A keresztyén gyülekezeti misszió kezdetéről és kibontakozásáról hiteles információkat az Apostolok Cselekedeteiben olvashatunk, melyekről Pásztor János „Az egyház missziója a XXI. században” c. könyvében így fogalmaz: „Ebben a könyvben az a gondolat található, hogy az itt leírt dologoknak kell történni az egyház életében a távolabbi jövőben is. Mintha Lukács azt üzenné ezen át, hogy ennek az esemény-sorozatnak folytatódni kell a világ végezetéig” (305.o.). De miből is állt ez az esemény-sorozat, mik azok a dolgok, amiknek folytatódni kell a XXI. században is? Elsődlegesen fontos volt Isten Igéjének a hirdetése és közösségben való hallgatása, az úrvacsorai közösség gyakorlása és az imádság által megvalósult az Istennel való közvetlen párbeszéd.  Pásztor János szerint „Ott lehet ma is igazán misszió, ahol van egy közösség, bármilyen kicsiny, bármennyire a periférián, de amelyikre rá lehet mutatni, aminek a létét és cselekedeteit magyarázni kell” (313.o.). A jól ismert jézusi missziói parancsra utal Nagy Antal Mihály „A misszió bibliai alapjai” c. munkájában: „…az egyház Jézus Krisztustól kapott megbízatása, hogy hirdesse az evangéliumot mindenütt, mindenkor, minden embernek” (18.o.). Mindkét, a misszió iránt elkötelezett szerző idézett forrásművei gazdag missziótörténeti és misszió-teológiai ismeretanyagot tartalmaznak a téma iránt komolyan érdeklődők számára. A missziónak az egyház létrejötte óta mindig voltak és folyamatosan vannak kihívásai, melyeket részben az adott történelmi korszak és körülmények befolyásolnak, de amelyeknek hatásait, veszélyeit az egyház tagjainak és közösségeinek szervezeti és hitbeli stabilitása pozitív és negatív irányban is befolyásolhatja. El kell fogadnunk azt is, hogy a gyülekezeti élet statisztikai mutatói nem mindig adnak reális és teljes képet a misszió aktuális állapotáról, arra azonban mindenképpen használhatók, hogy bizonyos tendenciákra felhívják a figyelmet, és ennek eredményeképpen stratégiai segítséget nyújthassanak. A feladatok tudatosulásának és kijelölésének fontos előkészítése tehát a helyzetfelmérés, a diagnosztika. Ezt a célt szolgálják (kellene, hogy szolgálják) az egyházi rend szerint évente elkészített egyházlátogatási összefoglalók, a gyülekezeti élet „mozgalmi adatai”, illetve ezek nagyon lényeges tartozékaként a lelkipásztori jelentések. A tapasztalatok szerint meglehetősen különböző ezeknek az összefoglalóknak nemcsak a terjedelme, hanem az információs értéke is, melyet az kompenzálhat, ha az egyházlátogatókkal való személyes találkozás során ki tud alakulni olyan őszinte légkör, ami a jelzett hiányosságokat pótolni tudja. A következő lényeges kérdés, hogy milyen következményei  lesznek a feltárt problémáknak, nehézségeknek, hiányosságoknak, a pozitív tapasztalatok pedig megkapják-e azt a fórumot, ami a pozitív példa inspiráló, követni szándékozó hatásának teret tud adni? Az is fontos, hogy az értékelések további sorsa a döntéshozatal folyamatában milyen sorsra jut.

Írásomban szeretnék néhány olyan területet érinteni, ahol a gyülekezeti misszió kihívásai a XXI. században is tetten érhetők.

