Szász Attila rendező, akárcsak korábbi alkotásában, A berni követben, ebben a rejtett sebet feltépő, fájdalmasan szép filmjében is mesterien adja vissza egy-egy helyzet megrendítő hatását mind dramaturgiai felépítésében, mind képi – szinte festői – világával, mind a motívumok szimbolikus utalásaival. A főhősnőt, a sváb faluból deportált törékeny fiatalasszonyt, Irént alakító Gera Marina pedig nemzetközileg is elismert, rendkívüli színészi játéka maradandó élmény minden néző számára. Nem véletlenül kapta meg magyar művészként elsőként a világ legjobb tv-filmes szerepléséért kijáró Emmy-díjat.

A film alapvető dramaturgiai szerkezete két helyszín ütköztetése: egyrészt a dél-dunántúli tiszta, rendezett sváb település fehérre meszelt házsoraival, másrészt a Donyec-medence szürke, mocskos, durva lágerének lepusztult barakkjai a téli fagyban. Valójában nem két helyszín, hanem két társadalmi rendszer ellentételezése ez. A polgári világ és a szovjet típusú totalitarizmus antagonisztikus ellentétére kifeszített húron sikolt föl ez a dráma.

A somogyi sváb falu képe három minőségben jelenik meg a néző előtt. Az első az elveszített paradicsom képe, ahonnan kiűzettünk, ahol a háborúban harcoló családapa keserves váradalmában mégiscsak karácsonyi ének csendült, ahol a családfő puritán vacsora előtti imádsága szólalt, ahol a Biblia vigasztalása mindig kéznél volt. Ez az eltűnő maradék magyar világ. Ahogyan a lágerban Irén megemlítette: „Régen minden jobb volt”.

A falu képének második minősége a hazavágyódó rabosított fiatalasszony álmában jelenik meg. Ez az eljövendő paradicsom képe, a vágyálom szürreális képzettársításaival, ahol nincs már német és orosz megszállás, nincs nyilas és kommunista rémuralom, ahol a cseresznyefák fehér szirmainak hullásában, mintegy a sírból feltámadva, szeretteinkkel, szüleinkkel, gyermekeinkkel és hitvesünkkel találkozunk, s együtt leszünk újra az örök tavaszban, végérvényesen.

Ezt az álmot azonban széttöri a lét történelmi valósága, nemcsak a lágerben történő döbbenetes ébredéskor, hanem főképpen a várva-várt hazatéréskor tapasztalt otthon harmadik minőségében. A viszontlátás örömében a ragyogó idillt mutató szülőfalu és szülői ház szűzi fehérsége, s meszelt falainak felszíne mögött a megbecstelenített paradicsom szétrohasztása, az „álombakók” totalitarizmusa feslik föl. Irén szüleit minimális eszközzel remekül alakító színészek, Für Anikó és Gáspár Tibor megtört arcáról leolvasható ugyanis mindaz, amivel hazaérkezett lányuk szembesül: a padlásseprés, a kitelepítés, az államosítás, a megszégyenítés, a kolhozosítás, a halál, hiszen a megkezdett örök tél már e hazában folytatódik. Itt, ahol a magyarrá lett svábokat a teljesség igényével deportálják, ahol a felvidéki magyarokat úgynevezett lakosságcserének becézett áttelepítéssel szakítják ki évezredes otthonaikból, ahol nincs többé család veszteség és gyász nélkül. Ez a jelenünk, amikor a szovjet láger nyúlványává, a Gulag egyik szigetévé lett a már többszörösen meggyalázott, maradék kis országunk, amelyet szögesdrót választ el a nyugati, szabad világtól. Persze, hogy hazaengedték a foglyokat, hiszen most már, 1948-ra és utána évtizedekig az egész országból lágert csináltak.

Tűszúrásnyi tömörséggel fogalmazódik meg a magyar dráma lényege a film vége felé, az egyik rövidke jelenetben, amikor kiszállnak a vagonból a hazai földre érkezett foglyok. A magyar katona közel hajol, és ezt súgja oda a tétova somogyi és bácskai honfitársainak: „Elfogadnak egy tanácsot? Ne menjenek haza”. De a sváb fiatalasszony magyarként hazamegy, míg a magyar férfi, kinek otthona a trianoni határ Tito uralta túloldalára esett, svábnak vallva magát, kitelepítésre kényszerül. Ez is a magyar történelmi tragédia csavarja.

Apám három év fogság után magyar területre érkezve, csont soványan kiszállva a marhavagonból, megcsókolta az anyaföldet, és haza jött mégis, ahogyan kisemmizve itthon maradt 1956-ban is, pedig az albérleti lakása előtt percekig járatott motorral noszogatták ismerősei a nyugati határra készülő teherautóról. Mégis maradt, nem csak azért, mert édesanyámnak nem volt szíve felkelteni két éves alvó gyermekét arra a hosszú, ismeretlen útra. Hányan és hányan mondhatják el ugyanezt a történetet!

