Jürgen Miethke ny. heidelbergi történész professzor a konstanzi zsinat történelmi hátterét elemezte. A zsinat mindhárom pápa lemondatásával (XIII. Benedek, Avignon; XXIII. János, Pisa; XII. Gergely, Róma) megszüntette a nagy egyházszakadást (1378-1416), helyreállította az egyház egységét. A zsinat döntéseiben ésszerűségre törekedett, „nem volt sem eszkatologikus, sem utópisztikus áttörés”.

Volker Leppin, a tübingeni egyetemen a reformáció történetének professzora a reformáció előzményeiként a pápai hatalom korlátozottságát és korlátozását valló teológusok gondolatait mutatta be. William Occam többek között azt állította, hogy az egyházat a nők is megtarthatják. Pierre d’Ailly bíboros Krisztus mint caput essentiale ecclesiae hangsúlyozásával kívánta relativizálni a pápai hatalmat. Francesco Zabarella bíboros, a zsinat résztvevője szerint az egyház congregatio fidelium, a pápának is alá kell vetnie magát neki. Luther majd nyomatékosítja, hogy hitbeli dolgokban a zsinat is tévedett, és a Szentírás marad az egyetlen zsinórmérték. Luther többek között így emlékezik meg: „Eddig tudtomon kívül mindent Husztól tanítottam… ” Husznál persze a megigazulás nem játszik központi szerepet, gyakorlatilag nem kérdés.

Jiri Just és Jaroslav Sebek, a Cseh Tudományos Akadémia kutatói Husz örökségének hazájában történő ápolásáról szóltak. A Cseh Testvérek első két nemzedéke alig-alig említi. Az utraquisták 1524-ben külön írásban ünneplik, egyszerre fontos lesz, 1541-ben pedig rá vezetik vissza a gyülekezet alapítását. Zinzendorf valószínűleg nem olvasta Husz műveit, de Comeniustól az életét igen. A huszitizmus fő hőse 1848-ig Žiska volt. 1869-ben, Husz születésének 500 éves jubileumára nagy ünnepséget rendeztek szülőfalujában, a dél-csehországi Husinecben. Az új csehszlovák állam nemzeti hősnek tekintette, 1925-ben halála napját nemzeti ünneppé nyilvánították. 1939-től a náci megszállás elleni tiltakozás jelképe. 1948-tól a kommunista rezsim új tartalmat próbált adni Husz munkásságának, mint a kizsákmányolókkal szembeszálló népi hősnek. Lutherrel szemben Müntzerhez hasonlították, mint aki végig a jó oldalon állt. II. János Pál 1990-es csehszlovákiai látogatásán sajnálattal emlékezett meg Husz haláláról és az azzal okozott sebekről. Václav Hável számára Husz az értelmiség világ iránti felelősségét testesítette meg. Husz írásai közül a Konstanzból írt levelei a leginkább szívbe markolóak, hiszen a zsinat utáni terveiről is olvashatunk bennük.

Martin Rothkegel, az elstali baptista teológiai szeminárium egyháztörténész professzora Husz protestáns recepciójáról beszélt. Luther maga is azt mondta, hogy ha korábban is ismerte volna Husz műveit, már a lipcsei dispután (1519) egyetértett volna velük. Csehországban 1520-ig csak három rövid írása volt forgalomban. 1524-től jelentek meg művei német fordításban. Flacius 1558-1568 között három nagy kötetben jelentette meg az ő és Prágai Jeromos műveit, ez a XIX. század közepéig, Jan Palacky munkásságáig mértékadó volt.

Friedrich Schweitzer, a tübingeni egyetem valláspedagógia-professzora a protestáns mártírokról, mint lehetséges példaképekről beszélt. A mai 21 éveseknek csak 2 százaléka választ történelmi hőst példaképnek, ha egyáltalán választ valakit. Dietrich Bonhoeffernek és Martin Luther Kingnek is tehát alig-alig van ilyen funkciója. Még a Bonhoeffer nevét viselő gimnáziumok is olyasmiket hangsúlyoznak a hetven éve kivégzett névadó kapcsán, amelyekhez nem „szükséges” keresztény vértanúnak lenni: szolidaritás, konfliktuskezelés, tolerancia.

Andrea Strübind, az oldenburgi egyetem baptista egyháztörténész professzora a „gyógyító emlékezés” esélyeit és kockázatait elemezte. Az eljárást eredetileg karizmatikus-pünkösdi körökben az átmeneti, konfliktus utáni társadalmak számára találták ki. Így például Dél-Afrikában, Észak-Írországban és Romániában is foglalkoztak vele. Egy mondatban: az ősök hibái, bűnei miatti rossz lelkiismeret, úgy is mondhatjuk, poszttraumás stressz gyógyításáról van szó. Az Ökumenikus Charta is ajánlja, akkor is, ha nem említi magát a kifejezést (vö. 7-8.). A Lutheránus Világszövetség strasbourgi ökumenikus intézetében 2017-re tervezik az evangélikusok és a mennoniták történetének közös feldolgozását. A reformáció területén legalább háromezer újrakeresztelőt, köztük sok nőt ítéltek el eretnekként és végeztek ki.

Befejezésül szívleljük meg Reinhard Frielingnek, az intézet egykori igazgatójának (1981-1999) hozzászólását: „Kit, mit ünnepelünk 2017-ben? Krisztust – 2017 (is) Krisztus-év.”

Hálával gondolok dr. Tóth Károly püspökre, alapítóra, hogy az Ökumenikus Tanulmányi Központ képviseletében ennyiszer részt vehettem ezen az alkalmon. Először 1994-ben, majd 1997-ben és 1999 óta minden évben. Az Úr áldása legyen a bensheimi intézet további szolgálatán, és kérjük, mutassa meg az utat, hogy az Ökumenikus Tanulmányi Központban végzett munkát valamiképpen folytathassuk.

Szentpétery Péter