[[paginate]]

A gyülekezet - mint közösség - életében a vezetési elveknek nagy jelentősége van. Egyházalkotmányunk és gyülekezeti rendünk a gyülekezetek vezetését szabályozott feladatmegosztással a lelkipásztorra és a presbiterekre (presbitériumra) bízza. Meggyőződésem, hogy az egészséges gyülekezetvezetés csak ennek a munka- és szolgálati kapcsolatnak a kiegyensúlyozott, harmonikus működése esetén valósul meg. A zsinat-presbiteri elvek, a hatályos egyházalkotmányi szabályok megadják a kereteket, de a hatékonyságot a lelkipásztor és a presbitérium együttműködésének a minősége határozza meg. Akkor lehet igazán hiteles és eredményes a gyülekezet missziói szolgálata, ha a gyülekezetvezetés feladatmegosztásában a lelkipásztor igei-spirituális koncepciójának az elfogadásával és tiszteletben tartása mellett a presbitérium aktívan, áldozatkészen vállalja saját feladatait. Fontos, hogy a lelkipásztor a presbitert, presbitériumot valódi partnerként kezelje a közös szolgálatban, a  presbiterek pedig arra törekedjenek, hogy minél felkészültebben tudjanak részt venni a missziói feladatokban. Arra kell törekedni, hogy a Szentírásban, hitvallásainkban tájékozott, imádkozó, „minőségi” presbiterek kerüljenek megválasztásra. Ennek a feltételnek a megvalósulásában igyekszik szolgálatával segíteni a Presbiteri Szövetség képzési programjaival, kiadványaival. A presbiternek „látszani kell” a gyülekezet életében: az istentiszteleteken, rendezvényeken ellátott ügyeletes feladatok teljesítésével, a személyes bizonyságtételek vállalásával, és a látogató szolgálatba való bekapcsolódással is. A lelkipásztornak fel kell ismerni a feladatok delegálásának lehetőségeit és alkalmait, ehhez azonban jól kell ismerni a presbitereket, hogy a szolgálat a talentumok hatékony aktiválója lehessen. A jövőre készülés fontos feladata a presbitériumok lehetőség szerinti fiatalítása és a női presbiterek számarányának növelése, a presbiteri tisztségre való felkészítő képzések szervezése. Természetesen azt is el kell fogadni, hogy ezeknek a feltételeknek a megvalósulása szempontjából a gyülekezetek adottságai nagyon különbözőek, a gyülekezetvezetési koncepció és a lelkipásztor-presbiter kapcsolat kívánatos elvei azonban általánosan érvényesnek mondhatók ki. A gyülekezeti misszió eredményteleségének hátterében gyakran tetten érhetők a gyülekezetvezetés harmóniájának hiányosságai, ezeknek megszűntetése fontos feladatnak tekintendő.

Az istentiszteleti liturgia megújulásának kihívásairól azért kell említést tenni, mert a gyülekezet életének a középpontja, lelke az istentiszteleti közösség. Az istentiszteleten „történik” a misszió. Az itt étélhető, megtapasztalható Szentlélek érintések, az itt megértett személyes üzenetek segítik azt (is), hogy a személyes érzésekből a közösséghez, a Krisztus-testhez való tartozás késztetésének az érzése alakuljon ki. A sok évtizedes hagyomány és rend szerint zajló istentiszteleti „protokoll” úgy gondolom megérett arra, hogy a „túlérettség” vagy „túlhaladottság” jelzővel illessük. A gyülekezetek egyrészében már gyakorolt alternatív elemek beiktatása a visszajelzések alapján pozitív tapasztalatokat hoztak. Jó reménységgel lehetünk, hogy a Generális Konvent Liturgiai Bizottsága által megjelenés előtt álló példatára hasznos segítője lesz ennek a koncepciónak. Általánosságban az a megállapítás tehető, hogy a református istentiszteletnek a jövőben a spiritualitás néhány szempontját jobban figyelembe kell venni. Ennek egyik területe a liturgia első részében a bűnvallás és kegyelemhirdetés beiktatása, ami lelki tehermentesítést, a szívbeli bizalom, az üzenet megértésére, befogadására való jobb alkalmasság állapotának az elérését szolgálja.