A legmegdöbbentőbb a filmben az, ami természetes: magyarul szólal meg. Megdöbbentő, mert negyven évig erről nem beszéltek. Nem beszélhettünk. Most pedig a legpopulárisabb műfajban, a filmben nem angolból szinkronizálva, nem idegen gondolkodást feliratozva, hanem magyarul beszél Csányi Sándor alakításában Rajmund, a deportált magyar rab több ezer kilométerre otthonától, a Donyec-medence egyik lágerjában. És pontosan azokat a szikár mondatokat ejti ki száján szó szerint, amit apám mondott el nekem fogságának szabályairól. „Mi már innen nem megyünk haza.” „Ne gondolkozzon, ez a második szabály.” „Nem szabad emlékezni.” „Nem szabad ábrándozni.” „Nem felelünk másokért.” „Saját magunkat kell megmentenünk.” Apám is csencselt mahorkával és miegyébbel, hogy a sorban állást megkerülje, hogy a csillézésben könnyítést kapjon, hogy orvossághoz jusson, hogy egyáltalán életben maradjon. S mindezt hallva tőle én akkor, gyermekként mennyire elítéltem magamban, hogy nem volt segítőkész és áldozatos másokért! Ma már nem ítélkezem, hanem hálát adok, hogy megmaradt és hazajöhetett, és életet adott nekem. Csányi Sándor alakításában apám sorsa és szószerinti szavai könnyeztetnek meg nagyon.

Azon a napon, amikor a német alakulatok felrobbantották az Erzsébet- és Lánchidat, a pesti oldalon ment apám az ostrom megpróbáltatásaiba belehalt apjának temetésére, ünnepélyesen kiöltözve, szép bundát véve magára, hogy tökéletesen úgy nézzen ki, mint egy burzsuj. Egy asszony figyelmeztette, hogy ne menjen arra, mert a ruszkik szedik össze az embereket. Apám azonban gyászos indulatában korholta az asszonyt, s csak azért is arra ment tovább. El is kapták annak rendje és módja szerint. A gödöllői elosztó tábor után már vitték is marhavagonban a végtelen ukrán földeken át. Úgy mondta, hogy a kietlen orosz föld éjszakájában csak egy-egy üzem vöröscsillagja hunyorgott, de ebben a rideg idegenségben mégis volt valami a hazaiból: fönt az égen a Nagy Göncöl ugyanolyan formán ragyogott, mint a szülői ház tornácáról tekintve. A csillagokon át menyasszonyára gondolt, az édesanyámra, akinek nevét alumínium csajkájára véste tulipánok és margaréták karcolt indái közé.

A Gulag-szigetvilág leghitelesebb tanúja, Alekszandr Szolzsenyicin szerint a totalitarizmus elsődleges célja éppen az – legyen az a Szovjetunióban vagy máshol –, hogy az istenképűség legkisebb szikráját is kioltsa az emberből. A jó és a rossz erkölcsi-, a vétkes és a vétlen jogi fogalmak kiiktatásával az isteni-, illetve a természeti törvény helyett a Gulag rendszere csak egyetlen „progresszív” szempontot kodifikál: a Kommunista Párt hatalmi érdekét. Valójában abroncsok vannak, törvény nincs. Ennek következtében nagy különbség van a diktatúra és a totalitarizmus között. Míg a történelem folyamán mindig is előforduló diktatúrákban a társadalom egy-egy fontosnak tartott területén érvényesíti akaratát a hatalom ellentmondást nem tűrő módon, addig a 20. században, épp Szovjet-Oroszországban megjelenő totalitarizmus olyan új formáció, amely az ember minden személyes területére, munkájára, családjára, magánéletére, vallására, sőt gondolatára is igényt tart, s azt államhatalmi és propagandisztikus eszközökkel irányítani és szankcionálni szándékozik.

Azonban ez a Leviatán egyet nem tud kioltani: a szerelmet. A filmben is Irén és Rajmund szerelmén dőlnek meg sorra a lágerlét felállított szabályai, a „ne gondolkozzon,” a „nem szabad emlékezni”, a „nem szabad ábrándozni,” a „nem felelünk másokért” és a többi. De nemcsak a férfi és nő közötti szerelem ír más törvényt a szívbe, hanem a szellemiek iránti szerelmi vágy is. Az amor intellectualis az ember ama titkos kincse, a gondolatok és költemények memorizálása a lágerlét fölé emel és a fogolytábor szörnyűségei közt is szabaddá tesz. „Fejemet pedig azért akartam megtisztítani a zavaros ködöktől – emlékszik vissza fogságára Szolzsenyicin –, mert már második éve egy eposzon dolgoztam. Ez mindenért kárpótolt, hozzásegített, hogy észre se vegyem, mit művelnek a testemmel /…/ Ezekben a percekben szabad voltam és boldog.”

Persze a gondolkodók ritkán találkozhatnak, hiszen minden csoportosulás gyanús és büntetendő, sokkal inkább külön-külön, titkos szigeteket képeznek a Gulag-szigetvilág rengetegében. Valójában még ma is kísért ennek a szovjet típusú lágerlétnek maradványa, ahol az agyon reklámozott és magasztalt, ideológiai szempontból helyesen szóló udvari prófétákon kívül a margóra szorított elmék elzárt szigetként kénytelenek létezni, gondolkodni, alkotni, de legalább a szellem biztosította szabadságban. A világ egyik legnagyobb gondolkodója, Hamvas Béla egyenesen az Inotai erőmű raktárába, egy lepusztult barakkba száműzetve, 1952 szeptemberében ezt jegyzi föl dugi naplójába: „Elértem, hogy Isten Országába át tudtam pillantani, ha ez csak pillanat is, lassan e pillanatra emelődik át egész egzisztenciám, aranykori egzisztencia – ráncos arccal /…/ Alap a Hit. Vagyis tudás Isten Országáról. Ami azt jelenti, hogy az ember földi egzisztenciáját itt hagyja”.

A Biblia finom selyempapír lapjait ki lehet tépdesni, elhamvasztásra szánt kapadohányt lehet belőlük sodorni, de az isteni igét úgyis a szív őrzi meg, ahogy a szívet megőrzi az Isten.

Békési Sándor

fotó: Örök tél