszélve óhatatlan, hogy ezeket a fogalmakat, éppen a fentiek értelmében, nem egyszer szinonimaként használjuk. Az Egyházi Jövőkép Bizottság annak idején „gyülekezettudatos egyházról és egyháztudatos gyülekezetekről” beszélt akkor, amikor missziói látomását a Zsinat elé tárta. Elégedjünk meg ehelyütt Szűcs Ferenc plasztikus megfogalmazásával, amit valamennyi leendő lelkész tanulmányai kezdetén „elsajátít”, és ami érzékletes példa arra, hogy a hitvallásaink és az ökumené egyházképe távolról sem kibékíthetetlen egymással és az egyház sajátos küldetéséért vállalt felelősség kapcsán is útmutatásul szolgálhat: „A helyi egyház és az egyház egyeteme tehát nincs ellentétben egymással. Minden gyülekezet teljesen egyház abban az értelemben, hogy az egyház ismertetőjegyeit hordozza. Természetesen nem a teljes egyház, amely térben és időben jelenti a teljességet, a plérómát. Ebben a vonatkozásban minden tag, de minden gyülekezet is csak rész szerintiséget képvisel. Mégsem csak rész szerint egyház, mint ahogy az egy gyűszűnyi tengervíz is hordozza az „egész” összetételét, noha azért mégsem a tenger.”, Hitvallásismeret, KRE HTK, Budapest, 2007, 87. 

[12] Vö. a 2. lábjegyzetben mondottakkal.

[13] Ld. https://studylib.net/doc/9029747/2.11-our-calling-to-serve-and-witness-in-unity (utoljára megtekintve: 2021.08.26.)

[14] ld. ehhez Klaus Douglas: Az új reformáció, Kálvin Kiadó, 2002., 25kk. A reformátori teológia aktuális útmutatását kereső Douglas nem „elméleti” teológusként vagy missziológusként, hanem saját egyháza, a Hessen-Nassaui Protestáns Egyház gyülekezeti lelkészeként törekedett a reformátori teológia alapvető belátásait gyakorlatba ültetni új utakat és formákat keresve. A „nyugati” világban, azaz nálunk, Európában és Észak-Amerikában hosszú évek óta ismert aggasztó számok, a tünetek mögé nézve a valódi krízist megragadni. Az egyik központi problémaként éppen az „evangéliumi identitás” hiányára mutatott rá. „Kérdezzünk meg száz teológust, hogy mi teszi egyházzá az egyházat, és száz különböző feleletet fogunk kapni”. Ez pedig a Németországban már akkor sokat emlegetett és elemzett „problémák” ellenére egyfajta „önelégült” tétlenséget eredményezett. Ez, ha nagyon lassan is, de megváltozni látszik. A tartományi egyházak és azok zsinati közössége, az EKD immár nem csak koncepciókat fogalmaz meg a misszió és evangélizáció kapcsán, hanem tudatosan támogatja az új gyülekezeti formák létrejöttét és egyáltalán a gyülekezetek missziói lelkületének és gyakorlatának „kialakulását”.

[15] A szöuli Myungsung Church, a világ legnagyobb, százezer aktív (!) tagot számláló, Budapesten is „misszionáriust állomásoztató” és egyházunk elismert gyülekezeteként koreai közösséget fenntartó református gyülekezete, inspiráló, egyben elgondolkodtató példa erre. A világ egyik legnagyobb református egyháza, a Koreai Presbiteriánus Egyház (PCK) nagyvárosi gyülekezeteként számos, amúgy önmagában „életképtelen” vidéki gyülekezet szolgálatát segíti Dél-Koreában, többszáz „misszionáriust” támogat ötven országban világszerte mintegy meghálálva, visszaadva valamit abból az áldásból, amit a XIX. században az amerikai presbiteriánus misszionáriusok közvetítettek az országba. És csaknem harminc gyülekezetet plántált, miközben alig negyven éve jött létre.

 

Hasonló anyagaink

A XXI. század és a generációk

Mi is ez a nagy „generációzás” mostanában? Miért beszélünk ennyit erről, miközben amióta világ a világ, mindig is voltak fiatalok és idősek, és mindig is láttunk eltérést...

Elvesztettél! Valóban elvesztettél?

Egyesek szerint a fiatalok az egyház jövője, mások szerint már a jelene, akik nélkül nem is lesz jövőnk. Kutatási adatok szerint ugyanakkor a fiatalok folyamatosan fogynak egyházunkból, és lelkipásztoraink tapasztalata is azt mutatja, hogy nem egy...