[[paginate]]

Hasonlóan pozitív hatású ezen a területen a lelkipásztori záró imádságot követő „liturgikus csend”, ami a személyes hála és a kérések elmondása mellett megadja a lehetőséget az igehirdetés üzenetét elmélyíteni képes első lelki reakciók megfogalmazására. Az éneklés és a hangszerek közreműködése által megteremthető akusztikus és pneumatikus harmónia az istentiszteletek missziós hatásának nagyon fontos segítője. Ezen a területen érdeklődéssel várjuk az új református énekeskönyv megjelenését, és jó tapasztalatok vannak az ifjúsági énekgyűjtemények használatával. Azt is szorgalmazni lehet, hogy akár a közös énekek kíséretében, vagy speciális istentiszteleteken önálló programként minél többféle hangszer szólalhasson meg, ami egyúttal a gyülekezeti tagok szolgálatba való bevonási – tehát missziós – lehetősége is. Mindenképpen támogatni kell a presbiterek aktívabb részvételét a liturgiában! Ez vonatkozhatna a lekció felolvasásának feladatára, imádság elmondására, de jó lehetőségnek tartom a hirdetések feladatát a gyülekezeti gondnokra vagy presbiterre bízni. A presbiterek számára ezek a szolgálatok az elhívást megerősítő missziós hatással vannak. Összefoglalóan: arra kellene törekedni, hogy a református istentisztelet a jövőben egyre inkább „Isten szeretetének az ünnepévé” (Klaus Douglass) válhasson!

A gyülekezeti misszió kiemelt fontosságú és felelősségű területe a gyermek- és ifjúsági misszió: Határozottan megfogalmazható: a gyülekezetek, az egyház jövőjéről van szó! A kihívások e téren elég differenciáltak, ami a gyülekezetek demográfiai helyzetével, összetételével és a helyi oktatási lehetőségekkel is kapcsolatban vannak. Az azonban kijelenthető, hogy még az elöregedő, református oktatási intézménnyel nem rendelkező szórvány gyülekezeteknek is meg kell találni azokat a feladatokat, melyek teljesítése a gyermek hitre nevelésében segítséget nyújthat. A gyülekezet lehetőség szerint már óvodás kortól biztosítsa a feltételeket gyermekfoglalkozások, gyermekistentiszteletek megtartására.  Ha a lelkipásztori kapacitás nem elégséges, akkor hitoktatói, vagy erre alkalmasnak értékelt pedagógus, presbiter, gyülekezeti tag bevonása is megoldást jelenthet: a lényeg, hogy minden gyülekezetben a vasárnapi istentisztelethez csatlakozóan tartsanak gyermekistentiszteletet! A gyermekmisszió másik nagy lehetősége és kihívása a hit- és erkölcstan oktatás. Nem lehetünk elég hálásak azért, hogy oktatási rendszerünk ennek helyet ad, a misszió felelőssége pedig az, hogy felhívja a szülők és családok figyelmét a beiratkozásnál az etika helyett a hit- és erkölcstan választásának fontosságára.  A gyülekezet és a presbitérium feladata, hogy a szülőkhöz és családokhoz időben jusson el a hatékony és informatív figyelemfelkeltés. Egy másik missziói feladat és kihívás ezen a területen a hitoktatók és pedagógusok megbecsülése, és a gyülekezet közösségébe való integrálódásának segítése. Ez természetesebb és egyszerűbb az egyházi, gyülekezeti fenntartású oktatási intézmények esetén, de legalább ilyen fontos az önkormányzati óvodák, iskolák hitoktatóinak vonatkozásában is. A „templom és iskola” kapcsolatának megbecsülése a gyermekmisszió és a pedagógus misszió összekapcsolódását jelenti, ami a Magyar Református Presbiteri Szövetség egyik kiemelt missziói programja. Ennek részét képezi az a megbecsülő gesztus, ami a Pedagógus napi vagy egyházi ünnepek alkalmával történő köszöntésben és megajándékozásban nyilvánul meg.

[[paginate]]

Fontos kérdése a gyermek- és ifjúsági misszió kihívásainak az oktatási intézmények egyházi működtetéséhez való hozzáállás. Úgy gondolom, hogy ahol az alapvető személyi és tárgyi feltételek rendelkezésre állnak, ott élni kell a lehetőséggel.  Az oktatás-nevelés szellemiségének a fenntartó által való felügyelete, és a keresztyén erkölcsi értékek megjelenítése az intézményben felelős missziói feladat, és a jövőben is élni kell az oktatási intézmények működtetésének átvételi lehetőségével. Kritikus és nem megoldott terület a konfirmandusok utógondozása. A hatékonyság javítása érdekében ajánlható, hogy a presbiterek vállaljanak „mentorálást”: a konformációi felkészülés ideje alatt válasszanak a fiatalok közül, akivel tartják a kapcsolatot, rendszeresen beszélgetnek, meglátogatják a családot, mesélnek a gyülekezet életéről. Ez egyúttal a családoknak a gyülekezethez való vonzásában is segítséget jelenthet. A konfirmáció után mindenképpen meg kell teremteni a lehetőséget a gyülekezet ifjúsági csoportjához való csatlakozásnak, és szorgalmazni kell konfirmandus találkozók szervezését is. Az ifjúsági misszió lehetőségei közé tartoznak az igényes zenei rendezvények, ahol megjelenhet az egyházi könnyűzenei műfaj is.

A gyülekezet tagjaival való kapcsolattartás megszervezése is fontos feladata a missziónak. Jóllehet a modern elektronikus kommunikációs lehetőségek már elég széles körben hozzáférhetők, de nem minden helyzetben tudják kiváltani a személyes találkozás fizikális és lelki hatásait. A gyülekezeti tagok látogatásában a lelkipásztor közreműködése nem nélkülözhető, azonban ebben a szolgálatban hatékony tehermentesítést jelentene a presbiterek és gyülekezeti tagok aktivitásának a növelése. A Presbiteri Szövetség e területen kívánt segítséget nyújtani a „Krisztusért és Egyházáért” c. módszertani kiadványával (2018), melynek előszavában Fekete Károly püspök többek között ezt írja: „A presbiternek kell legyen szeme azokra, akik bármi okból hiányoznak a gyülekezet közösségéből, vagy valamilyen okból rászorulnak az ő melléjük állásra”. A látogatások alkalmával  működésbe hozható a gyülekezeti „jelzőrendszer”, lelkigondozói és diakóniai tartalom valósulhat meg, ami azt eredményezi, hogy az addigi passzív egyháziasság aktív, szolgáló gyülekezeti tagsággá alakulhat át. Mindenképpen szükséges a lelkipásztor részvételével kidolgozni a látogatási rendet. Nagyon fontos ebben a szolgálatban, hogy az imádság központi helyet kapjon már az előkészületek során, és szerves része legyen a látogatásnak is. Az apró tárgy figyelmességek mellett sokféle lelki ajándékot vihet magával a látogató, Istentől kapott talentumai segítségével, de a legnagyobb és leghatékonyabb ajándék a látogató szolgálatban „Krisztus jó illata” (2Kor 2,15). Ha Krisztus jó illata megérezhető a szoba levegőjében, akkor tulajdonképpen Krisztust vittük magunkkal, Krisztus együtt látogat velünk. És ez a legnagyobb dolog, ami megtörténhet a látogatás perceiben: a XXI. század gyülekezetlátogatói szolgálatában ezért kell imádkoznunk!

[[paginate]]

Egyházunk életében az utóbbi néhány évtizedben a szórványmisszió vonatkozásában olyan tendenciák figyelhetők meg, melyek a gyülekezetek működési feltételei, életfeltételei vonatkozásában a korábban is észlelt polarizálódási folyamat fokozódására utalnak. A pozitív oldalt az jelenti, hogy a fővárosban és a jelentősebb lélekszámú városokban, illetve ezek agglomerációs területein javulnak a statisztikai mutatók: örvendetesen új gyülekezetek alapításának vagy önállóvá válásának a feltételei teremtődtek meg, ami a misszió előtt is új lehetőségeket – mint pozitív kihívásokat – nyit meg. Ezzel párhuzamosan pedig a negatív oldalt azok a – főleg határközeli – régiók jelentik, ahol a települések lakosságszámának a csökkenése magával hozta a gyülekezetek megfogyatkozását is. Ennek a következménye az önálló, helyben lakó lelkipásztor egzisztenciát-biztosító feltételeinek kritikussá válása vagy teljes megszűnése, az egyházközség ingatlanjainak (templom, parókia) fenntartási képtelensége. Nagyon felelős értékelés, döntés, stratégia kidolgozása szükséges ennek a kezelésére. Jó megoldásnak látszik, hogy egy régió hasonló helyzetbe került gyülekezetei közül egy központ kerüljön kijelölésre, melyet koordináló feladattal kell megbízni, az istentiszteleti és más missziós alkalmakat pedig egy átgondolt, jól követhető rotációs rendszerben szervezni. A nagy kérdés, hogy erre a speciális feladatra rendelkezésre állnak-e megfelelő affinitással, elkötelezettséggel és felkészültséggel bíró lelkipásztorok, hiszen ez a szolgálati „műfaj” az átlagostól eltérő fizikai és lelki igénybevételt, megterhelést jelent. Kívánatos lenne, hogy a teológusképzésben ezek a szempontok hangsúlyosan figyelembe vételre kerüljenek. Ehhez hozzátartozik az is, hogy a szórványban szolgálatot ellátók egzisztenciális feltételinek biztosítását egyházunk kötelességének érezze. E témához tartozik, hogy a parókiális rendszer minden bizonnyal szükségessé váló átalakítási koncepciójában – erőforrás racionalizálásként – lelkipásztor segítőjeként diakónus és hitoktató közreműködése szerepeljen. A legnehezebb helyzetekben felelős döntést igényel egy-egy gyülekezet véglegesen működésképtelenné nyilvánítása, de ezeket a döntéseket úgy tűnik, nem lehet elhárítani, elkerülni. A XXI. század missziójának egyik kritikus, és bölcs megoldást igényló területéről van szó.

Az ökumenikus misszió részét képezi a keresztyénség közös értékeinek a megjelenítése és képviselete a keresztyén egyházakban és őket alkotó gyülekezetekben. Ennek felelős megfogalmazása ma is időszerű, hiszen megdöbbentő a keresztyénüldözés tragikus adatainak nyilvánosságra kerülése, és ezzel párhuzamosan elkeserítő a magát civilizáltnak minősítő Európa főleg nyugati országaiban a keresztyén egyházak hűtlensége. Mindkét tendencia az ökumenikus összefogás életmentő jelentőségű szükségére utal. Mi a felelőssége az egyháznak, és milyen feladatok jelennek meg a gyülekezeti misszió szintjén? Mi a helyes mértéke a református identitás minden részletéhez kompromisszumok nélküli ragaszkodásnak, és hol vannak az ökumené felé nyitható kapuk, az engedmények határai, hol vannak a kihasználható kapcsolódási pontok? Úgy gondolom, a jövő missziójában a keresztyén ökumené és a református identitás dinamikus kölcsönhatásának kell megjelennie. A felelős részvételhez gyülekezeti szinten is pótolni, stabilizálni kell a református hitigazságokat tartalmazó ismereteket, és ezzel a megalapozottsággal gyakorolni a református kegyesség életprogramját! Ebben a kérdésben nem kerülhető meg a protestánsok családján kívüli, de a keresztyén értékek szempontjából „rokonágon”, a római katolikus-református párbeszéd jövőbeni perspektívájának a kérdése. Az idei év specialitása, az eukarisztikus világtalálkozó, minden bizonnyal felszínre hozza az úrvacsora tan körüli véleménykülönbségeket, megoldatlanságokat, de szolgálhatja a keresztyén összefogás szándékának  jelzését a társadalom, a közvélemény felé. A gyülekezeti élet területén felmerülhet a kérdés, hogy az ökumenikus misszióban elegendő-e az évenkénti imaprogram megszervezése.

[[paginate]]

Úgy gondolom, hogy a helyi viszonyoktól, lehetőségektől, tradícióktól függően szabad keresni a bővítés lehetőségét. Érdekes ökumenikus téma a keresztyén szimbólumok – kiemelten a kereszt – ökumenikus értelmezésének és használatának kérdése. Az utóbbi időszakban megfigyelhető, hogy a korpusz nélküli kereszt megjelent a református szakrális terekben és az újonnan épült templomok is felvállalják a hordozását. A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa által megfogalmazott irányelvek figyelembe vételével a helyi gyülekezetvezetés feladata és felelőssége, hogy minél jobban kihasználja a keresztyén felekezetek közötti együttműködés missziós lehetőségeit, nem aggódva a református identitás gyengülésének veszélye miatt, hanem hálát adva a Krisztus-test erősödésének lehetőségéért, ami a következő korszak egyik legnagyobb feladata.

Az előzőekben felvázolt néhány kihívásos terület bemutatása után, befejezésül, a missziói tevékenység működtetésének eszközeire, a kommunikációs technikák kihívásaira szeretnék rámutatni. A misszió működése és működtetése a kezdetek óta valamilyen kommunikációs módszer segítségével valósult meg. Az első évszázadok kizárólagos lehetősége az élő beszéd, a bizonyságtételek általi evangéliumhirdetés volt, és ennek szóban történő továbbadása. A történelem későbbi szakaszaiban az írásbeliség megjelenése, a kéziratmásolás, majd a nyomdatechnika vált a hatékonyság segítőjévé. További előrelépést jelentettek a modern kor vívmányai a hang- és képanyagok terjesztési lehetőségével, a legújabb kor pedig az informatika robbanásszerű fejlődésével járult hozzá immár a virtuális térben is az evangélium terjeszthetőségéhez. A kihívást ezen a területen egyrészt az jelenti, hogy a gyülekezetek hogyan tudnak ehhez alkalmazkodni (technikai, eszközös feltételek biztosítása, kivitelezés színvonala), másrészt meg tudjuk-e a kívánatos arányt találni a hagyományos, személyes jelenléttel lebonyolított missziói alkalmak és az on-line technikával megtartottak között. A vírusjárvány miatt kialakult kényszerhelyzet elősegítette az utóbbiak térnyerését. Nemcsak városi gyülekezetek, de a legkisebb vidéki települések közösségei is igyekeztek biztosítani az igei alkalmak hozzáférhetőségét közösségi oldalaikon és facebook csatornáikon, és kihasználták a helyi és regionális televíziók együttműködését is. Ez a missziós kihívás jó lehetőséget biztosított a presbiterek, gyülekezeti tagok segítő közreműködésének. Az időarányos gyakorlat, a lelkipásztorok kamera előtti rutinjának növekedése a „produkciók” minőségének a folyamatos javulását eredményezte. A statisztikai mutatók tájékoztatást adtak a nézettségről, ami természetesen nem tekinthető arányosnak a hosszú távú missziós hatással, a létjogosultság azonban nem kérdőjelezhető meg. A gyakorlat azt mutatja, hogy az alkalmak személyes látogatási lehetőségének a visszatérése nem járt a videós közvetítések megszűnésével, és jó lehetőséget biztosít az átmenetileg vagy tartósabban a személyes megjelenésben akadályozottak számára. Érdekes az esetleges „túlkínálat” fogalma és a helyzet kezelése, és az is, hogy az általános hozzáférhetőség miatt a szolgálatok összehasonlítási lehetősége nem okoz-e feszültséget a gyülekezetben vagy a gyülekezetek között. Az határozottan kimondható, hogy a jelen és a jövő gyülekezeti missziójában a modern kommunikációs technikák nem nélkülözhetők, de ez nem kényelmesítheti el a gyülekezetet. Szükséges, hogy a gyülekezetek közösségi oldalai informatívak és folyamatosan aktualizáltak legyenek, és fontos, hogy fordítsanak figyelmet a fiatal korosztály ingerküszöbének specialitásaira is.

Gyülekezeteink missziói kihívásainak e néhány kiválasztott területén igyekeztem presbiteri szolgálatom tapasztalatai alapján felhívni a figyelmet a feladatokra, azzal a módszertani ajánlással, melyet Jézus fogalmazott meg számunkra: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Mt 5,16).

Tóth János